Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-21 / 170. szám
1986. JÚLIUS 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 PAULINA ÉVA: enészballada (Részlet) 6. Auth Ede: — Nagyon kel lemes orgánuma volt. Jólesett ránézni, színpadra termett fiú volt. Nagyon nagy kár érte, mert még sokra vitte volna. Ez az én véleményem. Amikor megismerkedtünk, manökenként dolgozott^ én pedig zongorán kísértem a műsorokat. Már akkor közeledett az énekesekhez, a művészvilághoz. — Hogy érti ezt? — Barátkozott. Egyébként 's rendkívül szerencsés természetűnek mondhatta magát. Az arcán rajta volt a mosoly. Nem mondom, hogy gond nélkül élt. de általában jókedvű volt, vidámságot árasztott. Már akkor is szerették a társaságát. Kacérkodott a gondolattal, hogy énekel. Mivel nagyon jó mozgású fiú volt — nem tudom, hogy attól-e, mert manöken, vagy azért választotta a manökenséget. mert érezte magában a mozgási és küllemi feltételeket, — mindenki kérdezte tőle, hogy: Pali, miért nem énekelsz? Aradszky László táncdal- énekes: — Rendhagyó a megismerkedésünk. Az egyik gyerekkori barátom házasságot kötött, azt hiszem 1961- ben, és a menyasszony nem volt más. mint Szécsi Kati. Én akkoriban töltőtoll-javítóként dolgoztam. Fülig tintásán vettem részt a szertartáson. Ebédre is meghívtak, ott találkoztam először Palival. Az asztalnál kiderült, hogy nemcsak én, ő is kacérkodik az énekléssel. Szécsi Katalin: — Ügy emlékszem, ’65 szilveszterén egy divatbemutatón lépett föl a Gellért Szállóban, és elintézte, hogy a bárban elénekelhessen három számot. Valaki meghallotta, és elvitte egy énektanárnőhöz, aki megállapította, hogy .,jó helyen van a hangja”. Ezt így szokták mondani, tehát nem kell külön munka ahhoz, hogy a hangot elvigyék egy bizonyos helyre, ahonnan jönnie kell az énekesnek. Ekkor kezdett énekelni tanulni. A ’67-es táncdalfesztivál előtt Bánki László, a Televízió könnyűzenei osztályának vezetője elment az énektanárnőhöz, hogy tudna-e néhány fiatalt ajánlani a fesztiválra. A tanárnő bemutatta a tanítványokat. Bánki László, a Magyar Televízió zenei és kulturális főosztályának helyettes vezetője: — A könnyűzenei osztály vezetője voltam a Televízióban 1970-ig. Munkatársaimmal 1965-ben kitaláltuk és 1966-ban meg is valósítottuk a táncdalfesztivált. Egyik célja az volt, hogy megpróbálja az akkor nagyon rossz állapotban levő magyar könnyűzenét feltámasztani, hogy új magyar művek szülessenek, a közönség elfogadja a hazai köny- nyűzenét. Akkoriban az ORI-nál is dolgoztam; felejthetetlen élmény volt, és talán mindennek az elindítója, hogy ’65 nyarán rendeztünk a Kisstadionban egy monstre könnyűzenei hangversenyt, ahol csak angolul énekeltek. Egyszerűen nem létezett magyar könnyűzene. Egy fiatal táncdalénekesnőt megkértem, hogy műsorának második száma magyar dal legyen. A közönség az első pillanattól az utolsóig végig fütyült a nóta alatt, mert nem akarta meghallgatni. Dühbe gurultam: elképzelhetetlen, hogy egy országban az ifjúság az anyanyelvén nem hajlandó végighallgatni egy dalt. Gondoltam, a Televízió olyan közeg, ahol nem lehet fütyülni, és ha erre az egyébként nyilvános fesztiválra úgy jönnek el. hogy csak magyar táncdalokat hallanak, akkor itt valaminek történnie kell. Ügy is lett. Ügy gondoltuk, hogy az akkor nagyon népszerű előadók, — Záray, Vámosi. Hollós Ilona, Kovács Erzsi, Németh Lehel és hadd ne soroljam tovább — mellett új arcok, énekesek kellenek a fesztiválra, őszintén mondom, hogy abszolút bevált, mert a mai táncdalénekesek többsége fesztiválokon került az érdeklődés középpontjába, Kovács Katitól Koncz Zsuzsáig, Zalatnay Saroltától Szécsi