Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-25 / 199. szám

1986. AUGUSZTUS 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A hét tUmlalböl Támadás a Krull bolygó ellen Majdhogy nekikeseredtem a „Krull bolygó” miatt. Nem annyira a film késztetett könnyekre, sokkal inkább a jobb sorsra érdemes rende­zőt Peter Yetest „jártam körül” gondolatiban. A Kitö­rés, a Szemtanú és más si­kerfilmek rendezője nagy hatású művész, a fogalom legjobb értelmében világhí­rű filmes. Vagy csak film- szakemiber, ahogy nálunk mondanák? De hát az ame­rikai stúdiók környékén szakemberként élni is na­gyon kitüntető, és nagyon meg is éri. Több mint sajná­latos, hogy a filmet készítte­tő Columbia stúdió meg tud­ta nyerni a Kitörés alkotó­ját ennek a zavaros masz­lagnak a rendezésére. De ta­lán a maszlag kifejezés nem is fedi pontosan a lényeget. Van a mi nyelvünkben egy furcsa szó: kutyulék. A né­pies kifejezés a keverék sa­játos fajtájára utal, olyan helyzetre, amikor mindent összeöntenek, összekever­nek egy edényben, dézsá­ban, minden megfontolás nélkül. Valami ilyesmi a kutyulék. S ehhez hasonlít­ható a „Krull bolygó”. Peter Yatesnek még azt sem hagy­ták meg, hogy önálló mixer- fiú lehessen — ez komoly szakma a tengerentúlon — aki tudja, hogy mit 'kever össze. Nem, a Krull (bolygó­ban válogatás nélkül „ku- tyulták ki" a legkülönfélébb eddigi sikerfilmek kipróbált hatáselemeit. Várak, marta- lóook, hercegnők csodafegy­verek, gyilkos pókok, — a teljes felsorolás igen színes lenne, ám annál riasztóbb. S szépen el is fedi, hogy mi­ről is akar szólni a „Krull”. Ügy fel sem merjük vetni a kérdést: mit akar a film mondani ? A lehetséges vá­lasz közvetlen és közvetve is igen kiábrándító. Valami ilyesmi: messze a hetedhét óceánon túl van egy film­stúdió — persze több is van — ahol annyi a pénz mint a pelyva, és ennek a cégnek a gazdái elhatározták, hogy ezt a tengernyi pénzt gyor­san megfiaztatják. hogy még több kincsük legyen a szakajtóban. Nem kímélték hát a pénzt, tán még a film­béli pókok szeme is arany­ból van. Szóval olyan mesés ebben a filmben minden, hogy tán ilyen még a mesé­ben sincs. De a gazdagok mégis pórul jártak, feneket­len zsákba dobálták a pén­züket. A „Krull” ugyanis az évtized legnagyobb bukása, írták róla tekintélyes újsá­gok még tekintélyesebb kri­tikusai. ' Mi szerényen csak annyit jegyzőnk meg, hogy ezek szerint a pénz is árt a film­nek. Ez ugyan furcsa, mert mifelénk meg azt mondják, hogy a pénztelenség min­dennek az oka. S ennek el­lenére néha mégis milyen jó filmek készülnek! Netán annyi pénzből, amennyit a „Krullban” egy óriáshangya vendégszereplésére fordítót­Jászapáti táncosok sikere Hollandiában Néhány nappal ezelőtt ér­kezett haza ötnapos hollan­diai vendégszerepléséről a Jászapáti Szövetkezeti Nép­táncegyüttes. A csoport a nyugatnémet határ közelé­ben levő Odoorn városká­ban rendezett fesztiválon vett részt, amelyen tizenegy ország folklóregyüttesei mu­tatkoztak be. A jászapáti együttes — amely az idén érte el az arany minősítést — kirob­banó sikert aratott eredeti népviseletben bemutatott táncaival. A fesztivál több ezres közönsége vastapssal köszönte meg produkcióju­kat, s több holland újság is elismerő szavakkal méltatta a szövetkezeti együttes tel­jesítményét. Ifjú pianisták versenye fl Liszt-ünnepségek kiemelkedő programja Tizenkilenc ország ötven­nyolc ifjú zongoristája ne­vezett a szeptember 7-én kezdődő Liszt Ferenc Nem­zetközi Zongoraversenyre. A legtöbb