Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-23 / 198. szám
8 1986. AUGUSZTUS 23. Irodalom, művészet em udom, mit hozhattak forgalomba benne — tán kakaót —. s azt sem tudom, hogy pontosan mikor, ötven évvel, többel, esetleg csak harminccal-har- mincöttel ezelőtt? Amikor én ránéztem a világra: a hollandi doboz már benne volt, és abban — kakaó vagy kávé helyett — kristálycukor, néha kockacukor. Ma már nincsenek ilyen dobozok: élére állított tégla alakúak, tágasak;. és masszívak, belül aranysárga vagy ezüstszürke, kívül tirkitar- kára festett pléhből; fedelük négy sarka ujjbegyhívogatóan bemélyítve; oldallapjaikon az elmaradhatatlan szélmalom és vitorláscsónak; középütt meg — elülső oldalukon — egy facipős fiú s egy facipős leány, amint épp igyekeznek a szélmalmok felől, szembe velünk. A mi házunkban ezek a dobozok hordozták a boldog békeidők bőségízét, és ezek látták el ugyanakkor a fűszertartó tisztét. Izekben állt nálunk a gríz s a rizs, a cukor és a só; ezek mélyén sötétlett — amíg volt — súly. Emlékszem reggelikre: fehér porceláncsatos kris- tályvizesüvegben a feketekávé (cikóriából persze), és mellette a viaszosvászon, a hollandi doboz, kristálycukorral. Hányszor ki nem nyitottuk, bele nem merítettük kávéskanalunkat, s hányféle hangemlékem nem maradt meg róla: más- ha tele találtuk, más, ha csak félig, és megint más, ha már a legalján, a pléhsarokban kellett koto- irászni. Ez, a cukrosdoboz élt legtovább: a többi — tán mert nem vált be lisztneműek tárolására, tán mert nem volt bennük mit tartani — lassanként mind a szemétre került, de ez még most is legalább négyszer nyílik-csukódik napjában, s esze ágában sincs lemondani használhatóságáról, ehhez jártunk torkoskodni az öcséimmel tanulás közben, és ezt dézsmálják most a gyermekeim. Ez a doboz jelenti nálunk a mélybékét: azokat az időket, amikor még egy áru burka is — ez esetben pedig csakis a burka — a halhatatlanságnak volt címezve. A hollandi doboz a biztonság, a tartós és elnyűhetetlen, barátságos és becsületünkre váló dolgok szimbóluma, a folytonosságé és állandóságé, pusztán azáltal, hogy elpusztíthatatlan. Tán ezért is szerettük, Anyám is, én is, és ezért találtunk ki testvérei számára funkciót, amikor már a konyhából kiszorultak- vagy még előbb. Mert a konyhain, a cukroson kívül, amióta csak az eszemet tudom, mindig fellelhető volt egy Anyám varrógépén is: benne gombok, cérnák, gyűszű és kisolló, sőt stoppolófa; és egy ilyen, hollandi dobozt kaptam én is, amikor férjhez mentem, a háztartásomba: stoppolófával és cérnákkal- gyűszűvel. Idestova tizenhat éve van nálam forgalomban: ha varrni kell valamit, vagy körmöt vágni — tehát naponta többször is — ezt ragadjuk meg, ezt nyitjuk* ki; és az egymás kezét fogó hollandiak, akik türelmesen, csendben várják a szekrény sötétjében, hogy szükség legyen rájuk, ilyenkor boldogan perdülnek elő, úgy kézen fogva, és vígan igyekeznek a szélmalmok felől- szembe velünk, mintha csak találkát beszéltünk volna meg. Minden és mindenki elhagyhatja a házat, ahol élünk: de a hollandiak nem. Minden helyet cserélhet a szekrényben, rámoláskor vagy nagytakarításkor, de ez a hollandi varródoboz soha: ezt behunyt szemmel is meg kell tudnunk találni. Ha jól meggondolom, nem volt még életemnek egyetlen, félennyire hű társa sem, ilyen mindenkor és mindenütt jelenlevő tanúja. A hollandi dobozba beleférnek múl- tastúl-jövőstül: talán a koporsómra is őket kellepe majd rápingál- ni: a hollandi fiút s a hollandi lányt, amint jönnek, nemzetközi érdeklődésre számot tartó facipő- jükben- a szélmalmok felől. Van egyébként egy kedves, régi játékunk: ilyenkor mintha