Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-12 / 163. szám

6 Nemzetközi körkép 1986. JÚLIUS 12. Spanyolország felett felhőtlen az ég... IBf' - • , . ■ ' ■ Dolores Ibárruri (ma a Spanyol KP elnöke), 1931 -ben beszél a köztársasági kormány had­seregének szabadságharcosai között harcoló, nemzetközi antifasiszta önkéntesekhez. Tőle balra Walter Karol Swierczewskl tábornok, balszélen (félig takarva) Heinrich Ban, a 11. Nemzetközi Dandár parancsnoka, aki 1945-től 1961-ben bekövetkezett haláláig az NDK miniszterelnök-helyettese volt Ez a meteorológiai jelentés a legsötétebb viharfelhőket küldte ötven esztendeje az ibériai napfényes égboltra. Ez a mondat volt a jeladás a fasiszta katonatisztek láza­dására az alig néhány hóna­pos népfrontkormány ellen, ez a néhány látszólag sem­leges szó jelentette az euró­pai háború nyitányát (hisz elég arra gondolni, hogy Madrid eleste, és a németek prágai bevonulása szinte egybe esett). A haladás, a demokrácia erői lassan ébredtek, de Franciaországban és másutt is 1934-től születőben volt az a politikai szövetség, a nép­front, amely alternatívát kí­nált a fenyegető fasiszta ve­szély ellen. A kommunista Internacionálé VII. kongresz- szusa e kezdeményezések nyomán új stratégiai koncep­ciót fogalmazott meg a kom­munista pártok számára, amelyek ettől fogva úttörői, kezdeményezői lettek min­den fasisztaellenes erő ösz- szefogásának. Az új politika első győzel­mei 1936 tavaszán értek be. A népfront Spanyolország­ban és Franciaországban vá­lasztási győzelmet aratott. Bálint György, aki a spa­nyol polgárháború előestéjén járta be Olaszországot, Fran­ciaországot, és Spanyolorszá­got, érzékletesen ábrázolta a győztes nép örömét a két utóbbi államban. A falfelira­tok különbségein elmélked­ve a gombosi Magyarország­ról, Olaszországon át érke­ző utas (ott mindenütt Mus­solini parancsa: a „Hinni, harcolni, engedelmeskedni!” — virít a falakon), a nép­front jelszavait látva Napo­leon egyiptomi híres frázisát variálja: több évezred bör­A Spanyol Köztársaság ha­lálos veszedelembe került, hisz a lázadás nyomán szét­hulló hadsereg helyett a fa­siszta lázadók elleni harc közben, néphadsereget kellett szervezni a demokratikus pártok alkalmi fegyveres mi­líciáiból. A kezdeményezés, a szervezettség, a jobb felsze­relés a lázadók felé billen­tette a mérleg nyelvét. Az általuk megszállt területeken bevezetett fehér terror döb­bent rémületet váltott ki az jószágban (a közel három évig elhúzódó harc során, s azt követően a francoisták által meggyilkoltak száma meghaladta a 300 ezret, s az első áldozatok közt találjuk a kor legnagyobb spanyol költőjét, Federico Garcia Lorca-1). A lázadók 1936. november 7-re tervezték Madrid elfog­lalását, s már a győzelmi pa­rádé rendjét is megtervezték, ám az új néphadsereg (s Ha a meteorológiai hason­latoknál maradunk, úgy Eu­rópa a harmincas évek dere­kán két élesen elütő zónára oszlott. A fasizmus, a hit- lerizmus sötét fellege, úgy tűnt, mind zavartalanabbul terjed, immár nemcsak kon­tinensünk közepén, hanem szinte minden európai or­szágban megjelentek a gya­núsan összhangban tevékeny­kedő szélsőjobboldali pártok, s különféle színes ingekbe öltöztetett rohamosztagaik. tönbüntetés néz le a falakról az olvastukon önkéntelenül összerezzenő utazóra. Ez a győzelmes hangulat nemcsak a spanyol, vagy a francia uralkodó körök szá­mára fenyegető. Bizonytalan hangulatot vált ki a már győztes fasiszta rendszerek­ben, hisz ellenükre egy új alternatíva születik. Ellen­szenvvel szemlélik ezt a for­dulatot az európai konzerva­tív erők is, amelyek a Szov­jetunió és a népfrontmozgal­mak közeledésétől jobban féltik az európai egyensúlyt, mint a fasizmustól. Mindez bátorítást nyújt az összees­küvő tábornokoknak, akik Franco vezetésével katonai puccsal akarják megdönteni a törvényes köztársasági kor­mányt. 1936. július 18-án hangzik el a cikkünk címe­ként idézett mondat, s nyo­mán a lázadó katonatisztek vezetésével a nagyobb vá­rosokban és Spanyol-Marok­kóban kirobban a polgárhá­ború. Bár az anyaországban a nép töm egek fellépése el­szigetelte a lázadókat, hama­rosan német—olasz segítség­gel partraszállnak a félszi­geten a Franco vezette gyar­mati csapatok, majd megje­lennek az olasz és német „önkéntesek”. benne a munkásból lett tá­bornok E. Lister híres Ötö­dik ezrede, amely körülbelül 70 ezer embert fegyverzett fel és képzett ki), s a hozzá­juk csatlakozó nemzetközi brigádok keresztülhúzták számításaikat. A köztársaság védelmére ötvennégy ország­ból mintegy 40 ezren siettek a megtámadott spanyol köz­társaság szép ügyéért a fasiz­mus ellen harcolni. S ezzel a tudattal harcoltak itt a magyarok, az oroszok, az amerikaiak, az angolok, a bolgárok, a franciák, a jugo- szlávok, a németek, s az olaszok is. Az 1936 őszétől 1939 tava­száig ostromlott Madrid el­lenállt, — noha a kormány Valenciába költözött —, mert olyan forradalmárok, mint Dolores Ibárruri, a helyükön maradtak, az első vonalban bátorították a csüggedőket, hirdetve, hogy a fasizmus itt nem törhet át A spanyol nép ügyét a vi­lág közvéleménye támogat­ta. A harc nehéz óráiban olyan alkotók álltak szó sze­rint mellettük, mint Ilja Eh- renburg Ernst Hemmingway, Egon Edwin Kisch, Pablo Neruda. A szabadságharc ügye, a nemzetközi brigádok harcosai mellett állt ki igen nehéz körülmények közt Bá­lint György, Illyés Gyula, Jó­zsef Attila, Radnóti Miklós, vagy az emigrációból Rom­ját Aladár a „Madrid hatá­rán...” című lelkesítő harci­dal szerzője. A spanyol kultúra olyan óriásai, mint R. Alberti, Pab­lo Casals, Pablo Picasso is a köztársaság ügyének elkö­telezett hívei voltak. Jól érezte a világ, hogy itt a re­akció és a haladás, a bar­bárság, a fanatizmus és a kultúra, az elnyomás és a szabadság harca folyik, s a spanyol nép küzdelme egy elkerülhetetlen világméretű erőpróba nyitánya. így vélte ezt a haladó vi­lág, és ez mozdította meg a segítő kezeket Latin-Ameri- kában (itt főként Mexikó és Kuba támogatta a szabadság- harcot), Európában (ahol a Szovjetunió nyújtotta a leg­jelentősebb támogatást). Am a „demokratikus nagyhatal­mak” a be nem avatkozás politikájával megakadályoz­ták, hogy a köztársaság ele­gendő fegyverekhez jusson, míg a fasiszta hatalmak is nagy erőkkel támogatták Francot Több tízezer olasz katona harcolt a lázadók ol­dalán, s a náci Németország légierőt (a Guernicát elpusz­tító hírhedt Kondor-légiót) bjíztositott az ellenforrada­lomnak. és tengeralattjárói­val blokádot vont a köztár­saság kikötői előtt. Tragikus vég A diplomáciai lag elszige­telt, katonailag hátrányba került törvényes kormány mind reménytelenebb hely­zetbe került. Madrid még ellenállt, de 1938 őszén kitűnt: Anglia, Franciaország minden áldo­zatra kész, hogy megbékítse a fasizmus erőit, egy esetle­ges szovjetellenes háború re­ményében. München nem­csak Csehszlovákiát, hanem a még harcoló Spanyolorszá­got is kiszolgáltatta a fasisz­ta martaióvoknak, s nem ma­radt más hátra, mint a hő­siesen tragikus vég: inkább állva, fegyverrel a kézben meghalni, mint térden élni, — ahogy az Dolores Ibárruri mondta. A világ a vesztesekre úgy tekintett, mint a legújabb kor keresztény lovagjaira, s Európa konzervatív „reálpo­litikusai” a II. világháború­val fizettek a spanyol nép elárulásáért. Kende János Iz új politika első győzelmei Az ostromlott Madrid ellenáll Kínai külpolitika MIÉRT EURÓPA? A világ legnagyobb lélek­számú állama, az egymilliár­dos Kínai Népköztársaság rendkívül aktív külpolitikai tevékenységet folytat. Ez az aktív külpolitika egyidős a világrésznyi országot átfor­máló gazdasági-politikai re­formmozgalommal. Kína nyilvánvalóan megértette, hogy csak radikális gazdasá­gi reformon keresztül for­málódhat a világ mennyisé­gileg legnagyobb országából gazdasági és politikai érte­lemben vett világhatalommá a következő évszázad dere­kára. A gazdasági reform és a nyitás politikája természe­tesen elválaszthatatlan a po­litikai nyitástól, miután azo­kat a tőke- és technológia­injekciókat, amelyek egy ilyen hatalmas ország gyor­sított gazdasági fejlődését elősegíthetik — Kína csak a külföldtől várhatja. A kínai külpolitikai nyi­tás feltűnő vonása, hogy az utóbbi időben különleges gondot fordít európai, ponto­sabban nyugat-európai kap­csolatrendszerére Ennek ki­emelkedő példája volt a Kí­nai Kommunista Párt főtit­kárának, a 71 esztendős, Hu Jao-pengnak négy országot (Angliát, az NSZK-t, Fran­ciaországot, Olaszországot) érintő júniusi körútjá. Ez a látogatás — amely egyben a kínai párt hivatalos első em­berének a történelem során első nyugat-európai vizitjét jelentette — a hasonló kez­deményezések egész sorához kapcsolódik. Közvetlenül a pártfőtitkár él ott Vu Hszüe- csien külügyminiszter kilenc európai országot látogatott meg köztük kelet-európaia­kat, június legvégén pedig Csao Ce-jang miniszterelnök indult európai körútra. Mindez annál is figyelem­reméltóbb, mert jelenleg gaz­dasági és politikai szempont­ból Kína két legfontosabb partnere Japán és az Egye­sült Államok. Másrészt a kí­nai reformfolyamat számára a legfontosabb és legsürge­tőbb. óriási erőforrásokat felszabadító tett a szovjet— kínai kapcsolatok teljes nor­malizálása lenne. (Kereske­delmi, gazdasági téren ez már erőteljesen megindult. A következő négy évben a kétoldalú kereskedelem volu­mene a 20 milliárd dollárt is elérheti). Joggal tehető fel ilymódon a kérdés: mi magyarázza az utóbbi hónapok kínai diplo­máciai erőfeszítéseiben ezt a rendkívül erős Európa-kon- centrációt. A választ a kínai politika „világszemléletében” kell keresni. Emlékeztetni le­het arra is, hogy itt határo­zottan tapasztalható bizonyos folytonosság. Azokban az években, amikor a szovjet— kínai nézeteltérések a legéle­sebbek voltak, Kína a NATO-t, és ezen belül a nyugat-európai NATO-tago- kat a Szovjetunió európai hatalmi ellensúlyának tekin­tette. Ebben az időszakiban a kínai politika élesebben és határozottabban . állt ki a nyugat-európai országok tel­jes politikai és katonai egy­sége, sőt integrációja mellett, mint maguk a nyugat-euró­pai tagállamok Ha változott formában is, ez a hosszútávú stratégiai el­képzelés túlélte a kínai poli­tikai és társadalmi élet viha­ros fordulatait. Történelmi távlatból szemlélve Kína cél­ja nyilvánvalóan az, hogy a következő évszázad dereká­ra megszűnjék a világpoliti­ka alapvetően „kétpólusú” jellege: tehát az, hogy az erőviszonyok következtében a leglényegesebb problémák végső soron a szovjet—ame­rikai kapcsolatrendszerben dőlnek eL Ahhoz, hogy ez a Kína számára kedvező válto­zás megtörténjék, Peking vé­leménye szerint feltétlenül szükség van egy független és erős Nyugat-Európára, amely a maga egészében jelenleg is a világ második gazdasági hatalma. Vannak természetesen rö- videbb lejáratú összefüggé­sek is. Hu Jao-pang útja al­kalmával nem véletlenül ka­pott kiemelkedő helyet Ang­lia. Az angol—kínai viszony ma különleges jelentőségű Peking számára. Hiszen a je­lenleg még brit kézen lévő Hongkong Japán után Kína legnagyobb kereskedelmi partnere, s egyben a tőke és technológia beáramlásának nagy nemzetközi kapuja. Hongkong tíz év múlva tér vissza Kínához, és az átme­neti időszakban a brit—kí­nai viszony teljes zavartalan­sága mindkét fél érdeke. Az NSZK elsősorban gazdasági ereje miatt főnk» a kínai reform szempontjából, mint az első generációs technoló­gia egyetlen lehetséges euró­pai szállítója. Franciaorszá­got főleg De Gaulle szellemi­politikai öröksége teszi ér­dekessé: Nyugat-Európában ma is Franciaország a leg­termékenyebb hordozója az Európa különleges, függet­len szerepéről és hivatásáról vallott eszméknek. Ezek a távolabbi összefüggések ma­gyarázzák a kínaj külügy­miniszter, a pártfőtitkár és a miniszterelnök egymást kö­vető kőrútjait — I — le. Hu Jao-pang Párizsban Chirac francia kormányfővel (Fotó: REUTER—MTI—KS) Japán Ttakaszone tervei Aziránt senkiben sem volt kétség, hogy Japánban a jú­lius 6-i általános választások meghozzák a kormányzó Li­berális Demokrata Párt győ­zelmét, ám e győzelem mér­téke még a párt legvérme- sebb reményeit is felülmúl­ta. A konzervatívok maximá­lis célkitűzése az volt, hogy 271 mandátumot szerezzenek az 512 fős parlamentben, amivel nemcsak helyreállít­ják az 1983-ban elvesztett abszolút többséget, hanem biztosítják maguknak a par­lamenti bizottságok tevé­kenységének ellenőrzését is. A vasárnapi szavazás ered­ménye — a 300 képviselői hely — a legnagyobb válasz­tási diadal a párt 1955-ben kezdődött kormányzása óta. Több oka is van a kon­zervatívok elsöprő sikerének, s ezek közül az első helyen kell említeni az ellenzék megosztottságát, továbbá azt a tényt, hogy miközben az el­lenzéki pártok több területen bírálják á'x kormány gazda­sági politikáját, ésszerű al­ternatívát nem tudnak kí­nálni. Közülük is a legna­gyobb vesztés a Japán Szo­cialista Párt, amely több mint két éve hivatalban lé­vő elnökének, Islbasi Ma- sza&inak a vezetésével „meg­újulást” hirdet ugyan, de valójában még mindig nem jutott túl az önmarcangoló belső vitákkal kísért útkere­sés stádiumán. Az LÍDP si­kerét alakító szubjektív ha­tások közül pedig kulcsszere­pe volt a 68 éves Nakaszone Jaszuihiro pártelnök és mi­niszterelnök személyes nép­szerűségének. A legnagyobb belpolitikai kérdőjel most. hogy vajon Nakaszone keresztül tudja-e vinni az októberben lejáró pártelnöki és kormányfői mandátumának meghosszab­bítását. Erre ugyan az LDP alapszabályzata jelenleg nem ad lehetőséget, de Nakaszo­ne abban bízik, hogy a nagy­arányú győzelem nyomán — az LDP parlamenti képvise­lőinek kétharmados támoga­tása esetén — az alapsza­bályzat szóban forgó cikke­lye módosítható. Nem kizárt az sem, hogy egyfajta párton belüli konszenzus keretében — az alapszabályzat módosí­tása nélkül — Nakaszone mandátumát egy évvel meg­hosszabbítják. Mindazonáltal a jelenlegi pártelnöknek, il­letve kormányfőnek erős ki­halással kell szembenéznie a konzervatív párt néhány befolyásos és hatalomra tö­rekvő politikusa, elsősorban (Abe Sitntaro külügyminisz­ter és Takesita Noboru pénz­ügyminiszter részéről. Ami a küszöbönálló idő­szak kormánypolitikáját ille­ti, minden területen az eddi­giek folytatása várható, azaz külpolitikában az Egyesült Államokkal fennálló szö­vetség erősítése — s így nem kizárt az sem, hogy Japán már a közeljövőben csatla­kozik Washington űrfegyver­kezési programjához. Belpolitikai és gazdasági téren a Nakaszone által meg­hirdetett adminisztratív re­form néhány nagyobb állami vállalat, mindenekelőtt a ja­pán államvasutak magánkéz­be történő átadását jelenti. A kormány minden bizony­nyal intézkedéseket tesz a jen—dollár árfolyam válto­zásai miatt sújtott iparágak veszteségeinek kompenzálá­sára, a szövetségesekkel szembeni kereskedelmi ellen­tétek mérséklésére és ezzel összefüggésben a belső keres­let fellendítésére. Célkitűzései megvalósításá­hoz a kormánypárt nagyobb cselekvési szabadságot akar, s a választási eredmények nyomán most már élég erős­nek érzi magát ahhoz, hogy felmondja a nálánál kevés­bé konzervatív „Űj Liberá­lis Klubbal” 1983-ban kény- szerűségből kötött koalíció­ját Nakaszone miniszterel­nök közvetve már jelezte is, hogy az LDP a történtek után előnyben részesíti az egyedüli kormányzást. Összeállította: Majnár József

Next

/
Oldalképek
Tartalom