Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-19 / 169. szám
1986. JÚLIUS 19. Irodalom, művészet 9 Szenti Ernő: Kevesebb kaland vár vágyaimra Megkaptam véremtől piros üzenetét A sötéttel érvelés eszköztárából Egy pillanatra sem hiányozhat az éj Késsel vágtam el A csontjaimhoz kötözött álmok kötelét V is szab b fogta tempóját életem Koncentráltabban teszi dolgát a jó és a rossz Nyűgösebbek igazságaim Kevesebb kaland vár vágyaimra Kiss Dénes: Lukács Sándor: A gyerekek mm Önéletrajz A gyerekek a gyerekek puskacső mögé még a szivemhez illenek sohasem álltái De aztán tovaillannak könyörgő füvet le nem kaszáltál korán fölkeltő hajnalnak égő erdőkre rozsdálló alkonyotoknak havat is szórtál farkascsordákkal A gyerekek a gyerekek elkóboroltál emelik még az egemet bohóc-arc mögé Szemtiszta arc gyakran elbújtál ha más voltál is puha tenyér mindig te voltál Kinyújtott karjuk igazság törékeny a napig ér! falába botoltál Köröstől Kriesch Aladár: Mihály Rezső portréja Az asszony puha mozdulatokkal megigazította a gyermeken a takarót Még állt egy pillanatig az ágy mellett, szigorú vonásai ellágyultak. Aztán a kályhához lépett, és türelmetlen gyorsasággal megpiszkálta az izzó fahasábokat- arcán vörös fények táncoltak. Mintha újból számba akarná venni, helyén van-e minden, még egyszer körülnézett. A gyermek — úgy tűnt — alszik, szeme behunyva. Az asszony lábujjhegyen osont ki a szobából, óvatosan billentette a kilincset, nehogy zajt verjen. Csak a padló reccsent szárazon. Még a helyére zökkenő kilincset fogta, amikor kopogtak a konyhaajtón. Ijedten fordult arra: — Tessék — mondta bizonytalanul. Kopott férfi lépett be: csizmában, viharkabátban púpos hátizsákkal. Hunyorgott az erős fénytől. Lerázta az esőcseppeket a sapkájáról. — Vacak idő — mondta köszönés helyett; szélcserzett hangja fémes zörgéssel hullt a szoba csendjébe. Az asszony felszisszent: — Te vagy az? — Ellenséges tartás feszült a vállában. Egy kicsit úgy állt a szobaajtó előtt, olyan elszántan, mintha azt védené a kései betolakodótól. A férfi félszegen állt, bozontos szemöldökén is víz csillogott. Viharkabátja vizesen fénylett. Hallatszott: eső dobol az ablakon, a háztetőn, zajosan csörgött a csatorna. — Mit akarsz? — kérdezte az asszony élesen. A férfi megemelte egyik szemöldökét. „Nem változott semmit nem változik semmit” — gondolta Lassú mozdulatokkal forgatta vaskos ujjai között a sapkát. A sapka is kopott volt, akárcsak a gazdája, simlédere töredezett. — Átutazom — mondta csendesen, siznte bocsánatkérőn, ©yér haja csatakos összevisszaságban borzolódott a fején. — Átutazol — nézte az asszony a ritkás hajat. A férfi csizmája alatt meggyűli a víz a zöld műanyagszőnyegen. — Gondoltam, hogy a következő vonatig... — Elhallgatott. „Látni akarom! Jogom van látni!” — gyűrte a sapkát ujjai között. Mint jógázó, ha hosszú visszatérés után kiengedheti a levegőt, az asszony lazított a feszes tartáson. „Eszedbe jutottunk?” — gondolta gúnyosan. — A gyerek... Hogy van? „Én nem érdekellek, mi?” — Megnőtt? — ügyetlen mozdulattal kereste tenyere a lehetséges gyermeknagyságot. „Ha megnőtt, nem neked nőtt!” — Milyen? Az asszony újból megfeszült, szeme összeszűkült: — Nincs itthon — mondta rekedten. A férfi furcsán lecsüngette a karját: — Nincs? — kérdezte csalódottan. — Nincs — mondta az asszony. Alig tudta visszatartani diadalmas