Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-16 / 193. szám
I Irodalom» művészet 1986. AUGUSZTUS 16. lemér óvatosan merített a gőzölgő lencselevesből, abból az egyhangú, avarbarna ázalagból, amely már féltizen- kető óta az üzemi étkezde hatszemélyes asztalán hevert. Rosszkedvűen gondolt a fáradtságára, kialvatlanságára — hónap vége felé a hitelügyi osztályon mindig összetorlódik a munka —, azt viszont már megszokta, tehát ezúttal sem tűnt fel, hogy szemernyi étvágya sincs. S igy megy már évek óta. Fent, a hivatali szobájában ha érez is a gyomra tájékán olykor kellemesen bizseregtető éhségérzetet — melyet Elemér tíz évvel ezelőtt még a nemi éhséghez is ntyugod- tan mert hasonlítani —, mire ide leér, egészen biztosan elmúlik. Első ilyenfajta megfigyelését akkor végezte, amikor az új székházba költöztek, az osztályt a kilencedik emeletre tették, s ebből következően lefelé is lifttel jártak. Kollégája az osztályon, Móri, a megye- székhely legendás hipochondere — néhány rendelőintézeti orvos már elmenekült miatta a városból — nyomban arra a következtetésre jutott, amikor Elemér száján felbugyborékolt a panasz, hogy az egész a liftezés miatt van, s eltorzult, savanyú arccal, kissé meggörnyedve, legyezőszerűen széttárt ujjait a gyomra tájékán mozgatva kezdte el magyarázni: — A liften alászálló gyomor a gravitáció ellenében felfelé nyomja a rekeszizmot, ez pedig továbbítja az ingerületeket az agyközpontnak arra a részére, ahol az étvágytalanság te- kervényei lapulnak. :— Elemér figyelmesen hallgatván a szakszerű magyarázatot, a végén megkérdezte: nem lehetne elérni, akár gyógyszeres kezeléssel, vagy ha úgy nem megy, sebészi beavatkozással, hogy az a bizonyos ingerület az étvágyközpont tekervényeit hozza működésbe? Móri a kérdés hallatán hosszan elgondolkodott, s tűnődve csak ennyit mondott, hogy sajnos ezen segíteni nem lehet, vannak azonban kivételesen szerencsés egyének, akiknél már eleve az étvágyközpont veszi fel az ingerületet. Elemér fülébe súgta, hogy az osztályvezető, Gágyori a költözés óta sakkal többet zabái, mint annak előtte. De Elemért ez nem keserítette el, s a következő napon már gyalog indult el a kilencedik emeletről. Mire leért, a lépcső alján fanyarul mosolyogva ott várta Móri, s azt mondta: — öregein tévedésben vagy, ha azt hiszed, hogy ez segít, a gravitációs ingerület nem a függőleges utazási sebesség, hanem a magasság függvénye. Ha mondjuk csigabiga lennél, s egy ]e- mászás napokig tartana, akkor sem jönne meg az étvágyad. — Elemér erre azt mondta, beszélni sz^etne Gágyarival: verekedje ki, hogy lejjebb költözzék az osztály. Móri erre sajnálkozva végigmérte, s azt motyogta: — Majd bolond lenne, hiszen épp most jött meg az étvágya. Amikor elkezdte kanalazni a lencselevest, még mindig egyedül ült az asztalnál. Nem érte meglepetés, a leves olyan volt, amilyennek már megszokta: kihűlt és ízetlen. A második kanál után azonban élénk fájdalom hasított bal felső ínyébe, annak is arra a tájékára, ahol évtizeddel korábban egy jól megtermett, ám sajnos túl korán szuvasodásnak indult zápfog is munkálkodott Felszisszent, s a nyelve hegyével szabálytalan alakú, érdes felületű kavicsdarabkát sikerült előhalásznia. Tenyerébe vette a fur.