Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-19 / 169. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. JÚLIUS 19. I Arcképváziat I Az ember azért él, hogy rácsodálkozzék a világra Milyenek vagyunk? Vélemények a pult másik oldaláról „Amikor feleszmélsz, hogy a mesének vége, amikor zümmögéssé halkul a vonatzakatolás, akkor a keletkezett csendben egyszercsak a saját hangodon hallod a kérdést: ki vagyok én? Magasirató, sodródó falevél a szélben, vagy ember vagyok, akit őrölnek, szorítanak, meg is törnek az élet malomkövei, de tudja: a búzaszem akár porrá törve is életet hordoz, életet táplál.. Az idézet nem irodalmi műből való. Zsemlye János vetette papírra gondolatait Csingiz Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényéről. Nyolc gépelt oldalon, 1984-ben, Abonyban. Ezt írta róla: „Ez a könyv igazából akkor kezdődik, amikor már az utolsó lapot is elolvastad. Amikor —mint minden jó könyv végén \ — üresség támad benned: szeretnéd tovább követni az eseményeket, a hősöket tovább kísérni az író által megálmodott utakon. Ez a jó könyv igézete." De hol ragadható meg az emberé? Mert Zsemlye János beszélgetőpartnere is azt érzi: akkor kezd élni benne a beszélgetés, amikor már véget ért; minél tovább hallgatja őt, annál kevésbé ismeri, így hát szeretné tovább kísérni, napról napra tudná: most éppen mivel foglalkozik, mi izgatja, mit csinál; miképp gondolkodik arról, hogyan mennek a világ dolgai. Most persze azt mondaná: Nem szeretem, ha bárkiből is fétist faragnak. Én is ember vagyok: együtt a jó és rossz. De nem is erről van szó. Szerintem a legfontosabb az ember számára az, hogy a maga teljességében rácsodálkozzék a világra — persze anélkül, hogy azt nagyban és egészében meg kéne váltania. De a kicsiben, ami ott van az orra előtt, talán mégse kellene fölbuknia.' Azért, mert valaki kereskedő, még nem fontos éjjelnappal az árrésre vagy a haszonkulcsra gondolnia. Zsemlye János negyvenkét éves kereskedőt, a szolnoki Tiszavidék Skála Aruház vasáruosztályának vezetőjét gyermekkora óta nagyon sokminden izgatja. És e bonyolult sokféleségnek egyetlen mozgatórugója van: a szülőföldhöz, az abonyi „két- toronyhoz” való kötődés; a múlt, a történelem iránti szenvedélyes érdeklődés. A falumúzeum baráti körében dolgozik, kutat, járja a levéltárakat, hogy a korok szövevényes hálójában lássa és láttassa az egykor itt élt emberek arcát — és sorsukat. Ügy vélem, a gyerek és a felnőtt is talajtalan, ha nem tud érzelmi szálakat szőni ahhoz a vidékhez, ahol él. Szerintem egy gyerek történelmi tudatát két forrás táplálja — és itt van a honismeretnek elhanyagolhatatlan feladata —, egyrészt az iskola, ahol bizony sémákba szorított történelmet kap, másrészt azok az élmények, amelyek a családban hagyomá- nyozódnak át egyik generációról a másikra. De az emberek ebben a rohanó világban hallgatnak, helyettük kéne a helytörténésznek megszólalnia. A tanulmányokat, melyekéit a baráti körben megírtak: a falu iskoláinak, sportjának, kastélyainak, termelőszövetkezeteinek történetét; a népi állatgyógyászat és a földrajzi nevek eredetét kutató dolgozatokat az iskolákban, a múzeumban, a könyvtárban találjuk. Köztük van Zsemlye Jánosnak Az 1831-es kolerajárvány Abonyban című munkája, amely az idén jelenik majd meg az Orvostörténeti Közlemények hasábjain. Most a Tanácsköztársaság kora foglalkoztatja legjobban, és hogy miért volt olyan erős e vidék — Abony és Szolnok — munkásmozgalma. Pályatévesztett ember volna? Nem hiszem. Inkább a sokszínű élet iránti kíváncsiság