Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-18 / 271. szám

198ó. NOVEMBER 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Szolgálni, s nem kiszolgálni a közönséget Beszélgetés Szokolay Sándorral A kistelepüléseken is emberek élnek Az újjáépült Szegedi Nem­zeti Színházban az első ope­rabemutató október végén volt, Szokolay Sándor csak­nem negyedszázaddal ez­előtt komponált Vérnász cí­mű operájának premierje. A mű ősbemutatója 1964-ben volt Budapesten. Szeged a második magyar város, ahol a nagy sikerű kompozíció színre kerül. Mert a Vér­násznak, amely a főváros­ban tíz esztendeig maradt műsoron (ami páratlan egy 20. századi opera esetében), ez lesz a tizenötötdik bemu­tatója. .. — Valóban igen sok euró­pai nagyvárosban, de még Ohaio államban is bemutat­ták első operámat — mon­dotta Szokolay Sándor —, amely persze nekem olyas­féleképpen kedves, mint az elsőszülött gyermek. Kissé „bélyegemmé" is vált ez a különös sikersorozat, mert ami ilyen fogadtatásban ré­szesül, az legalább is gya­nús. Hogy ennek a szokat­lan sikernek mi lehetett az alapja, azt annak idején nem tudtam megítélni, én csupán vakmerőn írtam egy ope­rát Lorca drámájából, ami hátborzongatóan megrázott, s amelyet a nemrég elhunyt kedves barátom, Kóródi András vezényelt és vitt si­kerre Budapesten, és ame­lyet azután egymásután be­mutattak különböző orszá­gokban, különböző felfogás­ban természetesen. (Ezek kö­zül csak az említett Ohaio ál­lambeli és a belgiumi Gent-i bemutatót nem láttam, de például Leningrádban há­rom szereposztásban került színre.) A budapesti premi­ert követően Kóródi And­rástól — másodkarmester­ként — éppen Oberfrank Géza vette át a mű vezény­lését, aki most a szegedi be­mutató karmestere. — Mit vár az újjávará­zsolt színházban megeleve­nedő operától? — Olyasféle summázást várok, ami a darab két évti­zednél hosszabb életét, az ezalatt megérlelődött értel­mezéseket összegezné. Arra vagyok kíváncsi, hogy Ober­frank Géza, aki nemcsak karmestere, hanem rendező­je is ezúttal a műnek, olyan Vérnászt visz-e színpadra, milyent még nem láttak se­hol; érdekel, hogyan birkó­zik meg önmagával, hisz az operajátszás történetében a karmester és a rendező több­nyire valamelyest szemben állt egymással. E szembenál­lásból persze mindig létre­jött egy kényes egyensúly, amelyhez azonban ebben az esetben két ember energiá­jára van szüksége a rende­ző-karmesternek. Oberfrank Gézáról tudni kell, hogy éve­kig zenei vezető volt a ber­lini Komische Operben, köz­vetlenül Felsenstein mellett, aki gyakran igen meredek elképzeléseket mert megva­lósítani. — Mennyire vállalja ma pályakezdő, első operáját? — A Vérnászban még a Verdinél, Puccininál is elő­forduló sok kétütemes is­métlés volt egyik jellemzője a stílusomnak, amitől mára kissé eltávolodtam. Azonban éppen ez teszi könnyebben befogadhatóvá a művet, hi­szen az ismétlés, az újra- hallgatás. újralátás a művé­szetben igen fontos. Persze nem feledkezhetünk meg ar­ról, hogy a zenehallgatási kultúra bizonyos erőfeszítést igényel. De éppen a szegedi operában Vaszy Viktor óta, és Pál Tamás idején is gyak­ran mutattak be kortárs operákat. Kultúrában sajnos nagyon főváros-centrikus ország vagyunk, Szeged azonban — ez a szülőföl­demhez, Kunágotához vi­szonylag közeli nagyváros — mindig merte vállalni az (újat, a szokatlant. Éppen a Vérnásszal kapcsolatban mondottam nemrég, hogy olyan műveket kell alkotni, amelyekkel szolgáljuk, és nem kiszolgáljuk a közönsé­get. És meggyőződésem, hogy egy egyszerűbb zenehallga­tási kultúrával rendelkező közösség döntő lehet abban, hogy fennmaradjon egy mű. — Jelen volt a szegedi Vérnász-előadást előkészítő próbákon? — Többnyire nem, mivel egyidőben Budapesten foly­tak a próbái negyedik ope­rámnak. az Ecce