mosolyát. — Igazán? Az asszony felfortyant: — Hát hazudok én? „Milyen kár! — gondolta a férfi. — És most már a vonat is... Reggelig kell várni a következő csatlakozásra.” — Anyáméknál van — mondta az asszony. A férfi tanácstalanul topogott. „Érte szálltam le a vonatról!” — gondolta. Kiss János: — Hát akkor... — mondta. Sapkáját a fejébe nyomta, sóhajtott. — Hát akkor... — Bizonytalan pillantása körbeszaladt a konyhán „Minden a helyén — gondolta —, mindig minden a helyén. Csak a gyermek... Nem kellett volna leszállnom.” Az asszony ezt a tekintetet követte: A kályha fölött egy madzagon kis kötény száradt. — Az övé? — kérdezte a férfi. Az asszony egy darabig ellenségesen hallgatott, — „Menj már, mit bámulsz?” — Igen — mondta aztán. A férfi a kötényt nézte. Félszeg mosoly lágyult az orra alá. „Az övé” — gondolta, de hiába erőlködött, nem tudta beleképzelni a gyermeket. — Nincs fénykép róla? — Nincs. „Még mit nem!” A férfi árnyéka az ajtóra vetült- torz, púpos árnyék. „Meg is ijedne tőled” — gondolta az asszony. —• Nagy már, ugye? Az asszony leeresztette a szempilláját: — Négyéves! — mondta megvetően. — Igen, négyéves. De hát ezt tudta. A számok azonban nem mondanak semmit. A számoknak nincs arcuk, nincs mosolyuk. A számoknak nincs kötényük. — Add nekem azt a kötényt — mondta váratlanul a férfi. — Hogyne! — Kifizetem... — Elszégyellte magát. Furcsának és nevetségesnek hatott ez az ajánlata. Az asszony nem válaszolt. óra ketyegett a kredencen, a férfi arra figyelt, s ez újból eszébe juttatta a vonatot: „Ha nem szálltam volna le, már... Mit csinálok reggelig?” Megrántotta a hátizsák szíját. „Azt hittem, megláthatom, odaadom neki..” — Majdnem elfelejtettem! — mondta gyorsan. Lecsúsztatta s hátizsákot, s kezdte kiengedni a köteleket. Az asszony nyugtalanul a szoba felé fülelt. Mintha mozgást- hallott volna. „Még csak az kéne...! Mit akar? Miért nem megy már?” A férfi filléres babát hámozott elő a hátizsákba gyömöszölt holmik közül. Szennyes fehérneműszag csapott az asszony orrába. — Neki hoztam — nyújtotta a férfi a babát az asszony felé. Az asszony elhúzta a száját; nem nyúlt a baba után. —■ Tedd csak oda. Álltak az asztal két oldalán. — Add oda neki!... „Majd bolond leszek! — gondolta az asszony. — Egy ilyen vacak kis... Nem szégyellt ezzel ideállítani!” — Odaadod? — Oda, oda! Mit akarsz még? — Semmit. Csak arra kérlek... — A kályha felé pillantott: — A kötény... próbálkozott újra. — Nem! — csattant az asszony hangja. A férfi az asszony ellenségesen merev vonásaiban szerette volna felfedezni azt a régen volt arcot, amely annyi mindent jelentett valamikor. „Rég volt” — gondolta, aztán lehajolt, és összehúzta a hátizsák száját. Belevörösödött, amíg sikerült belebújnía a hámba. Az asz- szony egyetlen mozdulatot sem tett, hogy segítsen. — Mondd meg neki, hogy itt jártam. .. Az asszony hallgatott. —• A babát... Add oda a babát. Megfordult, indult; nyomában sáros, vizes tócsa maradt. Az asszony azonnal az ablakhoz lépett, ahogy becsukódott az ajtó- félrehúzta a függönyt, de nem látott semmit; a sötét, őszi este rá- csorgott az ablakra. Inkább csak sejtette, mikor csapódik be a kiskapu, s hogy a nehéz léptek belevesznek az éjszakába. Fellélegzett és megint a szoba felé fülelt. Egy gondolatnyit sem állhatott így, most már tisztán hallatszott: — Mama! Gyorsan az ajtóhoz sietett. Benyitott. A