versenyzőt, szám szerint tizenhármat Magyar- ország indítja, de többen ér­keznek a Szovjetunióból, az Egyesült Államokból, Kubá­ból, Japánból, Ausztráliából és Brazíliából is. Az idei zongoraverseny a jubileumi Liszt-ünnepségek kiemelke­dő programjának ígérkezik. Az ünnepi megnyitó kon­certet szeptember 7-én este a Zeneakadémia kistermé­ben rendezik, ahol Perényi Miklós gordonkaművész és Rohmann Imre zongoramű­vész ad hangversenyt. Más­nap reggel a Zeneakadémi­án megkezdődnek a 13-áig tartó válogatóversenyek. In­nen 16-an jutnak az elődön­tőkbe, majd 12-en a közép­döntőbe. A verseny utolsó fordulója két napig tart, mégpedig szeptember 22-én és 23-án este fél nyolckor kezdődik nyolc pianistával. Tanár úr, egy szál gitárral / Amikor volt, természetes volt. Amikor elment, hiá­nyát jótékonyan belesimítot­ta a mindennapokba a fele­dés. Amikor újra feltűnt, az emlékezés memóriaegysége lázasan kattogni kezdett és már ki is dobta a végered­ményt: Jé, hát a Lukácsi Huba tanár úr lassan egy évtizede hiányzik a képből. Szolnok kulturális képéből. Ilyenkor aztán persze azon­nal beugrik, hogya minap a rádióban virágénekeket da­lolt, korábban spirituálékat. Nyilván felcserélte a tisztes tanári egzisztenciáját a nyil­vános szereplés lehetőségé­vel. — Jól gondolom tanár úr? — Ha valakit is érdekel a sorsom, akkor kezdjük az elején: orvos édesapám lel­kes lemezgyűytő volt, később lélekszakadva utánozni kezd­tem és raktam sorba az elér­hető lemezeket. Ének akkori­ban még egy hang sem. Az első nyilvános fellépésemre a nagykőrösi gimnáziumban került sor, az iskola bálján. Érettségi után két évig nem vettek fel egyetemre, ez idő alatt „fürödtem” a zenében. A debreceni Pálma presszó­ban énekeltem, alkalmanként 60 forintért, aztán az egye­tem elvégzése után, 1965- ben a feleségemmel magyar­angolt kezdtünk tanítani Szolnokon. Kezdetben a Ti- szaparti Gimnáziumban, ké­sőbb a Verseghyben. — Izgatottan várom, mikor lépett be életébe a muzsika? — Későn. Majdnem 30 éves voltam, amikor Báli József karnagytól megtanultam kot­tát olvasni, aztán 1972-ben a Filharmóniánál vizsgáztam mint előadóművész. — A zenészkarrier? — Balladák, siratóénekek, virágénekek, aztán Spirit néven zenekart alakítottunk. Egy volt tanítványom szólt, hogy összejött néhány jóhgn- gú gyerek, s amerikai népze­nét énekeltünk. Turnéztunk az NSZK-ban, Hollandiában. Irakban — aztán feloszlot­tunk. Az Élet és Irodalom írt egy kritikát egyik fellé­pésünkről. Sorra-rendre el­marasztalta a magyar együt­teseket, akik majmolják az amerikai zenét és példának a „külföldi” Spirit együttest állította, amelyik lám, képes visszatérni a gyökerekhez. Ezek mi voltunk. — A muzsika nem egy „vándorlegénye” vágott már neki a fővárosnak egy szál gitárral és pentatonra .hang­szerelt szívvel... — Igen, én is ezt tettem, aztán... Aztán néha egy-egy rádiófellépés, 1978-ban lead­tam egy hanglemeztervet, lelkendezve fogadták és az­óta semmi. Jó lenne rendsze­resen koncertezni, de magam is képes vagyok egy szál gi­tárral kitölteni egy pódium- műsort. Talán, ha valaki me­nedzselné, szervezné. .. nem is tudom. Lukácsi Huba ma Buda­pesten, a József Attila Gim­náziumban tanít. Teljes óra­számban. Diákjainak többsé­ge nem is tud airról, hogy a tanár úr ráérő idejében a gi­tárért nyúl, s a hangszerrel varázslatra képes. A szakma­beliek azt mondják, hogy is­kolát teremtett. Műfajában vannak szolgai utánzók, az­tán vannak operaénekesi ba­bérokra törők, akik megzen- getik a népzene intim