Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-15 / 269. szám

8

Irodalom» művészet november ts.

birtok, ahogy az öreg

A nevezte a tanyát, a földút mellett terült el, és sarló alakban kiserdő ölelte körül. Az egykor fehérre meszelt, s az idők során a szürke különböző árnyalataiba fordult vályogház, oldalában a pajtával, mint üszkösödő végtaggal, enyhe lejtésű dombon állt, csaknem a fák tövében.

Viktor immár fél éve élt a birtokon, mióta Etelkát, az öreg lassanként klimaxkorba kerülő lányát feleségül vette. Eleinte félt a távolságtól, mely elválasztotta új otthonát a várostól, ahol azidáig élt, mégpedig nem is akárhogyan — munka után sörözés a barátokkal, esténként vacsora a zenés étteremben, hétvégeken hajnalig tartó mulatozás a bárban —, de aztán kölcsönkért ötezer forintot az öregtől, és vásárolt magának egy mopedet. Azzal járt dolgozni.

Délutánonként miután hazaérkezett a munkából, napszítta nyugágyát, egyetlen hozományát az árnyékba húzta, s ott szundikált, olvasgatott, vagy éppen elnézte az öreget, amint fáradságot nem ki-- mélve hajladozik a konyhakertben.

Az öreg egy szót sem szólt, csak a hóna alatt pillongott hátra súlyosakat, azt is csak akkor, amikor már nagyon fáradtnak érezte magát.

Esténként azonban, mikor körbeülték a konyhaasztalt, s előkerült a demizson, szívét mindannyiszor melegség járta át: a fiatalember éppen oly sűrűn emelgette a poharat, mint jómaga, és a dalo- lászásban sem maradt el mögötte, a nótákat is ugyanúgy ismerte, ha nem jobban...

Az egyik este már vacsora után voltak, Etelka a dézsa mellett állt, és azzal a néma, megadó alázattal mosta az edényeket, ami csak a vidéken nevelkedett, feleségnek született nőszemélyek sajátja. Viktor félretolta a poharát, áthajolt az asztalon, s megragadta az öreg karját.

— Kérnék valamit... — kezdte, látszólag bizonytalanul. — Persze, csak ha nem bántom meg vele.

— No? — emelte tekintetét a fiatalemberre az öreg; a petróleum lámpa lángja sárgára színezte a mozdulatlan, sima arcot; csupán a szemek mozogtak nyugtalanul.

— Engedje meg, hop^ papának szólítsam! — vágta ki Viktor. — Tudja, én nem ismertem az apámat, még fényképen sem láttam, és ha magára nézek, valami furcsa, megmagyarázhatatlan bizsergés szalad át rajtam...

— Szólítson, ahogy a nyelvére jön... — mondta az öreg, s zavarában köhintett néhányat, majd a szájához emelte a poharát.

Egy darabig csöndesen iszogattak, azután Viktor megreszelte a torkát:

— Sok gond lehet ezzel a birtokkal. ..

— Gond az van elég.

Viktor nagy levegőt vett, felsőtestével egészen az asztal fölé hajolt, úgy pislantott a papára, aki egyenes derékkal ült a széken.

— Az elöljáróságon — folytatta —, a tanácsnál...

— Igaz.

— Na látja, papa! — mosolyodott el Viktor. — Ha maga is úgy látja jónak mi levesszük a gondot a válláról. Már sokat beszéltünk erről Etelkával. — Oldalról az asz- szonyra pislantott: karján felgyűrte a blúzt, a fehér hús kidagadt a szűk vászon mellett; mintha egy óriási márványtömbből faragta volna egy szobrász, de mielőtt a munka elkészült, félbehagyta. — Higgye el, mi a legjobbat akarjuk magának.

Az öreg arra gondolt, hogy a fiataloknak igazuk lehet. Ezentúl legalább nem az ő nevére küldözgetik azokat a rossebb papírokat. És így talán a veje is többet törődik a birtokkal. Eddig úgysem végzett itt semmit, amit munkának lehet nevezni...

A nap végén, amikor a demizson már kettőjük között állt az asztalon, Etelka söprűt vett a kezébe, s cirkálni kezdett vele a döngölt agyagpadlón. Viktor bávata- gon nézte.

A fiatalember egyszerre felugrott az' asztal mellől, és elordította magát.

— No... — csodálkozott rá az öreg. — Beléd állt a zsába, fiam?

— Egy bogár! — fakadt ki Viktor, és heves mozdulatokkal vakarózni kezdett. — Itt mászik a lábszáramon.

— Bogár, az lehet — mondta az öreg, azzal eltaposta a lehullott rovart. — Nem kell tartanod tőlük, ártalmatlanok.