hajtja. Hisz amikor a szülőfaluból tizenhét év után Szolnokra került dolgozni és a Vegyiművekben fizikai munkával kereste kenyerét, akkor is vizsgálta, kutatta a jelenségek hátterét, a dolgok lényegét. Irt a munkások önművelésének útjairól, lehetőségeiről. („még ma is sokszor velük ébredek, rájuk gondolok, amikor kezdődik a műszak’’); a szakszervezeti munkáról („mindig problémát okoz az embernek, ha valami olyan dolgot kell szabatosan megfogalmaznia, amely mindennapi életének része”), és írt a női egyenjogúságról („mi férfiak férfiak maradjunk, és nők a nők — szabadok, kedvesek") — a József Attila-i sorokat választva. Aztán Csingiz Ajtmatov regénye... És a Skála? A kereskedelem hivatás, a szolgálat teszi azzá — mondja. — Nem mindegy, hogyan állok a pult mögé. Tudom-e, érzem-e, hogy mögöttem ott van az egész világ: a japán szerszám, a nyugatnémet fűnyíró, és a csehszlovák kazán, vagy csak annyit látok: áru áru hátán. Az emberekkel való kapcsolat is fontos. Sivár érzés az, ha a vásárló pénzben keresi, hogyan lehetne hálás. Pedig elég egy mosoly, egy kézfogás... Ne nézzen idealistának, de sokukat megkérdeztem már, mi az oka, hogy ezt csinálják. Aztán megírtam, szeretném, ha a Kritika című folyóirat közölné. A szabadidő és a család. Gimnazista fiam van, János; Anett most lesz elsős szakközépiskolás; Anita pedig hatodik osztályos. A feleségem otthon a téeszben dolgozik. Sajnos sokszor kevés idő jut egymásra, hangversenyre vagy színházra, de sokmindent pótolnak a könyvhegyek, s az hogy mindegyik gyerek muzsikál: a lányok zongoráznak, a fiam csellózik. Nekem az olvasásra jó a Szolnok és Abony közötti oda-vissza hetvenperces távolság is. Zsemlye János szerencsés ember. Tudja, hogy a szem meddig lát, mit lát meg, és milyen élesen — vagy éppen miért vonhatja be a közöny hályoga. Tajtékzik a dühtől butikos ismerősöm: — Vasárnap éjjel már megint kirámolták a kirakatomat. Három hét alatt ez a harmadik esetünk. Ha tudná akarja, nem ezek a hívatlan éjszakai látogatók a legjobb vásárlóim. A jó vevő olyan, hogy bejön a boltba, körülnéz, érdeklődik, s tudja mit akar venni. S a rossz vásárló? Például fölpróbál öt különböző fazonú nadrágot, majd a végén üres kézzel távozik, de azt is nagyon furcsán teszi. Mert ahelyett, hogy azt mondaná köszönöm, nem kérem, keresi a kifogásokat, mintha én mindenáron rá akarnám tukmálni az árut. ...mint vendégek Hétköznap délelőtt a vidéki város bisztrója előtt bicikli bicikli hátán. Belépve az ajtón nem kell hozzá különösen jó szeműnek lenni, hogy az első pillanatban megállapítsa az ember: egyetlen üres hely sincs. Mintha ünnepnap lenne. — Figyel öreg! Dúdold el mennyit perkázzak ki, aztán adjad amit mondok — üvölti a pult felé a bisztró enyhén részeg vendége, mire a pultos máris számol és méri az újabb adagokat — Még öt-hat évvel ezelőtt is más volt a helyzet — tessékel beljebb a fiatal nagy- hajúszú üzletvezető. — Hiszen ilyenfajta kliszólás után a kedves vendég némi segédlettel rövid úton távozott innen. Most meg már azokat is kiszolgáljuk, akik előző nap „leköptek” bennünket. Ennek nagyon egyszerű magyarázata van. Az embereknek manapság vékonyabban csordogál a forintjuk, így jobban meggondolják mire adják ki a pénzüket, s az italra is kevesebbet költenek. Éppen ezért itt mindenki jó vendég, aki 'betér hozzánk. Meg kell őket becsülnünk, mert másképpen az évi 7 millió forintos tervünket nem tudnánk teljesíteni. — Várjon egy picit, legyen szíves — állít meg a küszöbön Vad Sándorné, a szolnoki Fenyő Étterem vezetője, amikor bekopogok