Szolnok Megyei Néplap, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-25 / 252. szám
1986. OKTÓBER 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Bereoz János könyve az 1956-os ellenforradalomról A tények beszélnek A most megjelent kötet már a harmadik kiadás, s témájának időszerűségét nem koptatta el az idő. Éppen a napokban van harmincadik évfordulója, hogy Magyarországon kirobbantak azok az események, amelyeket az ellenforradalmárok arra akartak felhasználni, hogy meg- döntsék a szocializmust hazánkban. Az évforduló alkalmat kínál, hogy felelevenítsük a történelmet, hogy megmutassuk: mi történt három évtizeddel ezelőtt, hogyan tudtak úrrá lenni a nehézségeken a szocializmus erői, miként sikerült leverni az ellenforradalmat. Ebben segít Berecz Jánosnak az Ellenforradalom tollal és fegyverrel című könyve, amely javított és bővített formában jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában. Berecz János nagy felkészültséggel, tények és dokumentumok megmutatásával hitelesen és érzékletesen rajzolja meg az akkori időket, bizonyítva, hogy az ellenforradalom tollal és fegyverrel — az ő kifejezésével élve: a szellemi és fizikai harc eszközeivel — próbálta megdönteni hazánkban a szocialista rendszert. A szerző könyve bevezető részében elemzi az 1956 előtti nemzetközi helyzetet és a magyarországi viszonyokat. Megállapítja, hogy a két ellentétes tartalmú — szocialista és kapitalista — világ- rendszer egyidejű létezése abban az időben, a hidegháború éveiben kiszélesítette és fokozta a nemzetközi osztályharcot. Magyarország helyzetét viszont az határozta meg, hogy a munkásosztály vezetésével a szocializmus építésének az útján halad, és tagja volt a szocialista világközösséghez tartozó népek nagy családjának. A szocialista fejlődés azonban nem volt töretlen, s az objektív nehézségeket még tetézték azoknak a vezetőknek a hi- bái, akik politikájukat a mar- xizmus-leninizmustól idegen, azt eltorzító nézeteikre, különösképpen a személyi kultuszra építették. A külső és a belső ellenség igyekezett kihasználni a feszültséggócokat, s ahol csak módja volt, ott ártott és kártevést csinált. A továbbiakban a szerző azt mutatja meg, hogy azokban az években — 1947—1956 — milyen volt a „feltartóztatás” és a „felszabadítás” doktrínája, a politikai hadviselés, hiszen nyilvánvaló, hogy az 1956-os magyarországi események része volt ennek, az imperialisták által pénzelt és irányított hadjáratnak. Erre sok példát idéz, a többi között Eisenhower Cincinnatiben tartott beszédéből, ami szerint „ezek az elvek (mármint a „felszabadítás” doktrínája) megkövetelik, hogy minden politikai, gazdasági és lélektani taktikát felhasználjunk”. Nyilvánvaló volt, hogy a magyarországi ellenforradalmat külső erők is segítették, s a belső gyengeségek, hibák csak, fokozták az elégedetlenséget, amelyet jól ki tudtak használni a szocializmus ellenségei.. Mindezzel kapcsolatban ismerteti azokat a dokumentumokat, amelyek ezeket az „elveket” alátámasztják, miszerint az imperialisták beavatkoztak hazánk belügyei- be, lázítottak, mégpedig a Szabad Európa Rádió és más csatornákon keresztül. Létrehozták az Operation Prospero fedőnevű szervezetet, kampányt, s konkrétan rátértek népi demokratikus országok, így hazánk lakóinak .megdolgozására” is. A belső hibák sőt bűnök csak segítették szándékaikat. A személyi kultusz, amely párosult azzal a hibás elmélettel, hogy a szocializmus építésének időszakában az osztályharc állandóan és szükségszerűen éleződik — általános bizalmatlansághoz vezetett, sőt a pártban kezdték keresni az ellenséget. Mindezt tetézve, a túlfeszített, a valóságot és a lehetőségeket figyelembe nem vevő gazdaságpolitika, az erőszakos szövetkezetesítés, a mezőgazdaságban, a