Paliig. Szécsi Pállal 1967-ben találkoztam. Fölkerestem könnyű műfajban tanító tanárokat. zeneszerzőket, akik fiatal énekesekkel foglalkoztak. Számomra a legkedvesebb tanár Majláth Júlia volt, nagyon szerettem, tiszteltem, becsültem. Végtelenül humánus, kedves, okos, nagy zenei műveltséggel rendelkező nő volt, súlyos beteg, csak tolókocsiban tudott mozogni. Ügy tél környékén Balassa P. Tamással — ő és Körmendi Vilmos volt a fesztivál zenekarának karmestere és korrepetitora az előkészítéskor — elmentem Majláth Júliához. Leültem Juli mellé egy sámlira. A szomszéd szobában — a televízió akkor még nagy csoda volt. nem úgy mint manapság — a tanítványok izgatottan vártak. Egyszercsak bejött egy fiatal, fekete, nagyon jó megjelenésű, kedves arcú fiú, és énekelni kezdett. Az első pillanatban érezni lehetett, hogy bejött Valaki. Minden izgalma, idegessége, félelme ellenére megszólalt egy olyan humánus hang, egy olyan szép orgánum, amely abban a pillanatban kétségtelenné tette, hogy tehetséges emberről van szó. Általában minden tanítványtól egy dalt hallgattunk meg, . és mondtuk, hogy alkalmasint jelentkezünk. Pontosan emlékszem, Szécsi any- nyira tetszett, hogy visszahívtuk. kértük: énekeljen el egy gyorsabb, vidámabb dalt. Tudni akartuk, van-e humora, milyen a ritmusérzéke, egyáltalán, meg tud-e mozdulni. Abban az időben ugyanis a táncdalénekesek — világjelenség volt, meg hagyomány is — sokkal merevebben énekeltek, nem vették kezükbe a mikrofont, csak álltak mellette. Ennek egyik oka — mondjuk ki, — hogy egy kicsit ügyetlenek voltak. A kezükben levő mikrofon zavarta volna őket. A másik ok. hogy ha a mikrofonnal gyakorlatlanságból vacakolnak, akkor olyan akusztikai rendetlenség keletkezik . .. — Pali milyen dalokat énekelt önöknek? — Majláth-szerzeménye- ket. A feltételünk az volt, hogy csak magyarul lehet énekelni, és lehetőleg hazai szerző dalait. Engem az, hogy valaki utánozza az angolul éneklőket — amit abban az időben sokan csináltak; csak Beatles, Bee Gees. Rolling Stones dalokat adtak elő, — nem érdekelt. így került Szécsi Pál az 1967-es Táncdalfesztivál előadói közé. Aradszky László így emlékszik a fesztiválra: — Pali is tetemes közönségszavazatot kapott, már nem emlékszem pontosan, hányezret, de tény, hogy a zsűri pontjaival nem került be a döntőbe, mint ahogy én sem; őt is a közönség juttatta be. A Csak egy tánc volt című számot énekelte. Bánki László: — Tudnia kell a fesztiválokról, hogy a dalok bemutatója és vetélkedője volt, nem pedig az énekeseké. Azért rendeztük, hogy új magyar szerzemények szülessenek. A dalokat jeligésen kellett beküldeni, tehát nem tudtuk, ki a szerző. Most már 20 év elteltével elárulhatom. hogy néhány nóta szerzőjét kitaláltuk, mert megismertük a keze írását. — Meg esetleg a stílusát, nem? — Hát.. . igen. De csak a már vezető szerzőkét, mint Fényes Szabolcs, Bágya András, Gyulai Gál János. (folytatjuk) 9 ízléssel a giccs ellen Valamikor a Magyar Nemzet első oldalán minden reggel az ő rajzai köszöntek ránk: bájosan légies leányok, tündérek és lobogó sörényű paripák. Nekünk, a hatvanas években mesét olvasó gyerekeknek ő álmondta meg Tom Sawyert, Huckleberry Finnt, Tündér Lalát. Bevé- gezhetetlen ragozás lenne felsorolni Würtz Ádám Mun- kácsy-díjas grafikusművész minden munkáját. Ügy hiszem, könyvillusztrációival így is csaknem személyes ismerősünk lett. A tiszakécs- kei alkotótábor tagjainak gyűjteményes kiállításán rézkarcait, linómetszeteit kerestük, s meglepődve láttunk helyette festményeket, kerámiát. Magától adódott a kérdés: — Üj kifejezésformákat keres, netán abbahagyta a grafikát? — Valamikor