homonak, amelynek januárban lesz a premierje. Félelmetes ki- kapcsolódás zeneszerzőként szembesülni a negyedik ope­ra bemutatója előtt a ne­gyedszázaddal ezelőttivel. Nem kritikailag természete­sen, csupán látni, hogy met- től meddig jutottam. Bárdos Lajos mondotta egyszer, hogy azok a jó művek, amé- lyek legalább a ruhatárig megváltoztatják az embere­ket. Nos, majd elválik: mennyire bizonyul életké­pesnek ennyi év eltelte után is az első operám; hogy be­szélnek-e majd róla —leg­alább a ruhatárig. — Szomory — A hét végén nyílt meg Szolnokon a Tiszámén ti Vegyiművek művelődési központjában a VII. országos vegyipari fotókiállítás. Az érdeklődők harminc fotós 71 képét tekinthetik meg a november 30-ig nyitva tartó bemutatón (Fotó:H. L.) November 28-tól IX. országos gyeraiekkSnyvhét Az idei országos gyermek­könyvhét november 28-tól december 5-ig tart — jelen­tették be a könyvünnep szer­vezői a sajtó képviselőinek tegnap a Móra Ferenc Ifjú­sági Könyvkiadóban. Az ese­ményre 25 kötettel készültek a kiadók. A legtöbb könyvet ezúttal is a Móra adta köz­re, a húsz kiadványuk 730 ezer példányban jelenik meg. A IX. országos gyermek­könyvhét alkalmából szinte minden megyében tartanak megnyitót, író-olvasó talál­kozókat. A Móra Kiadóban november 29-én és 30-án több foglalkozást is rendez­nek, ahol a gyermekek címe­reket és zászlókat készíthet­nek, várat építhetnek papír­ból, lesz vasútmodell és kis­állat-bemutató, madáretető­készítés is. Az Állami Könyvterjesztő Vállalat de­cember 1-jétől több könyves­boltban dedikálásokat szer­vez a könyvhétre megjelent művek szerzőivel. Száz év magány Előadás Marquezrfil A szolnoki irodalmi sza­badegyetem Remek írók — remek művek sorozatának mai előadását Marquez Száz év magány című művéről Kulin Katalin, az ELTE Spanyol Tanszékének elő­adója tartja délután 5 óra­kor, a Verseghy Könyvtár­ban. December 9-én Camus Kö­zöny című regényéről hang­zik majd el az újabb elő­adás. Mostanában amolyan társadalmi méretű „lelkiismeret- vizsgálatot” tartunk az apró falvak ügyében. A hetvenes évek elején indult az a körzetesitési akció, amelynek során a kis községekben sorra hunytak ki a szellemi mécsesek: alig több mint másfél évtized alatt 1857-tel csökkent az or­szágban az általános iskolák száma, s ma már 900 települé­sen hiába keressük a tanítót. A közelmúltban a Borsod- Abaúj-Zemplén megyei Encsen — Tokaj után a má­sodik legkisebb magyar vá­rosban — tartottak tanács­kozást a kistelepüléseik lé­téről, jelenéről, jövőjéről és művelődésügyéről. Nem volt véletlen a helyszín megvá­lasztása, hiszen az ország északkeleti részében különö­sen szép számban találhatók azok az alig-falvak, amelyek évszázadok óta az iskolában tisztelik az egyetlen köz- művelődési intézményt. Szá­mukra tehát a szó legszoro­sabb értelmében is létkérdés volt a találkozás programja. A résztvevők — közöttük tizennégyen Szolnok megyé­ből — amolyan ötletbörzét tartottak. Kicsit „felborzolt” lelkiismerettel próbálták a legjobbat kitalálni az apró­falvak számára. Az a véle­mény alakult ki, hogy a 900 iskola nélkül maradt fa­lu egyharmadában kár volt olyan sietve lakatot tenni a tantermek ajtajára, még akkor is, ha a türelmetlen­ség jószándékkal járt együtt. Hiszen alig pótolható az a veszteség, amely akkor ért egy települést, amikor nap­palra elnémult a gyermek­zsivaj, a falu közéletéből pedig kilépett az a pedagó­gus, akinek a diplomája ar­ra is szólt, hogy szervezője legyen a közösségeknek, és okítója a felnőtt korosztály­nak is. Arról nem beszélve, hogy az iskolanélküliség nem egy helyt kilátástalan közhangulatot szült, így aki az élet elején számot ve­tett a jövőjével, nem kötötte sorsát olyan településhez „ahol még iskola sincs”. Csökkent tehát, méghozzá jelentősen, e