- csa leletet, jobb kezének középső ujjúval meghempergette, s fél percig azon tűnődött, mire is emlékezteti. És hirtelen megvilágosodott a már-már betokosodni készülő emlékkép; az örömtől még el is mosolyintotta volna magát, ÍIa a fájdalom nem most kezdett volna el épp csak mérséklődni. Hát persze. .. Ugyanilyen színű és alakú az a kődarab is, csak legalább ötezerszer ekkora méretben, lévén egy kiló és 397 gramm, amelyet pár hónapja találtak szülőfalujában, az új ravatalozó alapjának ásásakor, melyről egykori osztálytársa, Csorba Sanyi, mint helytörténész és műkedvelő régész nyomban megállapította, hogy ősemberi szerszám, s a kődarab oldalán lévő kopás arról tanúskodik, hogy tűzcsiholásra használták. Talán ötezer éve. de lehet, hogy még régebben. Nyomban vitrin alá is helyezték a falu helytörténeti múzeumában. Foghíjas ínyén a fájdalom csak lassan zsibbadt. Elemér ezért a kavicsot — melyet a ráismerés pillanatában még csaknem rokonszenvesnek. mi több, szeretetreméltónak talált — most már utálkozva csippentette jobb keze hüvelyk- és mutatóujja közé. a tányértól jó tíz centire helyezvén el az abroszon, sandán pislantva a konyhába vezető átjáró felé, hogy a felszolgá- lónőnek vádló szavak kíséretében nyújtsa át. De a felszolgálónő épp rém mutatkozott sehol. Hozzálátott újból a kanalazáshoz, s már- már azon kezdett morfondírozni, hogy az ízes buktát, kérje, vagy pedig a túrós csuszát szalonnatepertővel, amikor az iménti fájdalom mgé hevesebben szúit az ínyébe, ezúttal azonban jobbról, ám szintén felül. Első pillanatban még azt sem dönthette el, a fájdalom azért hevesebb-é most. mert a kavics is élesebb, vagy pedig azért, mert jobb felől az íny foghíja érzékenyebb, mivel az odvas fogat innen nem tíz, hanem csak két éve távolították el. Nyelve hegyével az iménti műveletet újra lejátszotta, a kanalat beledobta a maradék levesbe, a kanálnyél hangosan csendült a tányér szélén, s zakója hajtókáján két avarbarna pöttyöt hakissé elhúzódik az evés — időigényes, miként az osztályon megfogalmaznák —, de hát, istenem, valamit valamiért, ez az elv itt is érvényes. Már majdnem kezdte sajnálni, hogy módszerét nem adhatja át senkinek, amikor az utolsó kanál- rr.erítések közepette leült mellé Mó- ri, az asztalfőre pedig Gágyori, az osztályvezető. Móri szolgálatkészen tologatta a tálat’főnőké felé, de az biztatta, hogy szedjen csak, neki még előbb jegyet kell előhalászni a rengeteg apró fecni, határidős feljegyzés közül. így hát, miközben Móri a levest meregette, tekintete megakadt az Elemér előtti csinos kavicskupacon. Ártatlan képpel kérdezte: — Ni csak, magja is van a lencsének? Elemér tudta, hogy Móri nem él- celődik, kérdése őszinte tudatlanságból fakad, lévén fővárosi születésű, s onnan is a Nagykörúton belülről, gyümölcsöt is akkor látott először fán csüngeni, amikor tizennyolc éves korában — 19B0 táján — szüleivel együtt kitelepítették egy dunántúli állami gazdaságba. Ezért Elemér komoly képet vágva ennyit mondott: — Ügy látszik, ez ilyen fajta. Hatvani Dániel: Kavicsleves gyott a felcsapódó leves. Estére még a felesége szóáradatát is végig kell hallgatnia, most volt tisztítóban az öltöny, s íme, viheti megint... Az átjáróban feltűnt a felszolgálónő szőke, termetes alakja. Elemér odaintette az asztalhoz, s rámutatván a két kavicsdarabra, ezt mondta: — A levesben találtam. Mindegyiket. A felszolgálónő, miközben jobb , lábáról a bal lábára helyezte át feneke súlypontját, csípője ezért csaknem súrolta Elemér jobb felső karját, vállát vonogatva válaszolt: — Igen, és most mit csináljak velük? — Mit? Mutassa meg, legyen kedves, a szakácsnőjüknek... — Látta! Elemér úgy tett, mintha elgondolkodnék, s alig színlelt naivitással kérdezte: — Tehát direkt belerakták? — No nem. Ügy kaptuk már a központtól, rengeteg volt benne. — Maguk nem válogatták? ’ — Mit