hozzá. Kezében toll, előtte papír. A rádió 3 lottóhúzást közvetíti. Megvan az öt szám. — Nem nyertem — állapítja meg a tényt a vezetőnő, de azonnal vált. — Elnézést kérek, hogy megvárakoztattam, de tudja, hogy van ez. Nemcsak játszani, hanem nyerni is szeretne az ember. — Természetesen vannak jó és vannak rossz vendégek — válaszol a kérdésemre, majd folytatja: — Véleményem szerint — s több év,tizedes tapasztalataim is ezt bizonyítják — azok a jó vendégek, akiknek nincs annyi pénzük, ók türelmesebbek, szerényebbek, kedvesebbek. Akinek viszont tele van a bukszája, az azt hiszi, hogy neki mindent szabad. Többet • megenged magának, szinte emberszámba se veszi a felszolgálót, s lépten-nyo- mon hangsúlyozza, hogy mi vagyunk a vendégért, s nem fordítva. Ezt persze jól tudjuk, kár figyelmeztetni bennünket. Hiszen ha nem szeretnénk az embereket, akkor nem is csinálnánk ezt a mesterséget. Mert higgye el, nagyon sokat kell nyelnünk... Miközben hallgatom az üzletvezetőnőt, eszembe jut egy érdekes írás, amely nemrégiben az Interpress Magazinban jelent meg. Abban a Világ milliomosairól volt szó. Kiderült belőle, hogy azok akik régen és megalapozottan gazdagok, manapság szerény körülmények között élnek, s a különrepülőgépet, a helikoptert, a társadalmi csillogást bölcs önmérséklettel meghagyják a kezdőknek. ök talán már elegendő tapasztalatot szereztek arról, hogy a feltűnésvágy több gondot és bajt okoz, mint amennyi örömet szerez. — Mintha nálunk is megjelent volna mostanában természetesen jóval szerényebb mértékben — egyfajta úrhat- námság — teszem szóvá beszélgetőtársamnak. — Ebben biztos van valami, hisz am/it az előbb elmondtam, az is azt bizonyítja. A panaszkönyvet is az ilyen vendégek kérik, no meg azok, akik többet ittak a kelleténél. Ezek tőlünk regényt is írhatnak, akkor sem szolgáljuk ki őket, mivel nagyon sok baj van velük. Ugyanakkor itt van közelünkben a használtáru-piac. A külföldiek megveszik az ABC-ben a vodkát, a pálinkát és idejönnek randalírozni. Mindenkibe belekötnek, s ha nem szolgáljuk ki őket, akkor meg elveszik a másik asztalnál ülő vendég elől az italt. S ez mindenképpen rontja üzletünk jó hírnevét, hiszen van egy tekintélyes vendégkörünk, akik rendesek — és szerencsére az a többség — naponta visszajárnak, mivel itt ebédelnek, őket kímélve fél tizenkettőtől fél háromig csak étel mellé szolgálunk fel italt. ...mint vásárlók A töröl .szentmi klósi Napsugár ABC-ben szokásos hétköznapi 'ép fogad. Az árukkal megrakott gondolák előtt sokan szöszmötölnek A pénztárgépek kattogása közepes forgalmat sejtet —A főnököt keresi ? — kérdez vissza a fehér köpenyes fiatalasszony. — Most fogtunk egy „madarat” éppen — folytatja — és vele foglalkozik. Egyébként hátul az irodában megtalálja. Valóban. Az áruház vezetője az asztalnál ül s írja a jegyzőkönyvet. Mellette a gyesen lévő kismama kétségbeesetten magyarázkodik: — Karomon volt a bevásárlókosár, vállamon meg a táska. Levettem a polcról a kétdecis diólikőrt, s véletlenül nem a kosárba, hanem a táskámba raktam. Nem túl meggyőző magyarázat. Közben elkészült a jegyzőkönyv. A rajtakapott asszonyka az adatok felvétele, s a 27 forint 40 fillér — ennyibe kerül a kétdecis likőr — kifizetése után szégyenkezve kisomfordál a boltból. — Persze, ezzel még nincs vége az ügynek — nyújt kezet Sáringer János, az áruház vezetője —% mert a jegyzőkönyvet elküldjük a tanácshoz és szabálysértési eljárást indítanak a hölgy ellen. Ez a ballépés 1000—1500 forintba kerül majd. — Láttam amikor bejött a hölgy és levette a