Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-20 / 222. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. SZEPTEMBER 20SznaJbd*' jofltd A hétvégéről elfogultan A kertészek fürgébbek, mint a nap. Mire az főikéi, s végigpásztázza sugaraival az Ady Endre utat, ők már a nyárvég legszebb virágait kínálják neki cirógatásra. Olyan a vásárcsarnok őszelőn, hétvégén, mint hatalmas virágkosár. A piros, lila, rószaszín ezernyi változatában ragyogó őszikék, a kecses karcsú kardvirágok, az illatfelhőbe burkolódzó rózsaszálak mintha búcsúznának: nézz meg piac járó, végy tele kosaraid tetejére pár szálat belőlünk, mert előbb-utóbb csak őszirózsát találsz majd a szolnoki standokon. Hiába a harmincfokos hőség, a kertek alján kujtorog már az ősz. Kirándulásnak Is beillő program hétvégén a szolnoki vásárcsarnok. A szeszélyes nyár után gazdag a kínálat. Keményhúsú kilós karfiolrózsák kelletik magukat a vörös-piros paradicsompaprikák mellett, mézsárgán hirdetik a nehéz szőlőfürtök; édes is, szép is az alföldi homokon termett gyümölcs. Messziről jött őszibarackokat mérnek a kialvatlan szatymaziak, kékellő szilvát kínál a homoki gazda. A hétvégi, a szombati piac mindig zsúfolt — áruval, portékával és vásárlóval. Ilyenkor van ideje elkísérni, terheket átvállalni férjnek feleséget, iskolásgyerekkel kézen fogva jó ünnepi ebédhez valót válogatni nagymamának. A csarnok szombaton tágasabb, mint máskor, — vagy csak úgy tűnik, sokan elférünk benne. Mellette, körülötte is — mert lassan körötte a járdán alig lépked már a vásárló. Akinek nem jut hely a csarnokfödél alatt, pakolja portékáját, ahová tudja. A lángossütőnél szombaton áll a legnépesebb sor. Nemcsak helyben lakók, hanem a parkolókban kocsikból kilépő átutazók is élvezettel válogatnak, kinek paradicsomos, kinek sajtos, kinek fokhagymás lángos kell. Az idegenek bekukkantanak a tiszai halászok boltjának ablakán. Becses, drága étek a hal, mondják, ilyentájt a csuka kap igazán a horog után. Aki a húsát nem szereti, — halászok véleménye ez — tán nem is jó ember. S bármilyen nagy a forgalom, bármekkora a tömeg, a nagy hentesbolt, meg a valamivel kisebb előtt sose méltatlankodnak az emberek. Gyönyörű az áru, illegeti magát az üveg mögött. Rózsaszínű malachúsok, testes sertések, sötétvörösen csillogó marhafelsálok között válogathat a vevő. Válogat, bár pénztárcája tapintásán érzi, drága a szombat, lassan a hétvégén költi a legtöbbet. Mire megfogy a piaci sokaság, már kellemes illatok járnak az emeletes házak zárt folyosóin. Csak beleszippant az ember, s tudja, a lecsóban kolbász is fő, s a rántott húshoz uborka pácolódik ecetjében. A hét vége többnyire a családé is. Kis család, nagyobb, legnagyobb együtt van, s — mint az utazások, a közutak mellett megtelt autóbuszok, vonatok igazolják — együvé törekszik. Mégha áldozattal jár is, ha törődést is jelent az utazás. Akik helyben vannak, megértik ezt, s talán azt is természetesnek tartják, hogy a szombat délután a csendes pihenésé, megpihenésé, — amit követhet testet-lelket üdítő séta, egy kis sportolás, kocogás, úszás — amíg engedi az idő. Rossz szokás különösen napsütéses, meleg nyárutón csak a tévé gombját nyomkodni, s kényelmes fotelben ter- peszekedni. Télre való az, zordabb időkre... Manci néni, városszéli ismerősöm ebéd után mindig huny egyet. Nem, nem vet érte ágyat, csak kis sámliján a konyhában még kisebbre húzza magát, térdeire könyökölve megpihen a hajnali piaci cipekedés meg a magányos ebéd főzése után. Aztán, hogy enyhül a meleg, kiskertje utolsónak