gyermek az ágy szélén ült... — Hát nem alszol? — korholta az asszony. — Ki volt az, mama? — Ki lett volna? — próbált könnyed lenni. — Azt hittem... Aludjál! — mondta gyorsan az asszony, s végigsimított a gyermek homlokán — Aludjál szépen. De ott érezte az arcán a gyermek kutató tekintetét. — Hunyd be a szemed. Hunyd be szépen. A gyermek engedelmesen eresztette le a pilláit. Egy darabig még ott állt az ágy mellett, aztán megnyugodva indult az ajtó felé. Éppen csak a kilincsre tette a kezét. —1 Igazán, ki volt az, mama? Látogatás Tóth-Máthé Miklós: Mirigy jel igére Reggeli újságböngészés közben szokatlan házassági apróhirdetésre bukkant Kiss Ödön. Többször is elolvasta, mert egyszerűen nem akart hinni a szemének. „30 éves, 165 cm magas, aránytalanul kövér, nagyon csúnya, albérletben lakó, kisfizetésű tisztségviselőnő keresi elnéző és megértő férfi ismeretségét házasság céljából „Mirigy” jeligére a kiadóba.” Agyafúrt — csóválta meg a fejét Kiss Ödön. — Ez a nő tisztában van vele, hogyan lehetséges annyi fényesre szidolozott önreklám közül előnyújtózkodni. Pedig a fejemet rá, hogy mindennek a fonákja igaz, és egy nagyon csinos, karcsú, jókeresetű, vezetőbeosztású hivatalnokról van szó. Hatásos reklám az egész, figyelemfelkeltés a temérdek „nagyon csinos", „szépnek mondott”, „széparcú”... stb között, akár az édességek émelyítő garmadájában egy adag füstölt csülök. Ha viszont mégis igaz, amit közölt — töprengett tovább —, akkor meg az őszintesége bámulatra méltó. Ilyen pőrén kitárulkozni ez minden tiszteletet megérdemel' Elhatározta, hogy ír a nőnek megismerkedik vele. Több vázlat után egy nagyon szép, csaknem költői levelet fogalmazott, melyben az őszinteséget hangsúlyozta ki, mint a társaskapcsolat legfontosabb érzelmi fundamentumát. Nem felejtette el megemlíteni azt sem. hogy sohasem vonzották a szexbombák. Mert ugyan kivételek persze vannak, de megítélése szerint a legtöbb szexbomba később üres és rozsdás bombahüvellyé értéktelenedik, legfeljebb „víztárolásra” alkalmassá. A levélben mellékesen kitért arra is, hogy főosztályvezető, egy Zsiguli és egy épülő hétvégi ház gazdája, csak éppen a feleségéről meg a két gyermekéről nem tett említést. Nem lehet mindent egyszerre, majd alkalom- adtán sor kerülhet a kényesebb témákra is. A nő válaszolt, telefonszámot adott meg, és Kiss Ödön még aznap felhívta. — De én valóban nagyon csúnya vagyok — közölte a nő a telefonba —, ne tápláljon illúziókat, mert a hirdetésbe a színtiszta igazat írtam. Kiss Ödön megnyugtatta, hogy nem táplál illúziókat, és a hirdetésben éppen ez a kendőzetlen őszinteség ragadta meg, ezért hát nagyon szeretné a személyes találkozást. A nő azt felelte, hogy ő szívesen találkozik személyesen is, de nem akar hiába fáradni, tehát mielőtt bármiben megállapodnának, jobb, ha Kiss Ödön előbb átgondolja a dolgot. Ugyanis már kétszer adott fel ilyen szöveggel apróhirdetést kétszer ment el hiába, de nem volt ott az illető, illetve lehet, hogy mégis ott tartózkodott, csak éppen a megbeszélt jel hiányzott előle. — Ahogy megláttak, nyilván eldugták az újságot. De megértem őket, hiszen én valóban borzasztóan kövér és nagyon csúnya vagyok, a férfiak meg ugye... — Ne is folytassa — vágott közbe Kiss Ödön —, csak sajnálni tudom azokat a szerencsétleneket. Ok még nem tudják, hogy az őszinteség mindennél fontosabb. Sőt