Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-16 / 193. szám

10 Ratalokról-fiataloknaK 1986. AUGUSZTUS 16. „Sokallom a munkát, keveslem a pénzt...” „A brigád neve nem jut eszembe...” „Szerződés kötött engem is...” Pályakezdés után néhány évvel Mindannyian átéltük, vannak, akik csak ezután élik át, vagyis előbb-utóbb valamennyien túlesünk rajta. Ezért, jóllehet közhely, mégis igaz tartalmat hordoz: életünk meghatározó lépése, amikor megkezdjük a vá­lasztott, esetleg kényszerből választott pályát, amin hosszabb-rövidebb ideig haladunk. Korántsem mind­egy, hogy az első lépésekhez kapunk-e segítséget, él-e környezetünkben, a munkahelyünkön olyan, aki átérez­ve a nem könnyű hetek, kezdeti hónapok jelentőségét, megfogja a kezünket és elmondja, mit hogyan kell csi­nálni. Kisújszállásiak Akik a Hortobágyot kutatják Ilyen akrobaUmnUtványokat is megkíván a talajmintavétel Sokféle pályakezdés létezik, mert akadnak, akik közvetle­nül az általános iskola elvég­zése után munkába állnak, akadnak, akik egyetemi-főis­kolai tanulmányaikat követő­en helyezkednek el, és jócs­kán akadnak, akik érettségi — illetve szakmunkás-bizonyít­vánnyal a zsebükben kezdik meg a pályájukat. Az indulás feltételeinek különbözősége mellett azonosságokat is fel­fedezhetünk. És efféle, min­den pályakezdőt közelről érintő azonosságok a beillesz­kedés gondjai, a megélhetés, magyarán a fizetés mértéke es a tervek valóraváltásához nyújtott támogatás. A szakmunkásképző inté­zetekben tanuló fiatalok már a tanulmányi idejük során megismerkedhetnek leendő munkahelyükkel, a munka­társaikkal és a várható lehe­tőségekkel. Hogy emiatt köny- nyebb vagy nehezebb helyzet­ben vannak-e, mint azok, akik a milnkakönyvükkel, a fris-' sen kiállított, egy életre szóló dokumentummal első ízben lépik át a munkahelyük kü­szöbét, vitatható kérdés. Hi­szen a többségüket szerződés köti ahhoz a vállalathoz, üzemhez, ahol dolgozni kez­denek, mégpedig olyan szer­ződés, amelyet csak igen ala­pos átgondolás után érdemes egyoldalúan felbontani. A Mezőgép a megye egyik legnagyobb vállalata, több gyáregységgel, ahol folyama­tosan igénylik az új szak­munkásokat és ahol úgy igye­keznek bebiztosítani maguk­nak a szakember utánpótlást, hogy a fiatalt még a tanulmá­nyai éveiben a vállalathoz kötik. Tímár László a törzsgyár forgácsoló üzemében dolgo­zik két esztendeje. A szak­munkásképzőt Törökszent- miklóson végezte, a Mezőgép ottani gyárába járt szakmai gyakorlatra. — Azért döntöttem annak idején a szolnoki törzsgyár mellett, mert a bátyám is itt dolgozik — mondja a nyurga fiatalember. — Bevallom, eredetileg autószerelő szeret­tem volna lenni, de akkora volt a túljelentkezés, hogy át­irányítottak a forgácsolókhoz. — Nagy törést okozott, hogy végül is mást kellett ta­nulni, mint amit szeretett volna? — Gyerekkori álmom volt az autószerelés .. . Igen, kel­lemetlen érzéseim támadtak a kezdeti időkben, aztán, ahogy jobban megismertem a kényszerből választott szak­mát, megkedveltem. A pálya­kezdés tulajdonképpen simán ment. hamar befogadtak a ré­gebbi munkatársak, öt hónap elteltével brigádtag lettem. — Melyik brigádé? Tímár László tanácstalanul felhúzza a vállait, zavart mo­sollyal néz ki az ablakon. — Hirtelen nem is tudom .. . A brigád neve nem jut eszem­be. — Jelentett valami többle­tet a munkájában, hogy bri­gádtag lett? — Semmit, az is más dolog, meg a munka is más. A