a rendesnél is jobban örvendeznének. A téli ünnepek előttt külön dolguk akad: Gyűlnek-gyűlnek, sorakoznak egymás mellé a cémaszálak, szép selyemfényű pánttá állnak összeg mígnem „hars” — elnyisz- szentem őket, és felszabadultan szertehullanak, én meg épp alkalmatos hosszúságú, egyforma szálakat nyerek, amelyeket aztán szaloncukorra lehet hurkolni, s a cukrokat ennél fogva fára aggatni. Amióta csak fenyőt díszítünk, mindig ezen a dobozon nyestükfel a cérnát erre a célra; s mindig épp ekkora — nem rövidebb s nem hosszabb — hurkokon lógtak nálunk a szaloncukrok. De hű segítőm és megértő társam volt ez a kékbe játszó doboz akkor is, amikor csecsemőnek való holmit varrtam; amikor — államvizsgáira menet — reszkető kézzel tűztem fel a fehér gallért egy szál sötét ruhámra; amikor naponta négy pár zoknit kellett karbantartanom; és amikor — legalább ezer ízben — gyorsan, fél lábon állva akasztottam meg harisnyámon a felfutó szemet, ök — a hollandi fiú s a hollandi lány — nézték mellettem a rongyszőnyegen, amint letérdepelve tákolom a szakadásokat; és ők voltak tanúi annak is. amikor gyászszalagot varrtam — kisírt szemmel — a kabátomra. Varró Ilona: B hollandi doboz Hát még amikor elővesz az új életet kezdés jószándéka, a rendteremtésé ! Elégedett-készségesen állnak fejre, hogy kiürítsem a felgyűlt limlomot: a gombok, kapcsok és tűfélék garmadáját, a viaszsárga centit és a papírból készült mérőszalagot amivel a kicsi fiam lepett meg. Régebb, kisebb korukban, a gyermekeimnek minden ilyen alkalom ünnep volt: egy szép zöld üzeggombnak úgy örvendeztek, mint a hollandiak a karácsonynak. Úgyhogy — az ollót, tűféléket eltávolítva — nemegyszer épp ezzel csendesítettem le őket; s ki tudná megszámolni, hány ebédem főtt meg vagy tevődött oda az így nyert nyugalmas negyedórákban? No és a magányos rendcsinálások varrás előtt vagy varrás után, amikor az egészet magam elé borítom, a csatok, biztosítótűk- villámzárak történetét egyenként végiggondolom, az eldobandó dolgokat nagy nehezen kiválogatom, a maradásra méltatottakat meg szép sorjában újra elhelyezem, friss, fehér papirost simítok alájuk azzal a jóérzéssel, amely a kisdiákot fogja. el tolltartója berendezésekor; s ezenközben elintézem szép csendben magammal azt is, ami munkám elején még nyomasztott! Ö igen- ez a hollandi doboz szerzett annyi örömet és békét, mint — mondjuk — a zene. És meg is fért vele — de hányszor, de hányszor! Vagy amikor Dénes — édesanyja után egyedül engem tüntetve ki effélékben a bizalmával — félszegen és gyámoltalanul áll meg előttem: — Megkérnélek... feslik szét a a nadrágom... Itt, né. Nem varr- nád meg? És én ilyenkor ugróm, boldogan, hogy lám, valamire való vagyok, valamiben mégis pótolhatatlan, legalább egyelőre és megvarrom- a víg hollandiak meghitt jóváhagyásától kísérve, a Dénes nadrágját. Vagy a fiamét, vagy a lányomét; vagy egy kabátot, vagy egy inget; iskolai egyenruhát és télikesztyűt — ó, mit varrtam és varrók egyfolytában! Mintha magát a Földet toldoznám össze; mintha nélkülem már az is rég szétesett volna. Nem; semmi nem járt annyiszor a kezemben, mint ez a doboz. Telefont, töltőtollat, fésűt és hőmérőt hányat cseréltem már- de még piköpöt és fekhelyet is, sőt foglalkozást; ám hollandi dobozt nem cseréltem soha, és már nem is fogok: az végigkíséri hétköznapjaimat. Mégis, ha meghalok, tán ez kerül legelőbb a szemétre. S miért is ne? A leányom talán kézbe veszi, s eszébe jut ez-az; de meg merné vajon mutatni az urának? és ha igen: az előbb elszörnyedne — mert be kell vallanom, hogy csúnya, nagyon csúnya, ez az én gügye, vén hollandi dobozom — aztán azt mondaná, nagy