Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-02 / 181. szám

1986. AUGUSZTUS 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Vasárnap nyílik Tornyai János emlékkiállítása a Szolnoki Galériában A bátortalanság kritikája A szolnoki képzőművészet- barátok igazán nem panasz­kodhatnak az idén. A múze­umban, illetve a galériában jó néhány reprezentatív ki­állításban gyönyörködhettek. Igen nagy sikere volt Kiss István Kossuth-díjas szob­rászművész tárlatának majd ezt követően a németalföldi festészet remekeit bemutató kiállításinak. S vasárnaptól újabb, nem akármilyen él­ményt jelentő tárlat várja a festészet iránt érdeklődőket. A galériában délelőtt, 11 órakor nyílik meg Tornyai János festőművész emlék- kiállítása. A huszadik századi ma­gyar piktúra egyik kiemel­kedő alkotója, az alföldi táj, a paraszti élet igaz tolmá- csolója ötven éve halott. Hal­latlan gazdag életműve azon­ban csak a közelmúltban teljesedett ki, a csodával ha­táros módon került elő a ha­gyaték több mint hétszáz el­veszettnek hitt képe. Az ér­tékes anyag egy részét. Tor­nyai 1894—1936-ig vezetett naplóival, kitüntetéseivel 1983-ban találták meg a fes­tő özvegye Szabó fProits) Ro­zália halála után, a buda­pesti műteremlakásban az ágy matracai, majd egy évre rá a padló alatt. A hagyaté­kot feltehetően még 1938- ban rejtette el az özvegy, hiszen mint ismeretes, an­nak idején pereskedés folyt a képek hovatartozásáról. A méltatlan körülmények közül — bár a szakemberek esküsznek rá, hogy a festmé­Amatöröknek Színjátszó és rendezői tábnr Országos színjátszó és ren­dezői tábor nyílt pénteken Zalaszentgróton. A 10 napos tanfolyamot az amatőr szín­játszás népszerűsítése és színvonalának emelése cél­jából a Zala megyei műve­lődési és ifjúsági, illetve a helyi Hamburger Jenő Mű­velődési Központ, valamint az Országos Közművelődési Központ szervezte. AI hazánk minden részéből érkezett több mint 100 részt­vevő a közös mozgás- és be­szédtechnikai fogallkozások mellett öt szekcióban bővít­heti ismereteit. Tájékozód­hatnak a drámapedagógia alapjairól, a színjátszás mód­szereiről, lehetőségük nyílik jónéhány darab dramaturgi­ai és szcenikai elemzésére, videofelvételek segítségével kiváló külföldi és hazai ren­dezők nevezetes rendezéseit tanulmányozhatják. Könyvtár, művelődési ház, étkezde Megújult a perkátai Győri-kastély Befejeződött a múlt század hűszias éveiben épült perká- taá Győri-kastély felújítása. A tíz esztendeig tartó munka során először a főépületet re­noválták. Ez a falu művelő­dési háza lett, benne 12 ezer kötetes könyvtárat, olvasó­termet, klubokat rendeztek be, és itt kapott helyet több társadalmi szervezet is. A ke­leti szárnyépületben nyolc pedagóguscsalád számára két szoba összkomfortos laká­sokat alakítottak ki. A na­pokban fejeződött be a kas­tély nyugati szárnyának ta­tarozása; a volt személyzeti épületben az emeleti részen három család jutott össz­komfortos otthonhoz, a föld­szinten pedig a községi álta­lános iskola diákjainak ét­kezdéjét és a hozzá tartozó konyhát rendezték be. nyék minőségén ez mit sem változtatott, sőt lehetséges, hogy másutt, múzeumokban vagy magángyűjtőknél a há­ború, a bombázások károkat okozhattak volna a hagya­tékban — előkerült képek egy részét Budapest, Debre­cen és Hódmezővásárhely után most a szolnoki közön­ség is megnézheti. A vasár­nap nyíló tárlat zöme ezek­ből, a farostlemezre, szivar- doboztetőre festett képekből áll. Az alkotások — egy-egy téma több variációját is be­mutatja a kiállítás — ugyan nem változtatják meg a Tor­nyai életművéről kialakított képet, ám mégis gazdagítják, árnyaltabbá teszik, s ízelítőt adnak a festőművész alkotó- műhelyéről. A csaknem háromszáz ké­pet bemutató tárlaton — a Magyar Nemzeti Galéria és a Tornyai János Múzeum gyűj­teményéből — az előkerült A lakikus képzeletének ve­títővásznán, ha meghallja a szót: levéltáros, rendszerint egy áttetszőre töpörödött, komor öregúr