tűnő rózsaszálait vágja le vigyázva. Csokorba köti, előveszi öreg, rozsdásodó lqr- csolóját, s látogatóba indul. Neki nem maradt csivitelő gyerek, egykor házsártos élete párja is hant alatt alussza álmát. Kitipeg a temetőbe, meglocsolja a tavasszal elültetett tátika, petunia maradékát. Friss vizet önt a fejfa mögött szomorkodó befőt- tesüvegbe — a vázát rég ellopta valami pernahajder — s tüskéktől óvakodva szálanként rakja bele a rózsát. Elül kicsit a szomszéd síremlék padján, fogatlan szájával beszél is — megszokta — az urának, s mire litániára kondul a harang, hazamegy. Korán nyugszik, ahogy kél, s kicsit panaszolja is a párnájának: jaj, nehezen múlt el ez a nap is, holnap meg már itt van, megint a vasárnap... Aprítás pillanatok Jó félévet zárt az Aprítógépgyár Jászberényben. A 348 millió forintos tervet 353 millióra teljesítették dolgozói. Ezen- belül a tőkés export meghaladta a 31 milliót, a szocialista országokba irányuló 28 helyett elérte a 46 millió forintot. A Debreceni Biogal Gyógyszergyár részére gyártott 115 köbméteres Fermentort szállításhoz készítik elő A SZIM részére Badar! Sándor horizont esztergán „állványt” készít (bal oldali kép) Tőkés exportra építőgép részegységeket is gyártanak. Képűnkön a francia Poclain cég részére emelőkarokat esztergál Kozma László (jobb oldali kép) Gondok a puttonyban Borús az őszeleji határkép. Ám sajnos, ez az állítás nem az égre vonatkozák; a porzó, keményre szikkadt földek, az esői szomjazó növényeik még mostanában is hiába várják a kiadós égi áldást hozó felhőket. S ez a csapadékszegényes, mostoha idő&zalk már jó néhány éve tart. így nem véletlen, hogy az idén megint ibosszamfcod- nak a szőlősgazdák is. Hiszen már tavaly, amúgy isten- igazából megtizedelte a tőkék vesszőit a fagy, s most nyáron pedig ismét az aszály alkadályozta a bogyók fejlődését. — Ez így igaz — helyeséi Bartha Mihály, a Nagyrévi Tiszazug Termelőszövetkezet elnöke — minket meg különösen érint a dolog — folytatja — mivel a 6 ezer 100 hektáros területünkből 500 hektár a szőlő, de további telepítéseiket is tervezünk, s 1990-re 600 hektáron szeretnénk szőlőt termelni. Hogy miért? Nézze, a területünkön lévő homok humusztartalma alig éri el a fél százalékot, úgyhogy itt másféle növény nem is nagyon élne meg. A tavalyi fagy a 260 hektáros termő szőlőink felét vitte él. a nem termőknek meg a 15—20 százalékát pótolnunk kellett. így aztán az ágazat 1985-ben veszteséges volt. Az idén reménykedtünk, hogy jobb lesz, . de most meg a felvásárlási árak okoznak gondot. — Persze, ez eddig is zsákbamacska volt, — legyint egyet az elnök — mivel a pincegazdaság hosszú évek óta csak a szüret kezdetén közli az alapárat, a nagyüzemek előre csak azt tudták, — s ez így van jelenleg is —, hogy a majdani alapár mellett hány százalékos felárral számolhatnak. Amikor észreveszi, hogy közbe szeretnék szólni, pillanatnyi szünetet sem hagyva folytatja: — Tudom mit akar kérdezni: akkor hogyan leihet így előre tervezni ? Hát csak rutinból — mondja, s elém tesz egy papírlapot, amely az idei nagyüzemi szerződéses árakat mutatja — Látja — bök az ujjával a számokra — például a tömegbort adó — így többek között a kövidinka, a kádárka. a sárfehér, az ezerjó, — fajták után tizenöt cukorfok feleítt 10 forintot kapunk kilójáért, de ebben az összegben már a 30 százalékos felár is benne van. Így könnyű kiszámolni, — szól közbe Zedsel László, a termelőszövetkezet főkertésze — hogy alacsonyabb az alapár, mint 1981-ben volt. Azóta viszont, jócskán emelkedtek az üzem- és