képzel? Nincs nekünk ilyesmire kapacitásunk. — Majd megenyhülve hozzátette: — Hozok másik tállal, ha már ilyen válogatósnak tetszik lenni. — Ha már maguk nem válogattak. örült, hogy még idejében sikerült a szellemes visszavágás. Az, hogy másodszor szedni már nem óhajt, csak akkor jutott eszébe, amikor az újabb tele tálat is letette elébe a felszolgálónő. Egy pillanatra ugyan kísértést érzett, hogy kipróbálja, az újabb adagot ugyan megkímélték-e a kavicsok, de aztán úgy vélte — józanul megfontolván a dolgot —, az egész nem éri meg a kockázatot. Ami a tányérban maradt, azon kellene úgy- ahogy becsülettel túlesni, gondolta. Szegény sorban nőtt fel, rászoktatták, hogy amit kiszed, azt meg is kell ennie. De az óvatosság most már duplán nem árt. Ezért a levesevés következő ötletes módszerét rögtönözte: beönti a Jöttyöt a szájüregbe, fogsort és ajkakat összezárni, a levet előre billenteni, melynek szilárd halmazállapotú alkotóeleméi ily módon a fogsor falára akadnak fel. Az már csak technika, ügyesség és kellő óvatosság kérdése, hogy a lencsét a kavicstól különválassza. Az előbbi mehet le a gyomorba, az utóbbi — a tenyér közvetítésével — ki az asztalra, az első két lelet mellé. A módszer egyedüli hátránya, hogy Felföldi. — Miért hoznak ide felföldi lencsét ? — Biztosan azért, mert az Alföldön már nem termesztik. — Kár. Ügy látszik, nem kifizetődő. Javasolnunk kellene, hogy adjanak rá dotációt. Elemér a fölvetésre nem válaszolt, ellenben merően figyelte amint Móri a szájához emelte az első kanál levest. Nem kellett soká várnia: kollégája arca hirtelen megmerevedett, pofacsontja tájékán a bőr is elfehéredett, s apró fuldokló hangok közepette köpte maga elé a kavicsot. — Úristen! — lihegte. — Ez egy kő. — Az hát — hagyta rá Elemér. — Mit gondoltál, micsoda? Csirkecomb? — Ne hülyéskedj. Azt mondtad, hogy a magja... — Menj a csudába, azt te mondtad. A fokról fokra hangosabbá váló szóváltásra az osztályvezető is odafigyelt: — Mi az? Min veszekedtek? — kérdezte. — A tiédben nincsen, Gágyori elvtárs? — így Móri. — Micsoda? — Kő. Elemér csöndben hozzátette: — Kavics. — Már hogy volna? — förmedt rájuk a főnök. — Kiszedtétek előlem az egészet, a hússal együtt. S kanalazta tovább a levest, jóízűen, mohón. Elemér megkockáztatta az ellenvetést: — Hús a miénkben sem volt, Gágyori elvtárs. Gágyori válasz helyett csak mordult egyet, és — kettőjük megrökönyödésére — újból telemerte a tányérját. Elemér szólni akart, hogy nem ártana óvatosabbnak lenni, de Móri megelőzte: — Na én a magam részéről be is fejeztem. S ezzel eltolta maga elől a tányért. Elemér arra gondolt, megismerteti módszerével kollégáját, de annak arcán oly mértékű undorral vegyes viszolygás ült ki, hogy elállt az ismeretterjesztő propagandától. Móri zöldes árnyaiatú szeme szikrázott a méregtől. Foga között szűrte a levegőt, úgy szitkozódott: — Ez mégiscsak disznóság. Szerintem fel kellene jelenteni a konyhát. Lehet ez szabotázs is, tiem igaz? öregem, egy megyei intézményt ki lehet csinálni,... — Kaviccsal? — Azzal hát. Nem kell belőle akkora, mint ami a fogam közé akadt, elég annyi, mint a körömfeketéje, felakad az appendixben, és kész a vakbélgyulladás.. . — Nekem már rég kivették — mondta Elemér. — Ajjaj, akkor annál rosszabb. Átmegy a vesébe, s ha éles a kavics, kikezdi a szöveteket. Jobbik esetben kipisálod, de rettenetes kínok közepette, gennyel és vérrel együtt. . . — Elveszitek az ember étvágyát — szólalt meg a főnök az asztal vé- végén, miközben a függőlegesre emelt tányérból csorgatta kanalába