bérem ugyanannyi így is, mintha nem lennék brigádtag. — Vagyis mennyi? — Hát... Most már kijön a 27—28 forintos órabér, de tel­jesítményben dolgozunk. Ha­vonta összejön öt- és félezer, nem rossz. Ahhoz képest, per­sze. — Mihez képest? — A munkaviszonyban el­töltött évekhez képest. Bár kértem már a munkatársai­mat, hogy hadd legyek tagja a gmk-nak, azonban azt mondták, hogy majd ha lesze­relek. Februárra várom a be­hívót. ' Nagy Gábor tavaly végzett a 605-ös Szakmunkásképző Intézetben: géplakatos. — Harmadévesként már a jelenlegi munkahelyemen dolgoztam, szerződés kötött engem is a Mezőgéphez. Mint tanulót, fokozatosan hozzá­szoktattak az itteni körülmé­nyekhez, feladatokhoz. Az eredeti tervem nekem is az autószerelés volt, és erről még ma se mondtam le. Egye­lőre elégedett vagyok, igaz, vannak velem egykorú, azo­nos szakmájú srácok, akik az én négy és félezer forintom­nál többet keresnek, persze máshol. — Tehát elpályázik a Me­zőgéptől? Hevesen megrázza hosszú fürtjeit: — Szó sincs róla! Gyorsan megszoktam a kollégákat, a munkahelyet, a munkát, és különben is korai lenne még a változtatásra gondolni, hi­szen csak tizenkilenc éves le­szek. Almási István kissé türel­metlenül hallgatta végig a társait, ő már „öreg szaki­nak” érzi magát, hiszen öt év­vel ezelőtt került a gyárhoz. — Megmondom úgy ahogy van, ha egy kezdő ide akarna jönni, lebeszélném. Legalább­is arról a szakmáról, ami ne­kem jutott. Hegesztőként vé­geztem 1981-ben, de a terve­im szerint mezőgazdasági gépszerelő akartam lenni. — Miért beszélne le máso­kat a hegesztésről? — Ennyi pénzért egész nap bőrkötényben dolgozni... ! Szerintem az a baj, hogy nem tesznek különbséget a kezdők és a már több éve itt dolgo­zók bérezése között. Amikor én idekerültem, még megvolt a különbség. Ma már min­denki a munkája alapján kapja a fizetését. — És ez miért baj? — Nem is ez a baj, hanem, hogy a régi dolgozók nem ér­zik a hűségükért járó megbe­csülést. — Azt hiszem, felesleges a kérdés, hogy máshol kíván-e elhelyezkedni. . . — Megvan a gépkocsiveze­tői jogosítványom, személy- kocsira szeretnék kerülni. A munkatársaimmal jói meg­vagyunk, bár néha vitatko­zunk, természetesen a pénzen. Tudok olyan osztálytársaim­ról, akik kevesebb munkával jóval többet keresnek. — A pénzen kívül mi kész­teti még a helyváltoztatásra? — Semmi. Itt rövid idő alatt befogadtak, mindenki segített a kezdeti lépéseknél, a beilleszkedésnél. De sokal­lom a munkát és keveslem a pénzt. Ez van. Eszemben sincs hegesztőként nyugdíjba men­ni. * * * Újra meg újra átolvasom a jegyzeteim, és" szinte minden mondatban a pénz szóra buk­kanok. A beilleszkedésre, a fogadtatásra egyik fiatalem­ber sem panaszkodott, sőt. csak dicséróleg szóltak az idősebb munkatársakról. Egyikük még azt is elmondta, hogy az igazgató gyakran megfordul az üzemrészben, elbeszélget a dolgozókkal, vagyis ha csak teheti, igyek­szik köztük, velük élni, érez­ni. De mindezt kevésnek tart­ják. Nem szeretnék általáno­sítani, ennyiből nem is lehet, hiszen a megszólalt fiatalok csupán egy, igaz. igen jelen­tős hányadát képviselik a pá­lyakezdőknek. Mégsem érdektelen a véle­ményük az életpálya első éveiről. zenöt pontot ért el a Semmelweis Orvostudo­mányi Egyetem fölvételi vizsgáján, azaz első éves egyetemi hallgató. És ilyen­kor, a siker csúcspontján érdemes néhány szót veszte­getni az indíttatásra; az előzményekre, a családra, az egykori