továbbmegyek, az őszinteség szépít tehát én máris csinosnak látom magát. — Ez igazán nagyon kedves — mondta a nő —, de azért csak legyen mindenre felkészülve. Ha akarja, adhatok egy kis előzetes jellemzést önmagámról... — Isten őrizz — tiltakozott Kiss Ödön —, hová gondol? Megfosztana a megismerkedéssel járó meglepetés izgalmától. . . A hangja igazán kellemes, a többit bízza a képzeletemre. Aztán megállapodtak egy presz- szóban, a napban, az időpontban és az ismertetőjelben. Kiss Ödön az Üj Tükör legújabb számát teszi majd az asztalra, a nő meg egy színes esernyőt hoz a hóna alatt. Ha véletlenül elkerülnék egymást Kiss Ödön természetesen újra jelentkezik telefonon. — Azért a Mirigy jelige túlzás — kockáztatta meg Kiss Ödön búcsúzóul. — Hogy lehet valaki eny- nyire engesztelhetetlen önmagával szemben? Nem is beszélve arról hogy sajátmagunk esztétikai hovatartozását a legnehezebb megítélni — Csak várja ki a végét — nevetett halkan a nő —, és maga is tapasztalni fogja, hogy nem írhattam Tündét vagy Csipkerózsikát... Sőt, ha belegondolok, talán még egy kicsit elnéző is voltam magammal szemben. Kiss Ödön felajzottan készült a találkozóra. Sok kalandban volt már része, de úgy érezte, mindegyik között ez lesz a legizgalmasabb. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a nő olyan csúnya legyen. Akárhányszor próbálta elképzelni a találkozásukat, mindig egy nagyon csinos nő perdült be a presszóajtón, aki majd kicsit csú- fondáros nevetéssel honorálja az ő meglepődését. És ha mégis? Ha valóban nagyon csúnya? Akkor meg az őszintesége lenyűgöző. Aki képes ilyen kegyetlen önkritikává' nézni saját magát, az kemény jellem, egyéb dolgokban is következetesen egyenes lehet. Vagyis mindenképpen megéri, hogy megismerje. Ha nagyon csinos, akkor ugyan hazudott a hirdetésben, de a szépsége menti, ha nagyon csúnya, akkor meg az őszintesége vonzó. És negyvenévesen már megengedhet! magának az ember azt a luxust, hogy ezt az erényt a szépség fölébe helyezze. A megbeszélt időpont előtt már egy jó negyedórával ott ült a zsúfolt kis belvárosi presszóban, és feszülten leste a bejáratot. Az Oj Tükör legújabb számát a kólás- üveghez támasztotta. Ha nagyon csinos, fene bánja ha nagyon csúnya, üsse kő — latolgatta, amíg lassan kortyolgatta a kóláját, ahogy vánszorogtak a percek. Aztán a megjelölt időpontban pontosan megjelent a nő. Hóna alatt a színes esernyőt szorongatta, és Kiss Ödönnek első döbbenetében az jutott eszébe, hogy az a színes esernyő az egyedüli, ami valamicskét mutat rajta. Ez a nő nagyon őszinte...! — ismerte el tárgyilagosan, míg gyorsan becsúsztatta aktatáskájába az Üj Tükröt, és kicserélte egy Esti Hírlappal. A nő tétován elindult az asztalok között, arcán zavart, kicsit ráfagyott mosollyal nézegetett szét és amikor az eredménytelen körséta után kilépett az utcára, Kiss Ödön sajnálattal kevert lelkifurdalást érzett. Mintha egy ember féltve őrzött titkába pillantott volna felelőtlenül, hogy aztán szemérmetlen módon visszaéljen vele Szeretett volna felugrani és utánasietni, hogy visszahívja legalább néhány szóra, egy kis beszélgetésre de úgy érezte, a lábait láncos vasgolyók húzzák, akár a középkori elítélteknek. Pedig — villant át az agyán — talán ez lehetett az egyetlen nő az életemben, aki igazán őszinte volt hozzám! Összeállító tu: Rékaiy Ildikó Kő Pál: Achim András
