Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-10 / 213. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. SZEPTEMBER 10. Fiam tízéves, negyedik osztályba jár, matematikából jeles, e sokak által nem igazán szeretett tárgyból iskolaibajnokságot nyert. E tény, bármily büszke vagyok rá, nem tarthat számot közérdeklődésre. Az sem. hogy a gyerek nem igazán szeret összeadni, szorozni. Anyja gyakorlásra buzdító követe- lődzését a következőképpen utasította vissza a minap: Majd számol helyettem a „számítógép”. Szerintem, ez már nem magán-, hanem közügy. A megjegyzés azt jelzi, hogy a tízéves fiú nyiladozó értelme a legteljesebben nyitva áll a számítás- technika befogadására. Sőt, ennél is többet jelent, az hogy a gyerek nemcsak készen áll rá, hanem akarja is alkalmazni a számítástechnikát. Fiam osztálytársai közül is többen gondolkodnak hozzá hasonlóan. Divat vagy a kor igénye 7 A népgazdaság elektronizálásának társadalmi progr ramja kétségkívül „emberi tényező”-nek ítélhető lényeges akadály nélkül haladhatna előre, ha teljesülése a mai tízévesek, tizenévesek korosztályain múlna. A program kidolgozói szerint elképzelésük érvényesülésében az az egyik legerősebb fék. hogy a döntésre jogosult idősebbek e szempontból korántsem gondolkodnak olyan haladó módon, mint a fogékony fiatalok. A program nem a számítástechnika, hanem az azt is magába foglaló elektronika elterjesztésének szorgalmazója. Mégis azzal példálóznék, mivel a számítógép inkább kézzelfogható, mint az elektronika általában. Sok hivatalban jártam, ahol büszkén, tettetett vagy magától értetődő természetességgel tájékoztattak arról, hogy ők bizony már , .számítógépesítettek”. De •kevés hivatalban jártam, ahol valóban megtették azt. Volt ott számítógép, csak éppen a munkát nem úgy alakították, szervezték meg, hogy az eszköz valóban hatékonyan alkalmazható lett volna. Márpedig, ahol a korábbi munkaszervezés meghagyásával, az előző szervezet merev fenntartásával fognak hozzá az irodaautomatizáláshoz, ott jobbára csak a divatnak tesznek eleget, nem a kor igényeinek. A számítógép, az automatizált irodai eszközök a régi szervezetben nehézkesen, sok bosszankodással használhatók, körülbelül olyan hatékonysággal, mint az óriási teljesítményű kombájn a nadrágszíjparcellákon. Nem napok, évek kérdése Hadd említsek egy meghökkentő példát. Köztudott: a számítógéphez csatolt kiírószerkezet kiírja azt, ami a képernyőn látszik. Mondjuk: raktári kivételi-jegyet, számlát stb. Ugyanakkor csak kevés szervezet akad, amely az ily módon elkészített bizonylatot elfogadja hiteles okmánynak. A számítógép segítségével összeállított, s egy gombnyomásra másodpercek alatt kiírtakat ezért hagyományos bizonylatra, sok percet feláldozva, át kell vezetni. Ez kaphat pecsétet, aláírást. Gondolkodásunk akkor lesz korszerű, ha majd pecsét nélkül is elfogadjuk a számítóképet. Akkor válik fölöslegessé az igazából már ma is fölösleges hagyományos bizonylat (annak nyomdai előállítása is), és az azt kitöltő adminisztrátor a nem éppen alkotó tevékenységnek számító másolás helyett hasznosabb munkát végezhet. Akad példa jócskán az elektronika meg nem értésére üzemekben is. Vajon hány helyen működik teljesen automatizált csodagép régi környezetben? Sok vállalatnál a nagyszámítógéphez biciklis kézbesítő viszi az adatokat, az elektronizált forgácsolóberendezéshez pedig targoncás ember a megmunkálandó alkatrészeket. Nem, nem igaz, hogy mindenütt ezért a félmegoldások, mert az egészre már nem jutott, nem jut pénz. A legtöbb helyen jutott volna, jutna, csak a régi szervezet szerint gondolkodókban fel sem merül, hogy jusson. Ha felmerül is, hát rögtön elte- metődik, mert bizony köjny- nyen az eszközt félig kihasználatlanul működtetni, mint annak teljes 'kihasználása érdekében a megszokotthoz ragaszkodó embereket átcsoportosítani. Az ember gondolkodása nem egykönnyen változik, az