alma materre. An­nál inkább, mert Andrea két kitüntetést is mutat. Az egyiket 1976-ban, az iskola fennállásának 300. évfordu­lóján alapították a karcagi Gábor Áron Gimnáziumban. Nos, a Pro Schole kitünte­tést három éven keresztül nem is adták ki, most And­rea megkapta. Mikor? — Azt hiszem azért, miért nagyon szerettem, szeretem az iskolámat. Országosan nem elismert, nem úgyneve­zett „elit” gimnázium, mé­gis kaptunk annyit taná­rainktól, nevelőinktől, amennyit másutt más taná­rok adnak. Elsőben még A Hortobágyot járjuk, kö­nyörtelenül. Mármint a ter­mészet nem könyörül; vájkot köpünk, hörög a beszippan­tott portól a motor. A 33-as útról a Meggyes­csárda felé kanyarodunk, ahol a tábla jelzi. A csárdával szemközti erdő hűvösében sátrak lapulnak. Ugyan kinek jutott eszébe ott, a világ végén kikapcso­lódni? Kisújszállásiak. Nem tábo­rozok, kutatók! A 13. Horto­bágyi kutató-akció résztve­vői. Szervezőjük, szellemi atyjuk dr. Tóth Albert, a kisújszállási Móricz Zsig- mond Gimnázium tudós ta­nára. Szenvedélyét úgy lát­szik sikerrel ottogatja nö­vendékeibe, melynek egyik ékes bizonyítéka szűnni nem akaró érdeklődésük a puszta iránt. Geológusok, botanikusok, madarászok, hidrobiológu- sök (a vízi világ kutatói), rovargyűjtők és halkutatók. Leginkább gimnazisták — a megyei természet és környe­zetvédelmi versenyek győz­tesei —, és a gimnázium egykori tanulói. Gönczi Károly például már a szegedi Juhász Gyula Ta­nárképző Főiskola harmad­éves biológia-testnevelés sza­kos hallgatója, Dobai Tibor frissen végzett agrármérnök. Ok ma a tüzet őrzők, hiszen csak figyeltem, alkalmazkod­tam, aztán megválasztottak az iskolai KISZ-bizottság tit­kárának. A középiskolákban az a divat, hogy a harmadik osztály végén megkérdezik a KISZ-bizottság titkárától, vállalja-e negyedikben is a megbízatást, vagy inkább a tanulásra, az érettségire, a felvételire tartogatja erejét. Őszintén szólva engem meg­lepett a kérdés, mert eszem­be sem jutott, hogy ne vál­lalnám tovább. Mi adta Andreának az ön­bizalmat? Egyrészt az, hogy a tanulással soha nem volt gondja, végig csupa ötöst írtak a bizonyítványába az általánosban és a középisko­lában is. Ráadásul külön ér­deklik a nyelvek, angolból korosztályában a megye el­ső tíz legjobbja közé vere- kedte be magát a tanulmá­nyi versenyeken. Külön di­csőség; több megye bajnok­régi jó szokásuk a terrpészet kedvelőinek; érkezésükkor meggyújtják a tábortüzet, amely szunnyadozhat nap­közben, de nem alhat ki az egy hét elteltének végéig. Hajnalban kelnek, reggel nyakukba akasztják a leg­szükségesebb felszereléseket ságában a területi kilence­dik helyet szerezte meg. És ezért a tanulmányi ered­ményéért, a jó közösségi munkájáért kapta a gimná­zium egykori diákjáról, majd tanáráról, a neves turkoló- gusról elnevezett Németh Gyula emlékplakettet, amely már városi rangú elismerés, hiszen a könyvtár, a művelő­dési központ és a gimnázi­um közösen alapította. A plaketten egy felkiáltójeles mondat olvasható; A jó ku­nok! ők indítottak... Bizony érdemes volna egyszer arról is szót ejtenünk, hogyan ápolja múltban gyökerező hagyományait egy-egy tele­pülésünk, hogyan igyekszik kitörölhetetlenül eszébe, szí­vébe vésni fiainak; soha ne feledjék a szülőföldet! De maradjunk még egy kicsit a tanulásnál! A mód­szer érdekel. — Naponta 3—3 és fél órát tanultam, nem tagadom le. Pedig néhány diák arra büszke, hogy a kisújjából