törvénytelenségek elharapó- zása. Nem csoda, ha a külső és a belső reakció aktivizálódott, s 1956 nyarára olyan helyzet állt elő, Magyarországon, amely kedvezett ezeknek az erőknek, mindezt tetőzte, hogy a demokratikus pártvezetőség nem tudott megszabadulni a hibáitól, és a Nagy Imre-cső port pártellenzékké szerveződött. Megteremtődtek a feltételei az ellenforradalom kirobbanásának. Berecz János megmutatja, hogy a szocialista erők hogyan harcoltak az ellenforradalmi lázadás és árulás ellen 1956. október 23. és november 4-e között, miként ment át a tüntetés fegyveres harccá, hogyan gyilkolták az ellenforradalmárok a szocializmushoz hű embereket. Ismerteti a fegyveres csoportok kialakulását, Nagy Imre és csoportjának átállását az ellenforradalmárok oldalára, s megmutatja, hogy Nagy Imréék miként jutottak oda, hogy végül likvidálni akarták a munkáshatalmat, hazánkat pedig ki akarták szakítani a Varsói Szerződés politikai és katonai szövetségéből. Az Ellenforradalom tollal és fegyverrel, 1956 című könyvből pontosan nyomon követhetjük az eseményeket, megtudja a mai nemzedék, hogy mi történt akkor, hogyan akart tort ülni hazánk felett a nemzetközi reakció által támogatott ellenforradalom. Tervük azonban nem sikerülhetett, mert a szocializmushoz hű hazafiak a Szovjetunió segítségével leverték az ellenforradalmat. Berecz János elemzi a forradalmi munkás-paraszt kormány közvetlen megalakulása előtti helyzetet. Megmutatja, hogy Kádár János vezetésével megalakított forradalmi központ miként irányította a szocialista erőket, Berecz János könyvében ismerteti az ellenforradalom, leverésének belső körülményeit, azt, hogy miként szerveződött meg a karhatalom, a szocializmushoz hű fegyveres erő. A szocialista konszolidációval is foglalkozik, azzal, hogy a megújhodott párt miként szervezte meg a kibontakozást, hogyan oldotta fel a politikai feszültségeket, állította maga mellé a tömegeket. Röviden arra is rámutat a szerző, hogy miként jutottunk el a máig, s azt is megmutatja, hogy a fejlődésnek *fő hajtóereje a párt volt, amely minden fontos kérdésben követte a lenini elveket, megvalósította a folyamatosságot, a magyar valóság sajátosságainak megfelelő megoldásokat és módszereket dolgozott ki, s érvényesült politikájában a megújulás igénye. Mindez a mi gyakorlatunkban is igazolta a marxizmus-leninizmus eszméinek, társadalmi-politikai elveinek eleven voltát — szögezi le könyve befejezéseként Berecz János. Gáli Sándor Tiszaföldváron, a Tiszazugi Földrajzi Múzeumban a múzeumi műemlé- Hek honismeroflfi (hónap keretében az érdeklődök az Őslények a Tiszatá- jon című kiállítást láthatják. Az év végéig megtekinthető tárlat igen gazdag anyagot kínál. Fotó: Tarpai A Szigligeti bemutatójáról Szentivánéji álom Amikor Mendelssohn közismert nászindulójának dallamára felgördül a függöny — a muzsika a Szentivánéji álom kísérőzenéjéből való — nem a megszokott athéni színkép tárul elénk; előtérben gyümölccsel dúsan megrakott tálak társaságában bajszos úriember „trónol” (Theseus) talpig mai öltözékben. (Akár közülünk is lehetne, valamilyen módosabb potentát.) S a hölgy, aki a háttérben megjelenik!, úgy fest, mintha valamelyik mai divatszalonból lépne elénk, a legelegánsabb viseletben. E külsőségesnek tűnő változtatásoknál azonban még fontosabb: a lényegi-. A hölgy (akit egyébként Hippolytának neveznek) korántsem a nászra készülő arák boldogságával érkezik, ellenkezőleg telve feszültséggel, egész testében remeg, csupa izgalom. S tán félelem is. De nemcsak ő. a meghódított Hippolyta, a levegő is tele van vibráló vil- lamosságú feszültséggel. E két embert látván, aligha hisszük, hogy kettejüknek hamarosan egyazon ágy lesz majd szerelmi nyoszolyájuk. Shakespeare talán