új elterjedése többnyire nem napok és évek, hanem sokszor évtizedek alatt történik. Hogyan táplálkozik ön? Széles körű vizsgálat kezdődik — Mi van az asztalon hétköznap és ünnepnap — Vélemény a centik és a kilók nyelvén Miért nem várunk akkor a mai tizenévesek idejéig? Miért nem várunk az országos programmal addig, míg rajtuk múlnak a dolgok. Az ő kezükben az erre szolgáló pénz többszörösen hatékonyabban hasznosulna, mint a miénkben. Nem várhatunk. Ma Magyarországon egy ember kevesebb elektronikai és elektronizált terméket és szolgáltatást fogyaszt, mint a világátlag. EINSZ-adatok szerint körülbelül 100 ezer szakma, foglalkozás él az elektronika nyújtotta előnyökkel a világ legfejlettebb országaiban, nálunk annak csak csekély hányada. Ha várnánk, akikor évről évre nőne a hátrányunk, termékeink egyre kevésbé találnának maguknak vevőt a világpiacon, a számítás- technika kínálta egyszerűsítések híján nem a kívánt ütemben csökkennének a költségeink, vagyis másokhoz képest nőnének stb. Ha viszonylagosan maradi szemléletünk miatt ma kevésbé hasznosul is az elektronika, mint hasznosulhatna, mégis törekednünk kell az országos program teljesítésére. Különben hátrányunk behozhatatlanná válik. A mai tizenévesek tízhúsz év múlva csak akkor kezelhetik hasznosan az elektronikát, ha hozzájutnak. De csak akkor jutnak hozzá, ha már most törekszünk a program megvalósítására. Mónus Miklós Külföldiek általában elismeréssel szólnak a magyar konyháról. Nemcsak a nemzeti gasztronómiai ételkülönlegességekre, táplálkozásunk mennyiségére is büszkék lehetünk. Újabban, mintha az evés a magyar virtus egyik megjelenési formája lenne. Nem csoda hát, hogy a nagyevő nemzetek közt tartanak számon bennünket. Noha a szakértők, orvosok .gyakorta fölpanaszolják, hogy egészségtelenül sokat eszünk, zsírosán főzünk és táplálkozási szokásaink sem tekinthetők korszerűnek, mindezideig nem állt rendelkezésünkre olyan tudományos szintű fölmérés, amely a tapasztalatot egzakt módon támasztotta volna alá. Csak összehasonlító, főleg NDK-beli adatokra hagyatkozva lehetett minderre következtetni. Milyen is valójában a magyar ember táplálkozása? Erre a kérdésre keresi a választ az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet vezetésével és irányításával idén megkezdett vizsgálat. Kétéves előkészítő munka után nemrég fogtak hozzá az úgynevezett populációs szintű néptáplálkozási vizsgálathoz, amely az egész országra kiterjed. A széles körű adatgyűjtés során többek 'közt föltárják, hogy mit, miből, mennyit is fogyasztunk valójában. A vizsgálatba bevontak több tucat kérdésre adnak választ. Föltérképezik például, hogy milyen az ország étrendje hétköznap és ünnepnap. Az országos étlap összeállításán túl fény derül arra is, hogy az élelmiszerek és italok közül miből használunk föl legtöbbet. Mit és miért részesítünk előnyben. Milyen zsiradékkal főznek otthon? Mennyire sósán szereti az ételeket? Naponta mennyi kenyeret eszik? Do- hányzik-e? Fogyókúrázott-e? Sportol-e rendszeresen? Mennyi a család egy hónapra jutó jövedelme? Mi a legmagasabb iskolai végzettsége? A fölmérésből kiragadott néhány kérdés is bizonyítja, az adatgyűjtés kiterjed a táplálkozási szokások és az életkörülmények ösz- szefüggésének elemzésére is. A táplálkozás látható, ennél fogva mérhető „eredményei” sem maradnak rejtve. Az adatfelvétellel párhuzamosan anthropometriás méréseket is végeznek, azaz a centiméterek és a kilogrammok nyelvén fogalmazzák meg véleményüket táplálkozásunkról. A fölmérést végül táplálkozás-egészségügyi orvosi és laboratóriumi vizsgálat teszi teljessé. Az Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet nemrég megkezdett munkája természetesen reprezentatív vizsgálat. A lakosok kiválasztásában az Állami Népességnyilvántartó Hivatal is részt vesz. Számítógépes adatfeldolgozással választják ki, hogy a jelöltek nem- és korösszetétele