jelenik meg, aki rendíthetetlen nyuga­lommal ír, olvas, lapoz egy porszagú terem mélyén. A mai valóság természetesen egészen más. A Szolnok Me­gyei Levéltár 1980-ban át­adott — ma is újnak szá­mító — világos, hűvös épü­letében történészek, népraj­zosok, helytörténeti, honis­mereti kutatók dolgozhat­nak — munkájukat a levél­tár 22 alkalmazottja segíti. Botka János idén február elseje óta igazgatja, irányít­ja a levéltárat. Negyvenöt éves, sportos férfi. A „spor­tos” jelző nem véletlen: a Martfűi MSE ma már le­gendásként emlegetett NB Il-es csapatában játszott be­fejező csatárt, rendszerint balszélsőt. Miután a szögre akasztotta a csukát — já­tékvezetőként szerzett nevet. Levéltár-igazgatóként sem vall mást: — Minden szellemi mun­kához, a rendszeres meg­újuláshoz egy bizonyos fizi­kai készenlét is kell. Pályafutása nem mondha­tó mindennapinak, noha nélkülözi a látványos fordu­latokat is. Szentesen szüle­tett, Csépán nőtt föl, Kun- szentmártonban érettségi­zett, majd Szegeden a Jó­zsef Attila Tudományegyete­men szerzett történelem— orosz szakon középiskolai ta­nári diplomát. Martfűn — miközben versenyszerűen sportolt — 12 éven át taní­tott, heti 36—38 órát is. — Nagyon szerettem taní­tani, minden óra fontos ese­mény volt. Rangsort nem állítottam föl: a tanulás, a munka, a család egyformán elsőbbséget kapott — a sport ,.és”-sel kezdődött. — A család ? — Egy nyolcéves lányom és egy tizennyolc éves fiam hagyaték alkotásain kívül természetesen szerepelnek ismert illetve kevésbé ismert festmények is. Láthatjuk többek között a Műteremben című 1933-ban készült ké­pet, amelyért még ugyanab­ban az évben állami arany­érmet kapott Tornyai. Ugyan­csak díjazott festmény a Juss, amelyet 1904-ben alko­tott. A nagyméretű, megrázó erejű a szegény paraszti élet drámáját tükröző kép igen­csak kalandos utat járt be. Az eredetileg magángyűjtő- nél lévő festmény 1980-ban került vissza Magyarország­ra Amerikából. A kiállításon Bodnár Éva művészettörté­nész értő rendezésében ter­mészetesen számos alföldi tájkép, életkép is helyet ka­pott. Így az életműből ké­szült válogatás jó kereszt­metszetet ad Tornyai János munkásságáról. van — a feleségem szintén pedagógus és segít minden­ben. — A martfűi szakközépis­kolai tanárkodás esztendői a tanítás nagy élményén kívül mit hoztak még? — 1971-ben az Alsó-Tisza- zug középkori történetéből doktoráltam, elvégeztem a marxista esti egyetemen a tu­dományos szocializmus, a politikai gazdaságtan és a filozófia szakot. Fölösleges részleteznem: minden, ko­rábban megszerzett ismere­temnek hasznát veszem le­véltárosként is. — A martfűi tanárkodás mellett publikált, kutatott. Két évig a levéltár munka­társa volt, majd nyolc esz­tendőre „elszegődött” Csé- pára és társközségeibe, Ug- ra és Sasra — tanácselnök­nek. — Megtisztelő, szép fel­adatot kaptam: voltaképpen szülőfalum közösségi életét irányítottam. Nem volt köny- nyű, de remélem nem hibáz­tam sokat. — A történelem, a szű- kebb haza sorskérdései, hét­köznapjai iránti érdeklődése voltaképpen honnan táplál­kozik? — Az egyetemi évekig vissza kell mennünk. Egy­Gyermek- alkotások kiállítása Zánkán Nemzetközi gyermek kép­ző- és iparművészeti kiállítás nyílt pénteken a zánkai út­törővárosban. A tárlaton 28 ország ifjú alkotóinak 150 művét mutatják be: festmé­nyeket, szobrokat, kerámiá­kat és tűzzománcokat. A ki­állítás anyagát a Művelődési Minisztérium, a Magyar Út­törők Szövetsége és az úttö­rőváros által meghirdetett „Az én hazám” című pályá­zatra beküldött legszebb pá­lyaművekből válogatták ki. Barcson Nemzetközi rézfúvós fesztivál A harmadik alkalommal rendezték meg a Somogy megyei Barcson a nemzetkö­zi — táborral és versennyel egybekötött — rézfúvós fesz­tivált. A tegnapi megnyitón, a művelődési központ nagy­termében a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főis­kola kvintettje lépett először pódiumra. Augusztus 15-ig a magya­rokon kívül 19 