rázza ki a tudást, könnyedén megszerzi a jó jegyeket. Nem! Tanulás nélkül nem ment volna. A reál tárgya­kat szerettem jobban. És irrtelüetük a nyelveket. Azt tudtam, hogy nem humán pályára készülök, mégis gon­dolkoztam, hová is jelentkez­zek. Végül arra a következ­tetésre jutottam; megpróbá­lok valami nehezet. Ha sike­rül jó, ha nem, legaláhb tu­dom, mi a mérce. Andreának sikerült. Édes­anyja — aki egyedül nevteli lányát — süteménnyel, gyü­mölccsel 'kínál. És hozzáte­szi; lehet, hogy más nem, ő tudja mennyit kellett Andre­ának a tanulás, mit jelentet­tek neki a mozgalmi elfog­laltságok. Sokat, nagyon so­— a távcsövet, a műszere­ket, az elemózsiát —, kerék­párra pattannak, és irány a Hortobágy, az éppen esedé­kes kutatási terület. A geológusok talajminták­kal birkóznak a botanikusok a növénytársulásokat vizs­gálják, a többiek is teszik dolgukat választott szakmá­juk szerint így térképezik föl nyárról-nyárra a Horto­bágy egy-egy kis területét Kutatásaik eredményeit számtalan helyen publikál­ják, az egyetemisták, a főis-, kolósok diplomadolgozatai is a pusztán tapasztaltak alap­ján készülnek. Mi a vonzó együttléteik- ben ? A természet kutatása, a tudományos munkálkodás és a kötetlen kikapcsolódás finom ötvöződése. Tizenhárom évvel ezelőtt kezdték, és remélik, még hosszú évtizedeken át foly­tathatják a münkát. kát. De szerencsére a gyors észjárás, a jó képesség mel­lől nem hiányzott a szorga­lom az akarat, a kitartás. Mindennek persze hátterét otthon kellett megteremteni; a nyugalmas, kényelmes, biz­tonságot sugárzó lakásban, a bizalommal teli szülő—gyer- mlek kapcsolatban. És való­színűleg ez a kellemes lég­kör határozhatta meg And­rea jellemének azokat az alapvonásait, amelyekkel társai, bizalmát kiérdemelte. Mert ő sohasem kérkedett a kitűnővel, inkább az osztály­társak elismerését váltotta ki eredménye. A negyedik tanév elején, 18. életévét be­töltve az iskola pártszerve­zetének tagja lett. Kérde­zem, milyen mély az elköte­lezettség, nem okozott-e csa­lódást az, hogy most már más oldalról is megismerte tanárait? — Nem, nem okozott csa­lódást. Nyilván azért szeret­tem, szeretem őket, mert megérdemlik. Társukká fo­gadtak a pártalapszervezet- ben is. Újra a jövőt vizsgáljuk, Andrea édesanyja nem tit­kolja aggodalmát. Kiröppen a nagylány! A napi találko­zások kéthetenkénti, esetleg csak havonta ismétlődő rö­vid beszélgetésekké zsugo­rodnak, amelyek alkalmával épphogy a legfontosabb dol­gok jöhetnek szóba. Termé- sztetes az anyai féltés, gyors a felelet:, — Mert nem bízol ben­nem eléggé anyukám! De hiszen bízik, hogyne bízna! Ugyanúgy, ahogy sa­ját magában megbízik, hi­szen másként miért vállalná az újabb hatéves tanulás mindenféle terhét. Ideje út­baindítanunk Andreát! Mi mást javasolhatnánk, mint amit mérceként ő állított maga elé: próbálj meg vala­mi nehezet Andrea) Egri Sándor Ben dó János gaonna, kupahtanáca — E Megpróbált valami nehezet ANDREA SIKERES FELVÉTELIJE A fölvételik okozta országos láz csillapulóban. Ezekben a hetek­ben sorra megkap­ták az értesítése­ket a jelöltek és a borítékban egyet­len szóra reagál­tak csupán: föl­vételt nyert, vagy nem nyert. Nem hiszem, hogy kü­lönösebben sors­romboló lenne egy-egy elutasítás, az viszont igaz, sorsokat életpá­lyákat határozhat meg az igen. Nos, Gyéresy Andreának, Kar­cagon már nem kell nyugtalan­kodnia, a száz­húszból százti-

Next

/
Oldalképek
Tartalom