az egyéb szempontok szerint is valóban az ország egészét képviseljék. Megyénkben így csaknem 1800 embert vonnak be a felmérésibe, gondosan ügyelve arra is, hogy a településfajták is képviselve legyenek. Kuncsorba, Kőtelek, Kenderes, Jászalsószentgyörgy, Túrkeve és Szolnok szerepel a programban. A túrkevei vizsgálat már eredményesen be is fejeződött. Szolnok kivételével még idén sor kerül a többi településre is. A megyeszékhely kiválasztottjai jövő év elején számíthatnak a vizsgálatot szervező Köjál jelentkezésére. Az így összegyűjtött megyei adatokat az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézetbe továbbítják, ahol ezt követően számítógépekkel dolgozzák fel az információkat, választ adva arra a kérdésre: mennyire „súlyos” a helyzet. Sx. Gy. Reggel a kikötőben A vízibuszok, Budapest „mozgó hidjai” naponta szállítják az utasok százait Pestről Budára, Budáról Pestre. Nemcsak utazást, puszta közlekedést jelent hajózni a főváros kék országútján, kellemes élményt szórakozást is nyújt az átkelés. (MTI Fotó: Kiss G. Péter — KS) Kizsákmányoltak Ugrásra készen várta, mikor jön vissza a főnöknő ebédtől. Ahogy belépett az ajtón, a pult alól kikapta az ételhordót, s csak bólintott, bár vásárló egy se volt, déltájban sosincs. Még az a jó, gondolta, amíg szaporán a tele ételhordóra vigyázva sietett, hogy anyám közel lakik a bolthoz. Különben, a jó ég tudná megmondani, hogy ebédeltetném. Az öregasszony, mint mindig, most is a kapuajtóban várta, s ahogy állt az ajtó szegletében, mintha kisebb lett volna mint tegnap. Kicsi, de szívós, gyötrik a bajok, betegségek, de bírja. Hol leszek én hetvenöt évesen, gondolta, amíg a megterített konyhaasztalon óvatosan szétszedte az ételhordót. Most is csak úgy tett, mint máskor, a két adag levest pontosan elosztotta, hogy a második félét maga épp csak megkóstolja. Megmarad estére, ahogy szokták. Az öregasszony lassan, szürcsölve evett, s míg a levest szemmel láthatóan élvezte, a főzéíékbe csak a kanál hegyét mártogatta. — Estére mit főzöl otthon? — Majd összevágok hagymát, paprikát, paradicsomot, engedek bele vagy három-négy tojást és kész. A férfiak nyáron mindig lecsót ennének. Jó dolga van az apósodnak — mondta az anyja, — hiába, a házi koszt, meg ez a vacak kifőzdéi, csak kettő. De hát én nem fértem hozzátok. — Mama, ne kezdje! — nem akarta, de kiabált, s úgy lecsapta a kanalat, hogy maga is meglepődött. — Hányszor mondjam még el, maga választhatott. Azt mondtuk, amikor a gyerekek összeházasodtak, azt az öregszülőt vesszük magunkhoz, aki odaadja nekik a lakását. Maga hí- melt-hámolt, az apósom meg azt kérdezte, mikor költözködhet. Hát mit akar, mondja már meg? Maga máig azt mondogatja, nem szeretne egy fedél alatt lakni a vejével. Hát az apósom nem ijedt meg tőlem, a menyétől, kész! Az öregasszony még kisebbre húzta magát, elhallgatott. A lánya gyorsan kitisztította az ételhordót, a maradék ételt a gáz szélére tette egy kis edénybe. Benézett a szobába. — Mind a kettőt Lehet porszívózni, ugye? Majd hét végén küldöm azt a rossz vejét, takarítsa körbe! Munkába visszafelé még a vacso- ráravalót is megvette a piacon. Mégis hét óra lett, mire benyitott a lakásba. Az apósa kikandikált a kis- szobából. — Baj van — molyogta, — itt volt a fiatok, nagy baj van, olyan mérges az urad, hogy most kiabált velem, meg rámcsukta az ajtót. Legyintett. Mégse a nagyszobába nyitott be először. A konyhában kipakolt a szatyrokból, vizet engedett a paprikára, paradicsomra. Máskor az ura kijön, ha hallja a zajt, most egy halk rádiószó se hallatszott. Gyomra összerándult, sóhajtva nyitott be hozzá. — Itt volt a fiad, kórházban van az unokád! — Melyik — kérdezte, de már ült is le az első székre. Eszébe se jutott, hogy máskor visszaszólt ha így, fiad, unokád megszólítással kezdődött a találkozás, kikérve az egyesszámot. Mindig csak akkor az övé, ha baj van? — A nagyobb, amelyiknek