ország muzsi­kusai : tizenkilenc kvintett, kilenc posan kvartett, két kürt és három más instru­mentumokból felépített kvartett, három trió, vala­mint huszonnégy egyéni ver­senyző szólaltatja meg hang­szereit. részt olyan ragyogó szelle­mű évfolyamtársaim voltak, mint Kristó Gyula (törté­nészprofesszor — a magyar középkor kutatója), akitől a források tiszteletét tanultam meg, másrészt — nem má­sodsorban ! — lehetőségem volt a kitűnő néprajztudós, Bálint Sándor előadásait hallgatni. így azután az én levéltárosi „ars poeticám” sem lehet más, mint hinni, hogy a múlt híd a mába és a jövőbe. — A Szolnok Megyei Le­véltárnak vannak restanciái a helytörténeti kutatókkal és az érdeklődő nagyközönség­gel szemben... — Gondolom, hogy az Adatok Szolnok megye tör­ténetéből című kiadványunk­ra céloz, amelyiknek az első kötete hat évvel ezelőtt je­lent meg, s a folytatása vá­rat magára. A második kö­tet szövegét e hó 31-ig ad­ják le — a szerződések ér­telmében — a szerzők; a könyv 1987-ben jelenik meg. — További kiadói tervek? — Elkészült a 16 tanul­mányt, illetve forrásfeldol­gozást tartalmazó levéltári évkönyv — remélem, hogy a címe és a tartalma is szen­záció lesz az érdeklődők számára. Nyomdában van a Szolnok megye történetére vonatkozó szakdolgozatok, pályamunkák, disszertációk jegyzéke — ez a kötet 800 dolgozatot regisztrál, név- és helynévmutatója segítségével a helytörténeti kutatók is könnyen tájékozódhatnak. — Mit tart a levéltár igazgatója legfontosabb fel­adatának? — Elsősorban a tudomá­nyos kutatások segítését, mert a Szolnok Megyei Le­véltár levéltáranyaga 240 év történetéről tudósít — hitelesen. — Köszönöm a beszélge­tést. Vágner János A főváros egyik „botrányízű kiállításának” vendégkönyvében lapozgatva egy neves műkritikus elgon­dolkozott néhány valóban el­gondolkoztató dolgon. Az egyik: hogy vajon mi­ért nem tanulnak az embe­rek a művészettörténet szá­mos vagy számtalan intő pél­dájából. Például abból, hogy az a közönség, amely rö­högni és csúfolódni járt ama kiállításra, melynek részt­vevőit az egyik legszelleme­sebb hozzáértő gyilkosnak szánt gúnnyal impresszionis­táknak nevezte, aztán utóbb milliókat fizetett egy-egy ilyen kinevetett képért. Vagyis hogy miért röhögnek, csúfolódnak mindig az új és merész (esetünkben egy úgy­nevezett new wave stílusú) kiállításon? A másik dolog, amelyben a műkritikus elgondolkozott, és amit szigorúan megbírált: hogy miért nem írják oda a teljes nevüket, címüket azok, akik éles, goromba, nem ritkán sértő, sőt trágár meg­jegyzéseket írnak a vendég­könyvbe, holott az utóbbi húsz valahány évben senki­nek nem esett semmi baja vagy kellemetlensége ilyes­miért. Valóban olyan kérdések ezek, amelyeken érdemes gondolkodni, mert bármilyen távol látszanak is állni egy­mástól, ugyanazt a ma ége­tő kérdést érintik. Az, hogy az újat, különö­sen, ha az szándékosan ki­hívó a — most mindegy hogy tárlatjáró, olvasó vagy zenehallgató — közönség szinte mindig ellenkezéssel fogadta: meglehetősen is­mert jelenség. Ám van en­nek egy másik oldala is. Az, hogy ebből kiindulva a ma­guk korában joggal és tény­leg megbukott képzőművé­szeti (és egyéb) alkotások elkövetői azzal a fejtetőre állított logikával védik sok­szor dilettáns vagy egysze­rűen szélhámos „neo-neo” meg „poszt” irányzatokat: mivel például az impresszio­nistákat kigúnyolták, ké­sőbb pedig mégis nagy mű­vészeknek bizonyultak, a mai kigúnyoltak is szükség­szerűen utóbb így fognak járni. Ez a logikai bukfenc, vagy inkább saltó mortale, halálugrás, ugyanaz, amely- lyel minden örökmozgó-fel­találó, minden áltudomány­művelő és -terjesztő Galilei­nek érzi magát, ha tanait elutasítják. A művésznek joga van a közönség véleményét nem te­kintetbe venni — de akkor meg nincs joga ennek kö­vetkezményeire panaszkodni. Azon persze lehet csodál­kozni, hogy miért nem írja alá a lakcímét az, aki obsz- cén szavakig menő ingerült­séggel szidalmazza a raű- vészt, de