legtün- déribb játéka nem indul tehát felhőtlenül, már a kezdetek kezdetén viharfelhők jelennek meg a szerelem „kék egén”. S ha ehhez hozzávesszük, hogy közben szobor alakjában a szerelem istennője, Ámor is feltűnik, szemén azonban fekete szalag, mely tekintetét elfödi. tovább erősödhet bennünk a „gyanú”: Csizmadia Tibor nemcsak újraolvasta, újra is értelmezi szándéka szerint az angol klasszikust. Érezhető: közelebb akarja hozni mai lelkiségünkhöz. Vagy tán még pontosabban, az ő lelkiségéhez. Egy olyan ember érzelmi és gondolati világához, aki e modern korban nemigen hisz már holmi tündérmesékben, bármily varázslatosak. de még a boldogító szerelem szépnek tűnő meséjében sem. Így azután úgy igyekszik ábrázolni a szerelmesek shakespeare-i vígjátékát, olyan világot teremt a színpadon, amelyben a kételyből származó fenntartások adják meg az alaphangot, s amely bizony aligha volna Ámor kedvére való. Ezért aztán jobb is, ha ő nem látja, mi történik ott, ahol az édes szerelmet „fakasztó” nyilak helyett a szerelmi viszálykodás szilánkjai röpködnek. Mert mit is láthatna? Egy férfi zsarnokot, aki erővel tartja oldalán a tőle idegenkedő hölgyet (alighanem a nászágyba is csak férje parancsára fekszenek, majd); aztán a varázsszerrel megkevert fiatal szerelmesek marakodását, akik kutya-macska módjára civakodnak egészen a közönségességig; majd egy tündér házaspárt), ahol az összhangot úgy megrontja egy ostoba kis ügy, hogy végül Oberon képes nevetségessé tenni Titániát, tündér-feleségét, aki elvarázsoltatván egy közönséges szamárral esik boldog szerelembe, s hál vele együtt. A kézművesek „szörnyű víg tragédiája” is jószerivel paródiája az egymás iránti érzelemnek. Szinte beleillik ebbe a „deheroi- zált” szerelmi komédiába a tolókocsin érkező és rajta furikázó Puck, aki nem holmi pajkos, víg kobold, csupán Oberon fáradt alkalmazottja, gépiesen hajtja végre tündérkirályi ura újabb és újabb utasításait. Fénylő, önműködő „targoncájával”, mely gombnyomásra illog-villog, s még hangot is ad (jó kis játékszer!), szinte egykedvűen végzi dolgát. S amikor pedig hibázik, tévesen varázsolja el az ifjakat — a hűt teszi csalfává és nem pedig fordítva, hűvé a csalfát, s ebből kalamajka származik, — nem szégyenkezik, nem bánja tettét, kocsijából kikelve ordi- bálja bele a szentivánéji éjszakába: hogyan lehetne ő bűnös egy olyan világban, melyben „míg hű marad egy (mármint a szerelmesek közül), az eskübontó milliókra megy”. Az előadás leghangosabb pontja ez egyébként, a legerősebb kiemelés e keserű ki- fakadás, akár „kulcsként” is szolgálhat Csizmadia rendezői felfogásának megértéséhez, miszerint mérjük csak a dolgokat végeredményük szerint, nézzük csak visszájáról is őket, mindjárt másként festenek. Vessük csak össze, amit a valóság termel, s amit a dús képzelet hoz össze, tiszta szerelem, örök hűség, teljes boldogság — mesékbe valók, oda se igen kellenek; önző érdek, hiú nagyravá- gyás, rideg szokások egyéniek és társadalmiak és sorolhatnánk, fosztják meg varázsuktól őket. Ebből a Szentivánéji álomból nem a győzedelmes szerelem szól hozzánk, erősebb itt a nagy érzelmekbe való kétkedés, a szkepsis hangja. Ezért aztán amikor végül is elülnek a szerelmesek közötti viszályok, még akkor sem repdesnek örömtől itt a párok; fölényesen, arisztokratikusan csevegnek a kézművesek szá- urf(ulCí1a silány produkciójáról, különváltan, a férfiak és a nők, távol egymástól. A nászünnep végeztével pedig szinte parancsra indul ki-ki a maga násznyoszolyájába. Mindez nem túl lelkesítő, viszont nem is unalmas, sőt helyenként igen szórakoztató. Jókat mulathatunk az ügybuzgó mesteremberek, Zu- boly és társainak vaskos humorú mókázásain, felderíthet bennünket egy-egy váratlan, játékos