kenőanyagok árai, a kötözőzsá- negről, növényvédőszereikről nem is beszélve... Számításokat végeztünk, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a jelenlegi félvásárlási ár mellett 7 tonna termést kell produkálni hektáronként ahhoz, hogy fedezzük az egész évi ráfordításokat. Csak efölött számíthatunk nyereségre, ez alatt viszont biztos ráfizetéses a termelés. Ezért is van az, hogy itt a környéken sokan visszaadják a háztáji szőlőket, nem bajlódnak vele az emberek. — Ezen a helyzeten mindenképpen változtatni kell — veszi vissza a szót Bairtha Mihály — hisz a szőlő neim olyan, mint mondjuk a zöldborsó, hogy elvetem, majd learatom és jövőre már nem foglalkozom vele. Mivel ezt a növényt telepítés után még legalább 25 évig termelésben kell tartani, s ha azt akarjuk, hogy ne menjen tönkre, egész évben „benne kell lenni”. Mert a szőlőben nincs holt időszak, kezdődik a munka a metszéssel, folytatódik a kötözéssel, a zöldválo- gatással, a hajtásigazítással a sor- és talajműveléssél, a növényvédelemmel, s aztán a szürettel zárjuk a sort, ha... Ha nem szól közbe a fagy. És kezdődik minden elölről. — Visszatérve az eredeti gondolathoz — éppen az alacsony felvásárlási árak miatt — már keressük, kutatjuk a továbblépés, az értékesítés újabb lehetőségeit, hiszen a szőlőből ma már nemcsak bort, hanem ivólevet, lekvárt, befőttet is készítenek. Annak ellenére is gondolkodunk ezen, hogy a pincegazdasággal az évek során jó kapcsolatunk alakult ki. De mi is a piacról élünk, így természetesen ott értékesítjük a termést, ahol többet adinak érte. Ezért a csemege szőlőink közül a saszla nagy részét elküldtük exportra, s a Békéscsabai Konzervgyár is megkezdte a szőlő ivódé gyártását, s ma már oda is szállítunk. Szóval, meg kell találni azokat az utaikat, amelyek a szőlőágazat nyereségességét segíthetik elő. Persze, ez a helyzet nemcsak ránk jellemző, hanem a szőlőtermelő gazdaságok szinte mindegyikére összegzi beszélgetésünket az elnök. Az elmondottakból köny- nyen azt a következtetést vonhatja le az ember, hogy a termelők teljesen kiszolgáltatottak a felvásárló cégek kénye-kedvének. így átérezve a termelőszövetkezet helyzetét — képletesen szólva — ezekkel a gondokkal a puttonyomban kopogtattam be a Dél-alföldi Pincegazdaság Homok—Tiszaikürt körzeti üzemvezetőjének ajtaján. Ami kor elmondom mi járatban vagyok, Tóth Sándor hellyel kínál, majd készségesen magyarázni 'kezd: — Mi a központ által kiadott felvásárlási árakat alkalmazzuk, s ezek véleményem szerint elfogadhatóak. S mondandója bizonyítására elővesz egy jegyzéket, amely az 1984-es felvásárlási árakat tartalmazza. — A tavalya évet nem lehet alapul venni — veti közbe — mivel akkor elég kevés szőlő termett, ellenben az idén hasonló vagy még egy kicsivel jobb termést várunk, mint 1984-ben volt. No®, két évvel ezelőtt — vezeti mutatóujját a számsorok iközött — a tömegbort adó első osztályú fajták után 15 cukorfok felett 6 forint 20 fillér volt az alapár, erre jött a 30 százalékos felár, így összesen 8 forint 6 fülűért kaptak a gazdaságok a szőlő kilójáért. Most meg 10 forint az ár. Ezért úgy gondolom, hogy a művelés költségeinek növekedését a felvásárlási árak is követték, úgyhogy szerintem^ még mindig megéri a termelőszövetkezeteknek a szőlővel foglalkozni. Mi rettenetesen örülnénk annak, ha az általunk értékesített bonok után annyi nyereségűink lennie, mint a téeszeknek a szőlő után van. Jelenleg ugyanis a borá&zkodás nem olyan jó üzlet, mint a szőlőtermesztés, mivel csökkent a kereslet a piacon. A szerencse úgy látszik mellém szegődik, hiszen ott- tartózkodásom alatt megérkezik Szegedről Dann Ist- vánné, a Döl^alföldi Pince- gazdaság felvásárlási főosztályvezetője. így, mint a témában legilletékesebb, ő is bekapcsolódik a beszélgetésibe. — Említette, hogy a nagyrévnek szerint 7 tonna alatt veszteséges a termelés. Nos, mj reprezentatív felméréseket végeztünk, és számításaink szerint 5 tonnás átlagtermésnél már gazdaságosan lehet szőlőt termelni. Persze, ez feltételezi a megfelelő munkaszervezést és a technológiai fegyelem szigorú betartását is. Ugyanakkor a nagyrévi termelőszövetkezet nemcsak tömegbort adói, hanem ötven százalékban minőségi szőlőfajtáikat .termel, amelyekért 10 forintnál jóval többet fizetünk, Mivel a minőségi szőlőikért 15 forint, a különleges minőségi fajták — mint például a rajnai rizling, rizlingszilváni vagy a cabernet — után pedig 16 forint 50 fillér jár kilónként. És még valamit; a tömegbort adó szőlők közül is kiemelten kezelünk egy-egy fajtát — mint például a saszlát. a Za- La-gyöngyét — amelyek ezen a tájon nem 7 tonnát, hanem annak a dupláját is megadják hektáronként. Ezek kilójáért 12 forint 50 fillért kapnak a termelők — teszi hozzá befejezésül. A termelőszövetkezet irodája és a DéL-al£öldd Pincegazdaság területi központja után végül a szőlőtáblák felé veszem utamat. Mihály Imrét a sorok között találom. — Három héttel ezelőtt kezdtük a munkát — beszélgetőtársam, aki egyébként a termelőszövetkezet szőlő-gyümölcs ágazatának vezetője — s eddig 110 hektáron szedtük le a termést. Főleg saját embereink dolgoznak itt, de besegítenek a kunszentmártoni szakiskola tanulói is. Araszolunk a vége-hossza nincs szőlősorok között, de egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Persze, ennek is megvan a magyarázata. Beszélgetésünk közben elérkezik a dél; így a szüretelő asz- szonyokat már a sor végén, a tőkék hűvösében, találjuk. Előkerül a szatyorból a kenyér, a szalonna, a májkrém, az alma, a paprika. Ebédszünet van, alkalom egy kis beszélgetésre. — Előfordulhat olyan, hogy ma itt vagyunk — magyarázza Oltyán Ferencné — de holnap már lehet, hogy másik helyen talál bennünket, attól függően, hogy melyik szőlőfajtáért hol adnak a gazdaságnak többet. Nem is panaszkodunk mi ezért, hiszen ha a termelőszövetké- zetnök jobban megy, azt év végén a mi zsebünk is érzi. Szóval, nem éppen egységesek a vélemények a szőlő- termesztés gazdaságosságát illetően. És nem ás ennek az írásnak a feladata eldönteni azlt, hogy hol az igazság. Mindenesetre, olyan ez mint a bot ikét vége: egymásra utaltak. Egyik „cég” sind» meg a másik nélkül. Éppen ezért, no meg azért is, mert a szőlőben csak hosszútávon lehet tervezni i— hiszen 25 év nem kevés idő — a jelenlegi nézetkülönbségek nem tehetik kockára a termelő és felvásárló több évtizede kialakult jó kapcsolatát. Hiszen, aszály ide, alacsony, közepes vagy magas felvásárlási árak oda, Nagyréven lépten-nyomon olyanokkal találkozik az ember, akiknek a szőlő az életet jelenti. Közéjük tartozik a hetvenhat éves Kósa Károly bácsi is. Az udvarán katonás rendiben sorakoznak a fürtökkel teld tőkék. Az ültetvény nem kiabál gazdája után, hiszen elvétve sem találná ott gyomot. — Már csak ez a terület maradt meg — mutat körbe a ház körül — hisz öreg vagyok, így éppen ejLég ezt is rendben tartam. Erre azért vigyázok — s mondja, mondja a magáét... Figyelem ahogy beszél, Hol szőlőt, hol gyümölcsöt, hol pedig bornak valót mond. Becézgeti, mint ahogy a gyereket szokták. Nagy Tibor Szakmai megbeszélés — nzs —