kétdecis üveget — lép közelebb a tapasztalt eladónő. Könnyen ki lehet szűrni azokat akik nem egyenes úton járnak Meglátszik rajtuk, mert idegesek és nem az árukat, hanem az eladókat nézik. Tizenhét éve vagyok a szakmában, de máig sem tudom megmondani miért teszik, mert ha a szükség vinné rá őket, akkor elsősorban a kenyeret meg a tejet vinnék el. De nem ez a helyzet, hiszen többnyire italokat, kávét, márkás cigarettákat meg kozmetikumokat tulajdonítanak eL — Sajnos, gyakran megesik az ilyen eset — veszi vissza a szót Sáringer János. De érdekes, hogy soha nem akkor történik a bolti lopás, amikor sokan vannak az üzletben, mert olyankor a vevők is vigyáznak egymásra. Szóval nem szabad általánosítani, mert itt többnyire állandó és rendes vevőink vannak, akik naponta visz- szajönnek. Velük semmi gondunk nincs. Talán ezért is tudjuk könnyedén kiszúrni azokat, akik alkalmanként jelennek meg és valami rosszban sántikálnak. — Mégis milyen a jó vásárló? — terelem vissza a beszélgetést az eredeti kerékvágásba. — Az önkiszolgáló technológia fokozott eladói és vásárlói fegyelmet kíván. Azért mert az árut közelebb vittük a fogyasztóhoz ez nem jelenti azt, hogy vevő és eladó eltávolodott egymástól. Éppen ellenkezőleg, hiszen nincs közöttük pult ami elválaszthatná őket. Ugyanakkor az önkiszolgálás módszer az eladás technikáját is bonyolultabbá, sokrétűbbé tette, mert lényegesen több árut kell tárolnunk, mint annak előtte. Ezért az eladóknak is több információval kell rendelkezniük. No már most, az a jó vevő, aki megérti, hogy mondjuk a 27 féle forgalomban lévő termékből jelenleg csak huszonötöt kaphat meg, s nem azt mondja, hogy ez a vezető hanyagságán múlik. Való igaz, hogy igényesebbek, türelmetlenebbek lettünk mindannyian, ezért mi megpróbálunk alkalmazkodni vevőinkhez, de a jó kapcsolat feltételezi, hogy ők is alkalmazkodjanak az üzlethez. Ismerősöm meséli: — Szerencsére nagy családdal és nagy mélyhűtőszekrénnyel ajándékozott meg a 6ors, így módom van arra, hogy ésszerűen egybefogjam a bevásárlásokat. Csak kéthetente megyek a henteshez, s olyankor tekintélyes tételeket vásárolok. Már több alkalommal is előfordult, hogy a hátam mögött állók közül valaki megjegyezte: „No, ennek is jól mehet”. Ilyenkor nem fordulhat vissza az ember s nem mondhatja el részletesen, hogy miről van szó. A jelenség mindenesetre azt mutatja, hogy egyre többen, egyre nagyobb érzékenységgel figyelnek arra, hogy ki hogyan él, miként viselkedik és mit engedhet meg magának. ...mint ügyfelek — Jó napot kívánok, házasságot szeretnénk kötni. — Mikor gondolják? — Nekünk mindegy, nem sürgős. — Mégis, mikor? — Juli, ez a nő azt kérdezi mikor akarunk egybekelni. — Hát amikor lehet. — Tudja mit — fordul a férfi az ügyintéző hölgy felé — ibökjön rá a naptárra, az nekünk jó lesz. — Bökjön rá maga — hangzik a válasz. Ilyen és ehhez hasonló jelenetek gyakran lejátszódnak a tanácsi hivatalokban. — Persze, többségében rendes emberek járnak ide Sőt, már olyan is előfordult, hogy virágot kaptam az ügyféltől, mert sikerült gyorsan elintézni a dolgát. Az viszont biztos, hogy jóval türelmetlenebbek lettünk, mint pár évvel ezelőtt — összegzi mondandóját az asztal másik oldalán ülő fiatalasszony. — De — mint ahogy az előbbi jelenetből is kiderült — szól közbe a kolléganője — nemcsak egymást, hanem úgylátszik önmagunkat sem ismerjük és becsüljük eléggé. Nagy Tibor Bálint Judit (fotó: H. L.) Hétvégeken több százan keresik föl a jászberényi állat kér tét. Képünkön éppen sokad alom a majomház előtt (Fotó: Tarpai)