községek meg­tartó képessége. Az a véle­mény is összegződött a ta­nácskozás végeztével, hogy kívánatos folyamat az isko­lák visszaállítása ott, ahol az idő bebizonyította: a döntés a körzetesítés ügyé­ben elhamarkodott volt. A 900 település 10 százaléká­ban van erre'reális esély. A Szolnok megyéből érke­zett küldöttek számára ki­csit távolinak tűnt a jobbá­ra hegyvidékieket szoronga­tó gond. Megyénkben ugyan­is más a települések szerke­zete. Nálunk a legkisebb falvak lélekszámban is az ezret közelítik, így szinte minden község képes bené­pesíteni legalább egy álta­lános iskolát. A körzetesítés elsősorban a tanyákat érin­tette, de azokat sem ad­minisztratív eszközökkel kellett felszámolni. Elfogy­tak lakóik, elnéptelenedtek iskoláik. Besenyszögnek valamikor kilenc iskolája volt, de ma már csak műve­lődéstörténeti adalék a szó­rópusztai, fokorupusztai, daruháti, vagy a dobai álta­lános iskola. Szolnok megyében első­sorban az az igény munkált a körzetesítésnél, hogy a gyerekek jobb környezetbe kerüljenek. Jászivány isko­láskorú apróságai például Jászapátiba járnak. Autó­busz hozza-viszi őket a szülők megelégedésére. Ügy gondolják, a továbbtanulás­nál nem lesz semmiképp hátrány, ha a gyerekek jól felszerelt iskolában végzik legalább a felsőtagozatos éveket. Ennek ellenére a megyei tanács művelődési osztálya időnként „meg­szondázza” a közvéleményt, és ha egyszer azt tapasztal­ják, hogy az ott lakók job­ban szeretnék, ha a falusi iskolájukban okosodnának csemetéik, teljesítik ezt az óhajhukat. Jászivány mel­lett Tiszainoka és Mezőhék nem rendelkezik még álta­lános iskolával. Csak alsó­tagozatos oktatás van Ve- zsenyen, Jászágón, Nagyré­ven, Jászberény-öregerdőn, Bánhalmán, Kengyel-Sza- badság-telepen és Szászber­ken. A Szolnok megyei hely­zetkép annyival is derűsebb az aprófalvak által „be- pöttyözött” megyéknél, hogy itt valamennyi településen van függetlenített népműve­lő — még ha klubkönyvtá­rosnak hívják is. B aranyi Syörgyné, a me­gyed tanács művelődési osz­tályvezető-helyettese is ott volt az encsi országos érte­kezleten, és számára elsősor­ban azt sugallta a tanácsko­zás szelleme, hogy fogé­konynak kell lenni a társa­dalmi változások iránf. Az oktatásügy az elsők között reagáljon minden urbanizá­ciós átrendeződésre. Jó pél­da erre a készségük a jász- iványiak óhaja iránt, de ugyanígy szemmel tartják például Vezsenyt is. E Ti­sza-menti falu valamikor a „fogyó” községek sorába tartozott, most úgy tűnik, megindult a faluba a visz- szaáramlás, kelendőbbek a telkek, növekszik a letelepe­dési kedv. Már is el lehet kezdeni azon meditálni, mit jelent majd ez az oktatás­ban? ». Természetesen mindez nem elhatározás dolga, ha­nem pénzkérdés is. Ám a hetedik ötéves terv egyik legüdvösebb koncepciója az arányos területfejlesztés. Végre anyagi támogatáshoz jutnak azok a kisközségek is, melyeknek hátrányuk évtizedeken át szinte csak halmozódott. A fejlesztésre egy-egy falu a korábbi öt­éves tervekben biztosított összegnek a sokszorosát kapja, és ebből megyénkben dicséretesen sok jut az ok­tatásügyre is. Külön cikk té­mája lehetne az, mennyit áldozott szűkebb pátriánk az eltelt évek során iskolák építésére, tornatermekre, művelődési intézmények csi­nosítására, korszerűsítésé­re; alighanem ebben messze az országos átlag fölött ál­lunk. Jegyzetfüzetében Bara- nyi Györgyné a következő mondatot is aláhúzta: „A kulturális ellátottság legyen stabil.” Bővebben kifejtve ez azt jelenti, hogy a kis­községekben a pedagógus érdemeljen olyan elbánást, hogy az ott töltött éveket ne érezze valamiféle száműze­tésnek. Jusson olyan lakás­hoz, mint az orvos vagy az agronómus, a területi pótlék — ami egy istenháta mö­götti iskolában tanítónak jár — ne fájdalomdíj le­gyen, hanem fedezze azt