gyereknapra biciklit vetettél velem. No, két helyen tört el a lába, úgy lezuhant a kérekpárról. Van valami belső zúzódás is, úgy, hogy sokáig kórházban lesz! Ráadásul sokadika van, úgyhogy odaadtam azt az ezrest, amit a szokásos helyen dugdostál. Apám is mondta, nyugdíjkor majd ad ő is egy ötöst. Kinézett az ablakon beragyogó va- kításba. Ha most megmérnék a vérnyomását, lehet, mehetne ő is a kórházba. Mióta az ötvenen tűiért, sokszor van így. Fél, meg lecsukta a szemét, mintha trópusi meleget érez- ne, s mégis, szinte egyszerre fázna. — Egy szót se szólsz, megnémul- tál? Mi a csuda lelt? — Tudod, hogy végre szabadságra megyünk... Nem üdülni, hová a fenébe mehetnénk mi üdülni nagy- mamástól, nagypapástól unokákkal? Csak ugye, kirándulni akartunk, meg a gyerekekkel egy napra Pestre, az állatkertbe. Hát most minden ugrott, ugrott ráadásul az a nyomorult ezer forint is, amit hónapok alatt rakosgattam, vedd tudomásul, azért, hogy legyen egy kis pénz utazgatni. Majd járjuk felváltva a kórházat. A fene egye meg azt a rohadt biciklit, de hát emlékezz, mit kö- nyörgött érte. Es azt mondtad, ha megunja, jó lesz a kisebbnek. Most meg ezért is én vagyok a hibás, ugye? A férje legyintett, s észre se vették, úgy ültek percekig, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Arra ocsúdtak, hogy a nagypapa áll az ajtóban, s ijedt arccal, már másodszor, vagy harmadszor kérdezi: — Fiacskám, nem főzöl vacsorát? Nyitva hagytad a csapot, szétázik a paradicsom. De éhes vagyok! — Megyek papa, megyek már! — megint ordított, pedig nem akart. Ledobta magáról a bajban ráizzadt ruhát, s kombinéban állt a konyha- asztal mellé. — Maga meg mit szekálja örökké a hasával — hallota az ordítást a szobából. — Látja, mennyi bajunk van, ki a fene törődik itít a vacsorával most? — Fiacskám, nekem a cukrom miatt kell rá gondolni. És én a világért se akarlak benneteket zavarni, de olyan éhes vagyok most is, hogy szédülök bele. Mit ér az a kis szelet sajt, pár harapásnyi zsömle délután? Én szedem a tömérdek gyógyszert, nekem az orvosok azt is parancsolták, hogy pontosan étkezzem, naponta ötször. — Magának az orvos parancsol, nekünk meg az életünk megy bele tönkre... — Ne üvölts vele, legfeljebb arról tehet, ha tehet, hogy él, meg hogy szeret élni. Legalább eltemet bennünket — mondta halkan a férjének, aki mindig azt ígéri, már évek óta, meglátja, a szülők túlélik rohanó gyerekeiket. Vacsora után még mosogatott, amikor hallotta, megint vita van a szobában. — A ti életetek egy kikapcsolódás, egy szórakozás — perelt az öregember. — Nekem mi van a négy fal között egész nap? A szomszédasz- szony, aki beadja délben az ételhordót, ennyi a világ. És akor még azt a vacak tévét is akkor nézzem, ha kegyeskedtek megengedni? Besietett a szobába, bekapcsolta a tévét, az öreg megszokott fotelját közelebbhúzta a készülékhez, s egy intéssel kitessékelte a férjét a konyhába. — Te, elég legyen — mondta neki. — A te apád, gondolj már arra, hogy mennyit segít rajtunk. Még mindig ő segít, hiába szolgáljuk, mint kiscseléd. Ideadja a nyugdíját, majdnem mindet, a gyerekekre íratta a házát, ha a testvéred jön, bármit hoz neki, csak velünk együtt használja. Anyám egy napra nem fogadja be az unokánkat, pedig nő, a te apád meg éveken át, amíg jobban bírta magát, vigyázott a beteg gyerekre. És ez az öregember csúsz- va-mászva még mindig végigporszi- vózza a lakásunkat, ha jó a kedve, meg ha látja a koszt! Nem szabad bántani! — Csak minket, csak magunkat, ugye — szólt vissza, de már halkan az ember. — Bizony isten, néha elgondolom, nem más ez amiben mi élünk, mint kizsákmányolás. Magunkat, minket kizsákmányolnak, kizsákmányoljuk magunkat. Elődeinkért, utódainkért. Meddig bírjuk, mit gondolsz? Az utolsó üveg sört vette ki a hűtőből. Kitöltötte az urának, s a világért nem válaszolt volna a kérdésre. Minek? Sóskúti Júlia Pecsét és számítógép