— Undorító — kiáltotta a fiatalember, és kiköpött.

— Meg lehet szokni — vont vállat az öreg.

Az asszony kifordult a konyhából. Viktor szó nélkül felállt, és követte.

• • •

Etelka a kétszemélyes diófa ágyon ült, hátát a támlának vetette. Rózsaszín hálóing volt rajta, hasán a hús alkarnyi kötegekben terjeszkedett a nylon alatt.

— Már nem tart soká — mondta Viktor.

— Micsoda? — kérdezte értet- len szemmel az asszony.

Tardi Gábor:

A

birtok

— Az áldatlan állapot. Hamarosan megváltozik az életünk.

— Miért, mi lesz?

— Eladom a birtokot.

Etelka rémülten meredt a férjére.

— A papa soha nem egyezik bele. ..

, — Nem is kell, hogy beleegyezzen — válaszolt ingerülten Viktor.

— Ez az én... — Nyelt egyet. — Ez a mi ügyünk.

A fején keresztül lehúzta magáról az inget, leheveredett az ágyra. Az asszony hozzábújt.

— Szép lakást veszünk — mondta Viktor.

— Fürdőszoba lesz benne? — kérdezte az asszony suttogva.

— Még fürdőkád is... — nevetett fel Viktor.

Etelka szorította a férfit, miközben görcsösen összezárta a szemét.

— Soha nem egyezik bele... — ismételgette. — Soha...

Másnap délelőtt Etelka nem ismert rá a férjére: az öreg ruháit viselte, széles, barna kalapot, foltozott zakót, kopott kordbársony

Bertók László:

Lennék

örömén a lakat

Rajtam az is csak átfolyik, ami magától fönnakad. Belesimultam az anyag barázdáiba, mint a víz- Vitt fölfelé három napig napnál melegebb kábulat, de csak a köd lett vastagabb, s néhány fűszál sejt valamit. Néhány fűszál ágaskodik, finom rács lesz a köd alatt. Kerül mögéje pici nap, lobog belőle kicsi hit.

Lennék örömén a lakat, de rajta éppúgy átfolyik.

nadrágot. A konyhakert közepén állt, és egy idegen férfival beszélgetett.

A férfi negyven évesnek látszott, kockás inget, s kopott farmernadrágot hordott. Divatos napszemüvegét a kezében lóbálta, azzal mutogatott.

— És hátul? — kérdezte. — Az erdő/*széléig terjed?

— Még azon is túl! — vágta rá Viktor. — Szép nagy birtok ez. Csöndes. Itt nincs autódudálás, fékcsikorgás. Ez itt a mennyország.

A férfi hümmögött.

— És a föld! — kiáltott Viktor. Lehajolt, ^összekapart egy fél maréknyi homokot. — A föld meg olyan, mintha olajjal öntözték volna. Megterem ebben minden.

A férfi tekintete a kukoricás felé révedt: megpillantotta az öreget, amint görnyedt háttal egyengeti a sorokat.

— Az ott kicsoda? — kérdezte.

— Az emberem — legyintett Viktor. — Jóravaló parasztember, szorgamlas, egy rossz szavam se lehet rá.

A férfi mégegyszer körbefordult a birtokon.

— És mi lenne az ára? ’

— Meg fogunk egyezni — mondta gyorsan Viktor. — Én biztos vagyok benne...

— Na, papa! — állt az öreg elé a fiatalember —elkezdjük vágni a csapást a civilizált életforma felé!

— Miket hordasz itt össze-visz- sza? — egyenesedett ki az öreg, s megtámaszkodott a kapára.

— Sikerült nyélbeütnöm egy minőségi cserét — magyarázta Viktor.

— Mifenét csereberéltél el? — értetlenkedett az öreg.

— Eladtam a birtokot, ha így jobban tetszik! — vágta ki a fiatalember.

Az öreg megremegett. Csontos koponyája a néhány szál hajjal szürke volt, akár az aszfalt, melynek hasadékán száradófélben lévő fűszálakat kócol a szél. Barázdált arca fénylett; az izzadságcseppek lassan kiléptek medrükből, s elárasztották a bőrét.

— Ha eladtad, hát eladtad — mondta ki nehézkesen az öreg.

Viktor ábrázatán ellazultak az idegszálak.

— Jól van, papa, örülök, hogy belátja: ez a helyes út. — Egy kicsit hallgatott. — Van még egy dolog, amit meg kell beszélnünk... A kedvébe akartam járni, hát elintéztem, hogy itt maradhasson a földje mellett; egy városi lakásban úgysem érezné jól magát. Még dolgozhat is, ugyanúgy, mint eddig. Csak egy bizonyos részt kell adni a terményből az új tulajdonosnak, a szállásért cserébe. — Beszéde felgyorsult, hangja kemény lett. — A pajtában fog lakni, tehát ebben sem lesz változás. Megértettük egymást?