a maradék levest. Elemér feszülten figyelt, hallik-e koppanás a kanál medréből, de levescsorgáson kívül más nem hallatszott. Csipkedték közben az ízes bukta közepét. A foszló, spiráltekervé- nyes, csaknem vattacukor könnyű- ségű tésztát a baracklekvárral együft kiszedték, befalták, s otthagyták a keményre sült burícokat, melyek most már őskori óriásbogarak kiszáradt kitinvázához voltak hasonlatosak. Gágyori nézte, nézte egy darabig, próbálta is volna a szemét elfordítani a maradékról, ám felülkerekedett benne a kívánás, nyelvén egy nagyot, ezt kérdezte: — Az nektek nem kell? —s a tányérok felé bökött. — Nem, de mi kiszedtük a közepét — mondta zavartan Móri. — Láttam, nem vagyok vak. Ha nem kell, akkor legyetek szívesek nekem adni). Így ni — és maga elé húzta mindkét tányért. Elemér biztatással és bizakodással a hangjában jelentette ki: — Gágyori elvtárs, neked biztosan adnának repetát — Jókor mondod! —vigyorodott el a főnök, mivel épp akkor libbent oda a felszolgálónő, a ‘tányéron újabb három jókora ízes buktával. Csak most vette észre Elemér hogy Móri az asztal alatt erőteljes mozdulattal rúgta meg a bokáját, egy kicsit még sajgott is belé, a zöldes szempár pedig furcsa rán- gássa] vágott a főnök felé. Móri miután az alsó ajkát egy pillanatra beharapta, hangjában látszólagos könnyedséggel, de nyomatékkai szólt od Elemérnek: — Ha befejeztük, akár mehetnénk is. Vár a munka... Az utóbbi kijelentést nyomban meg is bánta; kollégája előtt még strébernek tűnhet. Amikor már kívül voltak az ajtón, Móri megállt a hallban, az egyik műbőr fotelnek támaszkodva. — Te nem tudtad, hogy a szakácsnő Gágyori unokanővére? — kérdezte Elemértől. — Nem tudtam. Miért? — Amikor a repetát említetted... — Hiszen úgy kérdeztem, mintha tudnék a rokonságról. — De hihette azp is, hogy bosz- szantani akarod. Lehet ám, hogy most megjégyzett magának. Majdnem azt mondta Elemér, hogy akkor a főnök tehet egy szívességet, de még idejében meggondolta magát... Néhányszor már máskor is úgy érezte, hogy Mórival nem lelhet egészen tisztában az emíber, s ez a sugallat most kiváltképp a hatalmába kerítette. Móri alig hallhatóan pisszentett, s szája vigyorba torzult Néhány lépésre tőlük a főnök ment el, láthatóan észre sem vette, hogy ők is ott állnak. Amikor Gágyori eltűnt az egyik oszlop mögött, Mórt ezt kérdezte: — Hallottad? — Csörögtek pasában a kavicsok. — A fenét!— legyintett Elemér. Aprópénzzel van tele mindig a zakója zsebébe, s azt turkálta a kezével. Ez a szokása. — Lehet, hogy tényleg nem volt kavics a levesben? ehet, hogy Móri provokál? — kérdezte Elemér magában. De hát ázta- tásra nem a lencseleves a legalkalmasabb. Ha pedig ez így van, mindent kimondhat az ember, amit gondol. — Szerintem — mondta tagolva — az ilyennek a gyomra mindent bevesz. Aztán a lift mellé ballagva, arra gondolt, hogy a jövő hónapban nem vált jegyet az üzemi konyhára, felváltva jár majd a bisztrókba, kisvendéglőkbe. Szabó Edit: Vajon ki ül ott? már mindegy kinek a karjában alszol csak aludhass aludhass valahol nem akarja senki belehelni hajad illatát remegő orrcimpákkal arcodra feketedik ag ég s maradsz illattalan a rádióban hírek fenyegetnek s ha már megfelelően rádöbbentél a nincs továbbra kétségbeesésedet batyuba kötöd hideg hamuban pogácsa után matatsz és nekiindulsz kőtörmeléket terem az árok a partjára lecsapódott csenden nyomaid rég nem látszanak kigyúl a lámpa a harmadik emeleten vajon ki ül ott fényburokba zárva ki tolhatta néhány centivel tovább ablakától az éjszakát Kulcslyuk Bernáthoz