a csodálkozás nem megoldás. Lehet, sőt valószí­nű, hogy igaza van az emlí­tett műkritikusnak, és ná­lunk az utolsó húszegyné­hány évben senkinek nem esett bántódása ilyen ven­dégkönyvi bejegyzésért, de akkor miért hiszik még min­dig sokan, hogy bajuk lehet abból, ha beírnak a ven­dégkönyvbe (vagy az újság­hoz vagy a KNEB-hez), és miért teszik ezt névtelenül? A demokratizmus, amely­nek kibontakoztatásán im­már jónéhány éve dolgo­zunk, kényes és lassan érő virág. Nem csupán társadal­mi jelenség, politikai forma és intézményrendszer, ha­nem, és talán mindenekfe- lett magatartás, életérzés. Ez nem alakul ki egyik napról a másikra sem, és — akár a fejlődő virág — a legkisebb (politikai) szélre is érzékeny, ilyenk or összébbzárja szir­mait, és fejlődése hosszú időre meglassulhat. Ezt a nem kívánt hatást tévhitek, elképzelések, rémképek, ön­ámítások is előidézhetik. És habár tényleg valószínű, hogy még senkit nem bör- tönöztek be azért, mert va* lami csúnyát írt be egy ki­állítás vendégkönyvébe, azért az emberekben élnek olyan hiedelmek, amelyek meggá­tolják őket abban, hogy ti nevüket aláírják. Amit — hadd kockáztatom meg ezt az eretnek nézetet — nem is tartok olyan fontosnak: tudniillik attól, hogy valaki aláírja a nevét, még nem lesz igaza, és ha a művészt valóban a vélemény érdekli, akkor mindegy kell hogy le­gyen számára az aláírt név, amely a legtöbb esetben ak­kor sem mond neki sokat, ha valódi. De maradjunk annál a kiindulópontnál, hogy tisz­tességesebb aláírni a nevün­ket egy bírálat alá, mint nem. Miért nem írják hát alá mégsem? Abban bizonyos vagyok, hogy nem azért, mintha szé­gyellnék a véleményüket, és attól tartanának, hogy va­laki, aki utánuk belelapoz a a vendégkönyvbe, kineveti az ő téves ítéletüket. Meg­győződésem, hogy igenis azért nem írják alá például a kiindulópontként említett kiállítás vendégkönyvi be­jegyzői a nevüket, mert fél­nek a megtorlástól. A de­mokratizmusnak, mint alap­vető érzésnek a még meg nem szilárdult volta ebben nyilvánul meg. Félnek attól is, hogy a művész megtorló lépéseket tesz; volt rá példa néhány éve, amikor egyelő­adóművész egy néző ellen — magánlevélben írt! — bí­ráló szavaiért pert indított. De ami igazán visszatart­ja az embereket a vendég­könyvi bejegyzés aláírásától, az szerintem az, hogy bár­mennyire meglepő legyen is ez első hallásra, nálunk nem kevés ember komolyan veszi azt, amit a tőkés világ anti- kommunista propagandistái harsognak: hogy a szocializ­musban az állam, a hatóság, illetve — ahogy a lengyel Szolidaritás „szakszervezet” ellenforradalmár „tanács­adói” szerették mondani: — „a hatalom” a köz- és ma­gánélet minden pórusába behatol, mindenről intézke­dik, dönt. Vagyis például: minden, ami napvilágot lát, a legrövidebb újságcikktől a könyveken, filmeken át a képzőművészeti kiállításig, az előzőleg megcenzúrázta- tott és hivatalosan jóvá van hagyva. Például ezt a kiál­lítást is jóváhagyták. így tehát azt bírálni, azzal szem­beszállni egyszersmind azt jelenti; szembeszállni a „hi­vatalos” véleménnyel, az ál­lammal, tehát ellenzéki, sőt, már-már ellenséges maga­tartás, amit hatósági, netán rendőri megtorlás követ, esetleg „ráírják az ember lapjára”. A demokratikus hagyománynak — annak a bizonyos a reflexeinkig le­érő életérzésnek — a hiá­nyos volta miatt él ez az érzés az emberekben. Akik talán újságban, nagy pél­dányszámban aláírnák a ne­vüket egy — ott, persze nem obszcén — bírálat alá, mert akkor „ha valami történik velük, hát tudják, miért.. de a vendégkönyvben nem merik. „Ki tudja, hová ke­rül az a vendégkönyv; a ki­állítás bezárása után?” — gondolják. íme: pár trágár, de ugyan­akkor bátortalan bíráló be­jegyzésében demokratizálási törekvéseink eredményeinek bírálata. P. G. P. T- G. A múlt híd a mába és a jövőbe Beszélgetés Botka Jánossal, a Szelnek Megyei Levéltár Igazgatójával A három éve előkerült hagyaték néhány képe

Next

/
Oldalképek
Tartalom