tapintatosan, hogy „jópofa”; de vajon mennyiért engedné-fo- gadná be a háztartásába ? A szép, rendbe rakott kacattal benne, amit csak nagyon rég. fiatalabb koromban borítottam indulatosan egybe — tán moziba siettünk, tán látogatóba, és a legrosz- szabbkor volt szükség egy ing- gombra —, de azóta csak rend teremtő céllal; és ami — mindenestül — nem ér egy üveg sört? A papundekliből kiszurkált kiskutya — a fiam óvodáskori ajándéka —- hátán az úti cémakészült- séggel; s a többi lom, a többi drágaság. ami egyes-egyedül nekem szólt a földön, és soha senki más- Egy igazgyöngysornak mindig kerül gazdája, s még a tokját sem muszáj kicserélni. Egy ezüstserlegnek mindig akad helye, és üresen is szép. Még egy vázát sem dobnak a szemétre, amíg el nem törik; de mi lesz, vajon, ha én nem leszek- ha én is elfogyok, mint belőle egykor a kakaó: mi lesz az én hollandi dobozommal? Alighanem elásni volna jó, most, amíg nem késő; megszabadulni tőle. mert hitvány és rút, és csak szégyent hoz majd az emlékemre; de hát miben tartanám, a tűt s a cérnát? Mi elég szilárd és. olcsó erre a célra? Márpedig gombot varmi vagy leszakadt vállpántot ezután is kell. És nekem kell. Ez a reszortom a világon. Nézem a bárgyú hollandi dobozt — s lassan meggyűlölöm. Olyan, mint egy kis ház — Liliput- ban, az emberszámba sem vett pi- rinyók országában. A számon kívül maradtak — mert számba sem jö- hetők — világában. Vagy mint a falvak és kisvárosok házikói, egy hegytetőről nézve. Nem olyan, mint egy vár, vagy mint egy templom* sem mint egy palota. Kicsi pléhházikó, békebelire- hollandira festve. Kinyitom. Cémaszag, gombszag, pléhszag van benne. Rozsdaszag. Halk, ideget felőrlő ide-oda- csusszanása észveszejtőén apró dolognak: tűzaj. Horgoskapocs-zaj. Zsillettpengezaj. S ha legalább nemesebb hangot adna, amikor belerúgnak! De nem. Csak csúf, vásári bádoghangon, üresen- olcsón kong, nem öblösen ; s azt is piano-pianis- simo. És idegesítően kiborul, silány, szegényes tartalma szétszóródik, utálkozva össze kell szedni és újra belerakni, mint egy operáltba a beleit. És ez így megy, és így fog menni végig; egy ilyen _ piano- pianissimo cincogó — pléhskatu- lyával kell kibékülnöm. Nem fenyőillattal és harangzúgással, aohgy nem kristályokkal és ezüstökkel. ha úgy belerúgnék. S hogy messze repüljön? Olyan erővel, hogy soha többé ne lássam- szétgurult szemetét ne szedhessem össze? . : > Hogy hét határon túl menjen a fenébe?! Megpróbálom: nekirugaszkodom. Iszonyatos csúnyát sikít bádoghangon; a belseje sikít; és — belül csúszik le a pl éhről a lábam. Én meg nekiütődöm egy ablaktalan, fémesen síkos falnak: pléhből van az is. Lépni próbálok, mint egy. lázálomban: csúszós gombok, szúrós gombostűk közt kell kikerülnöm a gomba alakú, nagy stoppolófát. Felnyújtom a kezem: bádogot ér... Valaki rám csukta a fedelet. Herceg Árpád: Azt a hajókirándulást a Missisippin Telefonálni kéne, felhívni barátokat, nőket ismeretlenül, mesélni csodás utazásról, tengerparti nyárról, s megemlíteni azt a hajókirándulást a Missisippin, amelyre évek óta várok Telefonálni kéne, fecsegni hogyvagyokról, madarak hajnali dalát csempészni odaátra, s fanyar kékfrankost ebéd utánra: emlékeztetni garabonciásokat kőlevesre, emlékeztetni egyszervolt közös pohárra Telefonálni kéne. Csörögni, csörömpölni, belerobbani szikkadt csöndekbe, sörmagányba, feldúlni áporodott nászágyakat, mintha csak véletlen müve volna Telefonálni kéne, mondom: s tétován, mint aki már leszámolt füttyös hajnalokkal, bimbamos delekkel s az alkony is tálcán kínálja a szívszakasztó izgalmakat fátyolos szemének: csak legyintek, lebeszélem magam minden