a különbséget, amennyivel drágábban jut ott minden­hez. Apró falvak, kistelepülé­sek, az ország szövetének legfinomabb szálai. Szere­pük fontosságára a hiányuk során döbbenünk rá. A ve­lük való törődés — immár az eltelt másfél évtized ta­pasztalatának birtokában — társadalmi kötelesség. Leg­előbb is azért, mert ott is emberek élnek! Pál agyi Béla Változások a családban, népi táplálkozás, Vondol-kultusz Néprajzi dolgozatok kettős kiadásban Három hiánypótló tanul­mánykötettel gyarapodott mostanában a Szolnok Me­gyei Múzeumok Igazgatósá­ga kiadványainak sora. A debreceni Kossuth Lajos Tu­dományegyetem Néprajzi Intézetével illetve tanszéké­vel együttműködve gyors egymásutánban jelent meg Gulyás Éva disszertációja, amely egy ősi pásztorünnep, a Vendel-kultusz magyaror­szági kutatásához nyújt ada­lékokat, Szabó László A né­pi társadalom változásai az Alsó-Garam mente falvai­ban (1900—1974), valamint T. Bereczki Ibolya Népi táp­lálkozás Szolnok megyében című tanulmánya. Közülük időben elsőként Gulyás Éva munkája látott napvilágot a Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 42. köteteként, a másik két dolgozat már Debrecenben, tanszéki kiad­ványként jelent meg — mu­tatva a két intézmény kö­zötti sikeres együttműködés új útjait, mert a Szolnok megyében elő muzeológusok, néprajzosok kutatásának eredményeit a jövőben az egyetemi acták sorában lát­hatjuk viszont. Szabó László a nemzetség, a család, a rokonsági rend­szer három emberöltőnyi változásait vette nagyító alá a Kisalfölddel határos tele­püléseken — Muzslán, Kö- bölkúton, Kőhídgyarmaton és Kisgyarmaton — az ér­sekújvári múzeum és a po­zsonyi egyetem segítségével. A gyűjtött anyagnak csak egy részét adta közre tanul­mányában, amely arra a kérdésre kereste a választ, hogy a háromféle — elsősor­ban vérségi alapon létrejött — csoport változatai meny­nyiben befolyásolják a tár­sadalmi tevékenység szerve­zését. Következtetései azért Is érdekesek, mert egy távo­li — határainkon túli — tájegység népi társadalmát vizsgálva az Alföld falvaira is érvényes tanulságokkal szolgálnak. A megyéhez in­kább kötődik Gulyás Éva munkája. A magyar és euró­pai néphagyomány alapján a Vendel-tisztelet eredetét, emlékeit járja körül, külön fejezetet szentelve a kultusz jászsági vonatkozásainak. A kötet gazdag illusztrációs anyaggal — képekkel, áb­rákkal — egészíti ki a szer­ző megállapításait. A néprajzi irodalomban, a tudományos munkák világá­ban járatlan olvasók számá­ra is a legérdekesebb olvas­mánynak T. Bereczki Ibolya dolgozata ígérkezik. A me­gye paraszti lakosságának táplálkozási hagyományait eddig csak részletesen dol­gozták fel, s az elkészült résztanulmányok nagy há­nyada ma is csak kéziratban található meg. Elsősorban azért érdemes tehát kézbe venni e könyvecskét, mert általa csaknem teljes képet kapunk arról, hogy szűkebb pátriánkban elődeink hét­köznapokon és ünnepi alkal­makkor a nap mely szaká­ban, hányszor ültek asztal­hoz, s milyen alapanyagok­ból készültek azok az étkek, melyek után „kezüket kive­tették” az ínséges idők­ben, vagy a bőség ritkább lakomáinak alkalmával. Az egyszerű ételektől az angyal­kolbász, a kásásbéles, a far­sangi fánk és a birkapörkölt leírásáig terjed a sor. A szerző a megye eltérő vallá- sú, etnikumú és gazdasági rendszerű egységeit is vizs­gálja, így jut arra a követ­keztetésre, hogy sajátos, egyéni arculatú táplálkozási kultúrát a Jászság, a Nagy­kunság és a Tiszazug hordoz. S akit ma — a szakácsköny­vek reneszánszának idején — a könyv elolvasása után tovább foglalkoztat valame­lyik érdekesebb étel, tálalási mód vagy szokás, a szakiro­dalom bőségét tükröző jegy­zetekben tovább keresgélhet az őt érdeklő téma részlete­sebb tudnivalói után. — bálint —

Next

/
Oldalképek
Tartalom