ötlet, élvezhetjük a játék pergő ritmusát, szín- változásokkal meg nem tördelt, sima folyását — amire a célszerűen kialakított játéktér jó lehetőségekkel szolgál, tervezte Lábas Zoltán: — mosolyt csal az arcokra a „gépesített” Puck különös színpadi szerelésével és sok mulatság forrása Zuboly, elől hordott szamárfarkával és felül, fordított szamártfejé- Ivel. (Remiek ötlet) Persze, akad azért, amin szórakozás közben is el-eltöprenghetünk. Alig érthető például a mesteremberek frakkbaöltözteté- se az előadási jelenetben. Vajon honnan szerezték e költséges ruhákat a vékonypénzű kisemberek? Némi kaján- sággal azt mondhatnók, abból, amit a mellesleg elvégzett színpad-átalakítási munkáért kapnak a színház pénztárából. Ugyanis a Pyramus és Tisbe című tragédia előadására készülő kézművesek, ezen az előadáson a díszletező munkások szerepét is betöltik egyúttal. El lehetne gondolkodni azon is, hogy Shakespeare hozzánk való igazításában mennyire következetes a rendezés, hogy egységes képet mutat-e teljes egészében. A fürkésző tekintet e vonatkozásban is találhat magának megjegyezni valót. De most hagyjuk a részleteket. Egyébként ezt a mo6tani szolnoki bemutatót már megelőzte a Szentivánéji álomnak egy egri premierje, valójában ott esett át Csizmadia Tibor rendezése a ke- resztségen, a líceum udvarán, csillagtetős színházban láthatta a közönség. Természetesen ugyanazokkal a színészekkel, akárcsak most itt. A gőgös, öntelt, zsarnok urat, Theseust Derzsi János alakítja magabiztosan, kellő ellenszenvet keltve a férfiúi önkénnyel szemben, a szép Hippolyta megformálója pedig Bajcsay Mária, aki érett játékával és vonzó szépségével tűnik ki, vonja magára a figyelmet. Lysander szerepében Mertz Tibort — kissé romantikus — Demetrius- ként Bal Józsefet — ő sokkal mértéktartóbb, de ugyanakkor színtelen — láthatjuk, összetéveszthető hasonlóságuk — egyforma szürke öltönyt viselnek — nyilván játékbeli követelmény. Császár Gyöngyi Helénája sajnos túlzottan nyafogj, Sztárek Andrea viszont egy rámenős Her- miát hoz a színpadra,, van erő benne; Pécsi Ildikó (Titánia) egyéniségének varázsát kölcsönzi a nem éppen testére szabott szerepnek, Tóth József pedig mindent megtesz, hogy Oberonként méltó partnere legyen a nála fajsúlyosabb Titániának. Vallat Péter megbízható, jó színvonalon „szállítja” Puck megreformált figuráját, Robin pajtásként, kesernyés, fanyar rezignációjával egyik meghatározója az előadás alaphangjának. A kézművesek, illetve „díszletmunkások” közül Zuboly szerepében Phillippo- vich Tamás nyújtja a legtöbbet — nemcsak mennyiségben, minőségben is. Egyébként lelkes kis csapat az övéké: Vackor Mucsi Zoltán, Dudás Kátay Endre, Orrondi Takács Gyula, Gyalu Fekete András, Ösztövér Czakó Jenó. Szinte minden megmozdulásuk, megvillanásuk siker. (Hát még ha nem vinnék olykor túlzásba a komé- diázást, akkor nemcsak ne- vetnivaló lenne, amit csinálnak, de drámai súlya is lehetne, sőt emberi mélysége a játéknak). Furcsa öltözékükben — nemes szőr és bőr keveréke — szemrevaló a négy tündér: Moly Réz Judit, Babvirág Roczkó Zsuzsa, Mustármag Turza Irén, Pókháló Gombos Judit. Unne- pélynendezőá kiesd szerepében is észreveteti magát Mészáros István, s jól oldja meg feladatát Pusztai Péter. A jelmezeket Nagy Andrea főiskolás tervezte. És ne feledkezzünk meg Arany Jánosról sem. akinek néhány szava, szójátéka, nyelvi leleménye is szereplőjévé válik az előadásnak, bár Márton László is igazított a szövegen, érezhetően több-kevesebb eredménnyel. És ami egyáltalán nem mellékes: ezen az estén gyakran tör fel a nevetés, a kacaj a nézőtéren. A publikum jól érzi magát. Shakespeare nevetteti meg — és ez mindenképpen jó dolog. Még ha nincs is igazán kitalálva ez a hozzánk igazított előadás. V. M.