elhatároiásról, S maradok, gubbasztok a szivárványos képernyő előtt, fülelve lépcsőházi mocorgásra, pusmogásra: talán éppen engem keresnek - repülő halak képeit most hozzák el nekem. Bán Zsuzsa: Biciklicsengő Hat ágy volt egy szobában, emeletesek. öt délelőtt vitték el otthonról, váratlanul, pedig Anyjának azt mondták, előbb értesítést kap, mikor kell mennie. A rendőrök azt mondták, itt a papír, hozták magukkal. S ők éppen akkor érkeztek haza a kórházból, ahová magával vitte Anyja. A vele történt legutóbbi dolgok miatt ideggyógyászati kezelésre szorult. Akkor is injekcióra kellett mennie. Esett az eső reggel óta, s nekik, kettőjüknek csak egy rozoga levélmintás ernyőjük volt, olyan, amilyet össze lehet csukni egészen kicsire. — Nem tudok bánni én már ezzel az ernyővel, fiam, majd te kezeled, jó? — mondta neki Anyja indulás előtt, és ő küzdött azzal a rossz szerkezettel, mielőtt kiléptek volna a házból, aztán külön attrakció volt buszra szállás előtt összecsukni megint. Lelkiismeret- furdalást érzett, amiért miatta kell injekcióra járni Anyjának, azért igyekezett mindenben a kedvébe járni, örült, hogy ülőhelyet talált magának, ezalatt ő hátul kapaszkodott, hóna alatt a kivénhedt ernyővel. Egy ajtó melletti alsó ágyat mutattak: az az övé. Nyelt egyet, mert újabb csalódás volt. Ha már ilyen helyen kell aludnia öt idegien fiúval, legalább egy felső ágyat kapott volna. * • * A kórházban Anyja előbb neki vett szendvicset, meg süteményt, hátha sokáig kell várniuk, és ha megéhezik, legyen mit ennie, ö azt mondta, nem éhes. Akkor bementek abba a váróterembe, ahonnan beszólították a betegeket, leültek egymás mellé két síkos műanyag székre, és nézték a többieket. ö azt hitte, mindenki injekcióra vár, de Anyja suttogva megmagyarázta, hogy vannak, akikkel csak beszélgetnek, mások meg, akik pizsamában és fürdőköpenyben mászkálnak cél nélkül erre- arra, itt is alusznak, ök nem mehetnek haza. — Fájni fog? — kérdezte ő. — Mi? — Az injekció. — Hát, Gyurika — mosolyodott el Anyja szomorkásán —, tíz éves múltál, és még mindig ilyen gyáva vagy? Azt a kis szúrást mindenkinek ki kell bírni. — És sokáig leszel bent? — Dehogy, az csak egy perc! És tényleg, nem tartott sokáig. — Most megnézzük, mikor megy hazafelé busz — mondta kifelé menet Anyja —, múltkor gyalog hazamentem innen, de nincsen járda sok helyen, és tudod, milyen rossz, azok a nagy autók elsüvítenek az ember mellett, majdnem elvitt a szelük. — A kamionok. — Igen, azok a legrosszabbak, meg a teherautók. Kisilabizálták, hogy csak húsz perc múlva indul busz. — Legalább jó idő volna — bor- zongott meg Anyja —, akkor elsétálgatnánk és nézelődnénk. Megnézték, mi van a zacskóban, amit a büfében vettek reggel, s úgy döntöttek, a kenőmájas szendvicset Anyja, a két süteményt Gyurika eszi meg a hűvös, esőper metes délelőttben behúzott nyakkal járkáltak, nézték a nedves, didergő bokrokat, és ő arra gondolt, jó lenne valami vidámat mesélni, hogy jókedvük legyen, de nem jutott eszébe semmi. Anyja kezében kitüremkedett a kenőmájas a zsemle közül, és amúgy mulatságos lett volna, mint egy vicces filmben, ahogyan megpróbálta az ujjáyal. szájával helyreigazítani, de most nem lett volna ereje mulatni rajta. Lehet, hogy az az injekció is fáj neki, csak nem akarja mondani. S akkor jött egy fehér Lada, éppen szemben velük. Anyja mindjárt felderült, és úgy integetett a szétmállott szendvicsével, mint valami forgalmista az állomáson. A Lada megállt, és felvette őket Ismerős ült benne — Milyen szerencse — mondja Anyja a városban, ahol kiszálltak —, még sokáig kellett volna a Schönberger Armand: Fürdö- zők és Szabó László: Porondon