festő-növendékként kezdtem el a főiskolát. Aztán egy év után otthagytam Bortnyik Sándor osztályát, átmentem grafikus szakra Kofifán Károlyhoz, mert úgy éreztem akkor — az ötvenes években —, így nagyobb, szélesebb művészi lehetőségek állnak előttem. A képzőművészetnek ezt az ágát kevésbé szorította korlátok közé a sematizmus, s az a fiatal csapát, amelyik összejött: Gross Arnold, Csa- nády András, valamivel később Gácsi Mihály Rembrandthoz, Dürerhez, Bru- eghelhez fordiflva tanultak technikát, tisztességet és mesterségbeli tudást. Egy kicsit talán elkalandoztam, de tudnia kell: én emellett mindig éreztem azt. hogy festenem kell, mert tartozásom van, és ezt be kéll pótolnom. A színeket szerettem a rajzaimban is, ma is kimondhatatlan érzés lesz rajtam úrrá, ha festékszagot érzek. Két évvel ezelőtt csináltam először kerámiát. Az Épületkerámia gyár ajánlotta fel, hogy kísérletezzek ezzel az anyaggal, amiben éppen az az izgalmas, hogy az égetés — az utolsó mozzanat — hozza létre a végső formát. Így kézzelfogható közelségben születik meg — a véletlenen keresztül — a műalkotás. Művészi szempontból Altamirában így csinálták Agyagmunka: „Szevasz, Neandervölgyi” Barlangrajz és haditorna Táborozás a múzeumban Mit csinálnak a régészek, a restaurátorok, a néprajzosok, a történészek? Ezekre a korántsem egyszerű kérdésekre kerestek választ két héten át, a szolnoki Damjanich múzeum rendezésében a hét végén befejeződött napközis tábor résztvevői: harminc felsőtagozatos iskolás. A táborozók számára tervezett, szervezett foglalkozások alapvetően a rendező múzeum tevékenységére épültek, természetesen a gyerekek spontán érdeklődéséhez, életkori sajátosságaihoz igazodva. így azután programjukban egyaránt helyet kapott várépítés és „barlangrajz-készités”, haditorna és az éppen folyó régészeti föltárások látogatása. A zajos gyerekcsapat jelenléte a múzeumban nem kevés bonyodalommal járt, ám a táborozás sikeréhez nem férhet kétség. A várépítés kollektív munka újai létrehozni nem technikai eljárás, műfaj kérdése, ez a több területen munkálkodás rám frissítőén hat — A sokfelé kalandozás azért is van, mert a grafika most, a nyolcvanas években nem olyan szabad kifejezési forma, mint korábban volt? Esetleg nem is elégséges egy művész számára? Talán a presztízse is csökkent? — Ez nagyon bonyolult kérdés. A hatvanas években nemzetközi elismerés kísérte a magyar grafikát. Biennólé- díjasok voltunk sofelé: Lu- ganoban, Bolognában, bár itthon különböző kritikai hangok is illettek bennünket. Persze egy művész nem arra figyel elsősorban, hogy sikere van-e. Számára a belső egyensúly, a hit a fontos. A művészi szabadság csak akkor teljes, ha a művész szabadon kifejezheti a mondanivalóját. / Nem az a dolga, hogy valami furcsa darálthússal: a giccsel és ízléstelenséggel, az előre gyártott, könnyen eladható, vizuálisan olcsó fogásokkal teli, igénytelen munkákkal konkuráljon Még akkor sem, ha ez tömegében nyereséges és gazdaságos. Egyre kevesebben vannak például azok, akik áhítattal vesznek a kezükbe egy szépen, igényesen illusztrált könyvet. Tele vagyunk olcsó képregénnyel, ezt veszik- viszdk. De ha a könyvesboltba betéved egy szülő, és egy képeskönyvet kér a gyerekének, az eladó sokszor unottan leemel valamit, ami éppen a keze ügyébe kerül. Ezen az oldalon is egyre kevesebb a könyvek iránti szeretet! Hiába van az illusztráció terén Magyarországnak nemzetközi tekintélye; hiába tudjuk, milyen gyerekkönyveket adnak ki a világon, hiába a svájci, nyugatnémet, japán megrendelés. Itthon a „darálthús” terjed. — Mit gondol, mi lenne a megoldás? — Az, hogy igényes művek szülessenek, és a