— Megértettük — motyogta az öreg.

— Hétvégeken majd meglátogatjuk.

— Az jó lesz..,

Az öreg még állt ott egy darabig, aztán befordult a pajtába.

Csak a legszükségesebb holmikat akarták magukkal vinni; kihordták a házból, feltornyozták az ajtó. elé. Várták a teherautót.

— JVIégiscsak el kéne búcsúzni a papától — pillantott a pajta felé Etelka.

— Majd az utolsó pillanatban beköszönünk — mondta Viktor. — Nem akarok cirkuszt.

egérkezett a teherautó

M felpakoltak. Viktor a sofőr mellé ült, Etelka, mivel féltette az üveg- ‘ tárgyakat, felmászott a. platóba. Már járt a motor, amikor eszébe jutott a papa. Leugrott, megszaporázta lépteit a pajta felé. Az ajtóban megtorpant: a papa teste kopott nadrágszíjon függött a gerendáról, cipője fél méterrel a föld felett körözött a levegőben. Először némán nézte, majd nyüszíteni kezdett, végül már tüdőből ordított. Aztán megfordult, kirohant a szabadba segítségért.

*

A teherautó lassan beleveszett a távoli porfelhőbe.

Dienes Eszter:

Express levél Ladányi Mihálynak

Ki elszegődtél Isten főpohárnokának idd ki borod, te részeges! ősz van és karmos szelek fújnak, postán küldjük az ingedet.

Zöldhalom, Iskoladűlő, irányító szám: a végtelen. . .

Ladányi Mihály, a vén kerüld mustot árul a végeken.

Testes pohárban megfő gódzik csordultig tölt, úgy adja át; vesztett nyarakból lányokat szólít, füstté múlik és messze száll.

Éjfélre nők sírdogálndk kunyhója körül és Pesten is lányok dőlnek a poharukba. .. így volt ez régen, többször is. . .

ÖSSZEÁLLT ÁL EGY ÓCSKA FAKERESZTTEL CSILLAGÁSZATI ŐSZBEN, GYÖNYÖRŰ IDŐN FÁ], A HÚSOMNAK FÁJ, KIVEL ALSZOL SZÜRETIDŐN A TEMETŐN!!!

Utóirat

(Nem érdekelt, hogyan beszélek, szeretted mindenik hibám!).

Rohadt dolog, hogy őszidőben szüret táján is van halál.

Pereg a zöld a diófádról levél az ember elpereg Ki elszegődtél Isten főpohárnokának vágjál pofákat s integess

Németi Zsuzsa:

Havas intermezzo

A november végi csípős szél úgy viselkedett, mint a jó szándékú, de ügyetlen kamasz. Tisztára söpörte a város utcáinak közepét, de a járda szegélye mellett fölgyülemlett az avar. a csatornák felé eldobott papírzacskók, buszjegyek, gallyak pörögtek.

A felhők ezzel nem törődtek. Rendíthetetlen méltósággal hömpölyögtek az előfutár nyomában, feketén, kövéren, meleget, puhát, megnyugvást ígérve a tájnak.

— Anyu! — mondta Kisákos, akinek könnyet csal a hideg a szemébe. — Apa azt mondta, nemsokára esni fog a hó. Milyen a hó?

Kellett egy pár pillanat, míg tudatához eljutottak a szavak. Kikerültek egy téglarakást, mely egy újonnan építendő ház telke előtt várakozott, s közben az asz- szony rádöbbent, a hároméves gyerek még nem látott havat.

— Fehér — válaszolta halkan, és megszorította a vörös kis kezet. — Ne felejts el köszönni az óvónéninek!

Még saroknyit kellett menniük a girbe-gurba utcában ülő, hunyorgó házak között. A kapu előtt nagy. lompos barna kutya ült, farkát csóválta a hosszfü fekete kabátos, és az apró, kék dzsekls alak láttán. Hogy belépni látta őket, szolgálatkészen vakkantott.

Kisákos remekelt. A hangos csókolomon kívül barátságosan mosolygott is, és szó nélkül tűrte, hogy egy fehér köpenyes fiatal lány levetkőztesse, és elvezesse a többiekhez. _

Az asszony az irodába ment.

Már szóltak magukról — biccentett a vezetőnő. — Hát igen, van hely nálunk. De mielőtt dön- tenénk, kérem, legyen egészen őszinte hozzám... A gyerek érdekében.

Egy óra múlva végeztek. Kisákos boldogan öltözködött, mert itt is az esernyő lett a jele, és mert egy copfos feketeszemű kis-