muzsi­káját. Lukácsi Huba a két stílus szintézisét teremtette meg: virágének gyöngyözik, szirmot bont előadásában. Amikor egy-egy felvétele el­hangzik a rádióban, pillanat­ra fellelkesülnek tisztelői, gratulálnak, elismernek, ígér­nek. Aztán semmi. De a ta­nár úr biztos benne, hogy sem őt, sem a műfajt nem lehet elfelejteni. — Pb — Barátok között Finnországban 4. Mögöttünk a Balti-tenger lánya A hazautazásunk előtti es­tén hallgattuk meg Riihi- mä kiben a Bartók kórus és a fúvósötös utolsó — sorrend­ben negyedik — koncertjét. Mögöttünk volt már a fővá­ros is, a „Balti tenger lá­nya”, ahol a finnek Váci ut­cája, az Alexanterirukatu fe­lől az Esplandi parkba sé­tálva született az ötlet: ad­junk ajándékul a helsinki­eknek egy rögtönzött hang­versenyt. Finnország múlt században élt nemzeti költő­jének, a himnusz szerzőjé­nek, Johan Runebergnek szobra mellett kerültek elő s ott — esetleg egy eldugott helyen — honfitársaival ta­lálkozik, akik éppen akkor és éppen ott élik át ugyan­azt a percet Runeberg szob­ránál is csak annyi történt, hogy a zenész társával, Nagy Adolffal január óta Helsinkiben dolgozó hege­dűs, a KISZ Központi Népi Együttesének volt tagja, Kó­lái János szólított meg, s az a harsány Jó napot kívánok! bizony meglepetésként is nagyon jól esett. Egy órával korábban még a Café Pikku Hungária apró asztalainál, matyómintás tányérból har­a harminc kilométerrel szá­guldó Ukko-Pekka vonat És a modem Finnország: Tervakoski papírgyárában az angol királyi családnak kézi merítéssel készített le­vélpapírok mellett a zajta­lan automata gépek; a Tuot- tajain Maito tejüzem, ahol jóformán csak a büfében láttunk tejet; s az RTV He- rajoki csarnoka, ahol a szi­várvány minden színében találtunk festéket. Csaknem vég nélkül sorolhatnám to­vább: Helsinki lélegzetelál­lítóan szép sziklatemploma, a szimfóniát zengő Sibelius­A finn főváros hangverseny- és kongresszusi palotája, az Alvar Aalto tervezte Finlan­dia-hall a kották, a hangszerek. Lát­va a készülődést — az utcai koncert Helsinkiben is ter­mészetes, néhány méterrel arrébb egy színpadon kon­kurált velünk egy másik együttes — a járókelők meg­álltak, kíváncsian lesve a fejleményeket. Alig tíz perc múlva sűrű tömeg közepén hangzottak fel a magyar népdalok, és a fúvósötös lel­kes előadásában Scott Jop­lin Ragtime-ja. Magyarok Helsinkiben A nyáron szokatlanul .bo­rongás, hűvös időben is jó­kedvű koncert hamar véget ért. Számomra azért olyan hirtelen mert a hangver­seny kellős közepén a hall­gatóság közé vegyülve egy idegen arc a ráismerés örö­mével fordult felém, s ez­után már csak reá figyel­tem. Talán kopott és semmit­mondó ez az alig-történet, mert bárkivel, bárhol meg­eshet. A ritkán utazó elin­dul hazájától távoli tájakra, mincan kanalaztuk a tizen­nyolc éve Finnországban élő Hyökki Ágnes — nem ép­pen hamisítatlan — gulyás­levesét. Két órával később pedig egy skandináv körútja elején tartó turistacsoportba botlottunk: a Kárpát-me­dence melegét nehezen fe­lejtve fázósan topogtak a Szenátor tér elején, ahol kis csapatunknak a röpke vá­rosnézés során Judit Mäki- nen (az orvos-tolmácsnő) magyarázta éppen fogadott második hazája, Helsinki történetét. A finnországi út és az em­lékezés is véget ért. Most képzeletben újra ott állok Riihimäki egyik csöndes ut­cácskáján — a Välikatun — mostmár indulófélben haza­felé. A tűnődőn pipázó Áb­rahám doktort nézem. Tu­dom, hogy mit akar monda­ni: mennyi minden hiányzik még! Sok-sok apró részlet: a kirándulások, a