terjesztésben ne az eladhatóság legyen az elsődleges céL Mert előbb-utóbb úgy elrontjuk a gyerekek ízlését, hogy annak az élet minden területén magisszuk a levét. — A Rézkarcoló Művészek Alkotóközössége tud-e ez ellen tenni? — Amikor ezt a közösséget létrehoztuk, az volt a törekvésünk, hogy elfogadható áron a legjobb munkák — természetesen kis szériában — hozzáférhetők legyenek mindenki számára. Egyfajta iskola ez a közönségnek a giccs ellen. Felépült az utóbbi húsz-harminc évben rengeteg új ház, épület. A falakra mindenfélét fölakasztottak. De közöttük voltak ezek a munkák is. És mondhatom: elég nagy sikerük van. Ügy is fogalmazhatnék: művészet- és kultúrpolitikai lehetőség volt és az ma is. Würtz Ádám pihenni, kikapcsolódni jött Tiszakécs- kére — és persze dolgozni: Aprily Lajos verseinek a Móra kiadó gondozásában megjelenő válogatásához készít illusztrációkat. Közben — hosszú ideje nem járt itt — Szolnokra is eljött. Egy kicsit az elment barátok emléke után is. De gondolatban már szülőfalujában, Tamásiban jár augusztus 13-án nyílik kiállítása. Talán nemsokára Szolnokra is ezért kalandoznak majd el a gondolatai— Bálint Judit A hót filmjeiből Nem kell mindig kaviár A televízióban bemutatott se vége, se hossza Nem kell mindig kaviár filmsorozat címére a MOKÉP furcsamód azzal próbál rácáfolni, hogy igenis mindig kell a kaviár. Megvásárolták és bemutatták ugyanis jeles hazánkfia, Radványi Géza 1961-ben készült Nem kell mindig kaviár című nyugatnémet— francia filmjét. Mondják — többek —, hogy a Radványi-életmű sorozat újabb filmje ez a .kém — valami”, vígjáték, netán komédia; esetleg mindkét lábára sántító paródia. S előző határozatlanságunk amely ez esetben egyértelműen — a „kaviár” következménye, elvezet egy régi di llemához: jót tesz-e a kortársi méltatás, a hálás utókor emlékezete az alkotónak általában, legyen az költő, író, filmes stb. — na megjelenteti „összes műveit”. A példák sora bizonyítja, hogy talán még a legcélzatosab- ban történt válogatás is jobban szolgálja . az alkotóművész érdekeit, mint a teljes életmű bemutatása. Radványi Gézát már a második világháború előtt is „jegyezték” itthon, s a legigényesebb magyar filmrendezők egyikének tartották. Neve a Valahol Európában című filmjével vált fogalommá. Ezt a művészi magaslatot az azóta itthon készített filmjeivel ugyan nem tudta megközelíteni, de rögtön tegyük hozzá: a Valahol Európában a magyar filmművészetben igen igen magas csúcs, sőt nemzetközi mércével is elismert alkotás. Szeretnénk hinni, hogy a negyedszázaddal (!) ezelőtt elkészített „ős-kaviár” semmit se árt Radványi Géza itthoni népszerűségének, s természetesen nem csökkenti azt a szeretetet amely a Duna—Tisza táján az idős mestert övezi. Igazságtalanok volnánk, ha csak sugallnánk is, hogy Radványi Géza kém-kaval- kádja „nézhetetlen” rossz film. Naponta — képletesen szólva végigélvezünk ennél sokkal rosszabb — s mennyivel ártalmasabb! — filmeket. Radványi „kaviárja” az ennél sokkal fiatalabb kiadású — ebből következően maibb szemléletű — televíziós változat után érezhető avíttnak, porosnak., szóval a televízióbéli ikertestvérénél mégiscsak gyengébbnek. Thomas Lieven története talán Radványi Géza előadásában is siker film lesz, csak hát a sztori már nem vonz az újdonság varázsával, a (víg)játék meg öreguras, billenő, döccenő; a főzőcské- ző banktisztviselő, botcsinálta főkém — szélhámos vagy ami, s így már nehezebben tud a néző bizalmába, szere- tetébe férkőzni. Talán már nem kellett volna ez a kaviár; hiszen a tv jobban „tálalta” az előzőt. vagy netán ahhoz még nagyobb étvágyunk volt — ti — Exkluzív Interjú \