viralai kö­zös szaunázás, a közös ének­lések; a Lappi melletti erdő közepén álló Mannerhedm- vadászház. Aztán az utazás Hyvinkää felé: a fekete füstcsóvás, muzeális darab, emlékmű, s mindenek kö­zött a legszebb, a márvány- ffehérsé^l Finlandia-palota. Ami elmaradt... Tudom, kedves doktor: a Finn—Magyar Baráti Társa­ság rendezte vidám-szomorú utolsó est, a reggeli búcsú­zás, és az a XIII. századi gyönyörű kis templom a te­mető közepén, amit utoljára láttunk Finnországból — ez is hiányzik. S azt sem mondtam még, hogy amikor augusztus 15-én fél három felé a Finnair DC—9-es re­pülőgépével leszálltunk Dá­niában, Koppenhágában esett az eső, s hogy Ferihe­gyen (Ferihegü ükszi — mondta valaki finnül mel­lettem) virággal vártak ben­nünket. Nemcsak az apró részle­tek, de az egész is hiányos, mert úgy tűnik, hiába igye­keztem, nem sikerült —nem is sikerülhetett — a megfe­lelő szavakat, azokat a bizo­nyos szuperlatívuszokat megtalálnom , Finnországról, (vége) Bálint Judit Virágok, fák, madarak Tiszafüred fazekassága a mezőtúri kiállítócsarnokban A kiállítás legrégebbi darabjai jó más­fél évszázadosak A régi Tisza mente, a Horto­bágy és a Nagy­kunság virágait, fáit, madarait lát­hatja viszont a néző azon a pom­pás kiállításon, amelyet Tiszafü­red fazekassága címmel Füvessy Anikó rendezett a mezőtúri kiállí­tócsarnokban. A több száz darabból álló tár­lat — tálak, korsók, kanták, butellák, miskák — nagysze­rűen él, pompázik a számá­ra nagyon is megfelelő egy­szerű közegben. A fehér fa­lak úgyszólván minden szín­nel jól harmonizálnak, vagy éppen a disszonancia ragad­ja meg a szemet, és a pár száz négyzetméternyi terü­letről arra is választ ka­punk, mi is adta — és he­lyenként teszi ma is — a fe­hérre meszelt falusi házak szépségét. A kiállított tár­gyaknak olyannyira termé­szetes közegük ez a csarnok, mintha csak a boltíves konyhában, pitvarban len­nének felakasztva, „kézkö­zeiben” a használati edé­nyek. Nem öncélú szépséget lát a néző, hiszen dédszüleink, nagyapáink, nagyanyáink mindennapjaihoz, életéhez szorosan hozzátartozó tár­gyakat mutatnak itt be. De ne is menjünk ilyen messzi­re: a felszabadulást követő években az új földhöz jutta- tottak aratáskor még hasz­nálták a csörgőkorsót — hi­degen tartotta a vizet — és az aludttejet is mázasedény­ben engedték le a kútba, hogy selymes hidegével a tápláló étel hűtse is a felhe- vült aratókat. De tény. hogy a századfordulót követő években az agyagedényeket fokozatosan kiszorították a praktikusabbnak, higiéniku- sabbnak mondott zománcos konyhai, háztartási eszkö­zök. < A kiállítás legrégebbi da­rabja egy 1833-ban készült bütyköskonsó, a híres, neves Katona Nagy Mihály mun­kája, de ezen kívül jó né­hány muzeális darab látható füredi fazekasdinasztiák műhelyeiből. ; A színek kavalkádja fel­tűnő és megkapó. A fazekas­remekművek díszítményei i— általában — stilizált vi­rágok, fák és madarak, jól tükrözik azt a • környezetet, amelyben a mesterek éltek. A tárlat értéke az is, hogy fokozatosan bemutatja, ho­gyan kelt új életre és jutott mai pompájáig a füredi ke­rámia. A hagyomány feléle­dése —- Győrffy István szel­lemi indíttatásával — Kán­tor Sándor Kossuth-díjas népművész nevéhez fűződik. Tanítványai, köztük a Tisza­füreden dolgozó Szűcs Imre, éltetik tovább a hagyomá­nyokat. Munkásságukról ér­tő, szemet-lelket gyönyör­ködtető keresztmetszetet ad a szeptember közepéi g nyit­va tartó tárlat. — ti -

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom