Szolnok Megyei Néplap, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-28 / 151. szám

1986. JÚNIUS 28.

Irodalom, művészet

9

Dienes Eszter:

Előtt és után

Állok a nyár éj-öbölben; határtalan ég a négyzeten.

Zeng a zöld a fák koszorúján, még eztán írom a verseket.

Nincs állomás, állomások, megtanult csók, elpártolt kezek, a bánat csavargó, szép zarándok, az út kenyéren ékezet.

Az út ahogy nő, egyré fogy, csípőm sodrának híre van, felhők nyitnak mellem havába, fiam szemébe sújt a nap.

A semmit tudom. Ez a jussom.

S ez a darabka ég.

Az erdő előttem folyik.

A tenger mögöttem ég.

Josef Kern: Fritzi

Moldován István: Csépié«

Dúsa Lajos:

Lepketánc

Bizony, hernyó voltam én, magam nyálán másztam utálatos-szőrösen: ■ s ebből nőtt a szárnyam.

Bár nem nézik semmibe ezt a lepketáncot, ami nincs, de ami lesz te csak azt utánozd.

ar János bal lábbal rú* gott. A kutya — Csip- sai névre hallgat — kis ívben repült a lombja vesztett bokor alá, majd vinnyogva iszkolt a garázs mellé, barnára festett kis házába. Nem értette a dolgot. Pedig egyszerű.

Az óra reggel hatkor csörgött, mint rendesen. Tar János fölkelt, megmosakodott. Felesége közben elkészítette a reggelit, s amikor a férfi kilépett a fürdőszobából, már ott gőzölgött a tejeskávé az asztalon. Tetején, mint az égetett bőr, a ráncos föl.

— Már ezerszer megmondtam, hogy ne forró kávét adj! — kiáltotta dühösen, és le sem ült az asztalhoz. Maga sem értette pontosan honnan ez a hirtelen harag, de nem is nagyon törődött vele.

A buszt persze lekéste. Gyalog indult neki a tizenöt perces útnak, mert várakozni sem volt kedve. A műhelyben a szokott zajok fogadták, meg a művezető:

— Jánoskám! Nincs anyag, el se inditsd a gépedet. Menj át a téemkába, ott majd adnak munkát.

Tar János dühös lett megint. A fene egye meg! — gondolta magában. Ebben a hónapban már harmadszor nincs anyag, pedig kéne a pénz. a gyerekeknek születésnapjára megígérte a silécet. így nem jön össze az ára. Meg aztán a téemká főnökét ki nem állhatta, s jó oka volt rá. Ifjú Farkas — jutott eszébe róla, ahányszor csak ránézett. Fölényes és nyegle a diplomájával, azt hiszi, nála okosabb embert nem hordott hátán a föld. Vitáról vele szó sem lehetett, egyetlen igazság volt csupán — az övé.

Pista bácsi is, na tessék. Hát hiába mondta el neki, hogy fél liter tejet kér és zsömlét, az öreg mégis kiflit hozott. Az üzemi étkezdében elfogyott a kínált három ételből kettő. így aztán mákostésztát kellett ennie. Tar János érezte, hogy a gyomrát összeszorítja valami.

Délután fél háromkor lépett ki a kapun, de előbb még végigszenvedte a megalázó tortúrát. A rendész őt választotta ki motozásra. Tiz éve nem fordult elő ilyesmi. ÍEknSatt megint lékés tje a. buszt.

gyalogolhatott. Jót is tett a séta az enyhe szélben, kihúzta magát, élvezte a gyaloglást, fölfrissült tőle, és a feszültség is fölengedett ott belül.

Az ABC "ben ketten is megelőzték a vásárlásban, pedig a szokás szerint őt illette volna az elsőbbség. Ezen inkább mosolygott. De azon

Hortobágyi Zoltán:

Bosszú

megint fölhorgadt benne a keserűség, amikor az eladónő félbehagyta az ő kiszolgálását, és a pult végén megjelenő nyakkendős férfihoz fordult. Valamit susorogtak egymással, a nyúzott kis békaarcú eladónő eltűnt a raktárban, majd nagy barna csomaggal jött elő.

— Banán — gondolta Tar János. — Nekem nem jut belőle. Ha szólnék, kinevetne — álldogált a pult előtt, egyre szerencsétlenebbül érezve magát, húsz deka párizsival a kosarában.

Még vett ezt-azt, majd szinte kimenekült a boltból.

— Szólni kellett volna. Micsoda dolog az ilyesmi?

És belül megint szorítani kezdte egy láthatatlan marok. Már nem élvezte annyira a gyaloglást, nem figyelt a langyos szélre. Egy Zsiguli zúgott el mellette az úton, szétfröccsentve a járdaszéli pocsolyát, amiből jutott Tar János kabátjára is.

— Hogy fordulnál föl! — rázta utána az öklét, s csak percek múltán jutott eszébe, hogy elfelejtette leolvasni a rendszámát.

Az anyósa nem volt otthon, amikor hosszas tanakodás után becsöngetett hozzá. Jó negyedóra múlva jött elő a szomszédból, s már ömlött belőle a panasz a hidegre, a melegre, a szomszédokra. -. Tar János csak bólogatott a szóözönben, amikor megütötte a fülét:

— Margit szerint a te idegességed az oka.

— Minek?

— Tudod te azt, János. Azt mondja az én Margitkám, hogy a munkahelyen is baj van veled, ötvenegy éves vagy, édes fiam megjöhetne már az eszed.

Arra már nem emlékezett, hogyan jött ki a lakásból, csak arra, hogy égett a füle, s azt hitte az utcáin mindenki tudja: fejére olvastak nemlétező, ám kivédhetetlen bűnöket. így találkozott össze Kisjá- nos osztályfőnökével, a rendetlenül öltöző, lyukasfogú. lompos nőveL

— Jó, hogy találkozunk. A múltkori szülői értekezletein úgy sem volt ott, kedves apuka.

(Hogy lettem volna — mordult föl magában a férfi —. amikor azt a rohadt nyaralót bütyköltük épp a te igazgatódnál. A pénz... — sóhajtott.)

— Káromkodik, kérem jól hallotta. A lányoknak disznó vicceket mesél, szexújságot találtam nála. Korai még egy tizenhat éves fiúnál, nem gondolja?

Tar János megsimította a homlokát, úgy érezte, elég. Mám mindenképpen.

— De, gondolom.

— Akkor csináljon vele valamit. Mégiscsak maga az apja, nem?

— Majd csinálok:

— Itt az ideje — vetette oda még foghegyről a lompos nő, és ettől Tar János legszívesebben utána vetette volna magát, hogy belemarkoljon fésületlen hajába.

í'gy ért haza. Kinyitotta a levelesládát, de a szokott újság nem volt a helyén, pedig számtalanszor megmondta már a postásnak, hogy igenis a ládába tegye, azért vásárolta jó pénzért. Az meg, mintha nem is hallotta volna a kifakadást, másnap megint csak bedobta a kerítésen a Népszabadságot, meg a Magyar Nemzetet.

ar János becsapta a' levelesláda fedelét és megfordult. Egy tócsa szélén átázva, kirajzolva a betűkön át is a járda kavicsait, ott hevert a Népszabadság. Ekkor rohant elő Csipszi, a kedves kis korcs, a garázs mellől.

Zelei Miklós:

Rábaközi perec

Gyalog jártuk az országot a cimborámmal, mint Mátyás király egykoron. És ha igazságot nem is tudtunk tenni sehol, mert csak hírlapírók voltunk, sokmindent megfigyeltünk a tekintetben, hogy boldogul-e a kiránduló, ha elkerüli a turistaközpontokat, a szállodás városokat?

Vagyis, hogy jár az utas, ha járt utat elhagy a járatlanért? Hisz minden faluban vannak vendéglátásra alkalmas szobák, sőt olyan tulajdonosok is, akik ezeket a szobákat kiadnák. Mindenütt főznek valahol. A napköziben vagy a té- eszben, vagy valamelyik helyi kisüzemben. A kiránduló a pénzéért hozzájuthat-e ezekhez a szobákhoz, meg a téeszben főzött ebédhez? Nemigen. Legtöbbször marad a sétatéri pad, amin elfogyaszthatja a csekély kínálatú boltban talált félszáraz zsemlét, rozsdásodó dobozú konzervet.

Gyalogtúránk közben egyszer az is jelentették, hogy az ottani ven- lett szakítanunk a gyaloglást, s valamelyik faluból az utolsó vonattal bevonatoztunk a közeli kisvárosba, hogy elérjük a szállodát. De lekéstük a csatlakozást; a szobákat már elfoglalták.

Persze szabad szoba minden szállodában van. Ebben is volt, csak már laktak benne. Egy kéttagú, talán jugoszláviai delegáció. Viszont a két tag nem tartózkodott odahaza, hanem valahol a környékben vendégeskedtek, s be is jelentették, hogy az ottani vendégházban töltik azt az éjszakát, fönntartva közben szállodai helyüket is. Ott várakoztak a bőröndök száradtak az ingek, a borotvapamacsok.

Mi nem sokat várakoztunk. A főtéri fák alatt szemlélődő rendőrtől megkérdeztük, hol lakik a tanácselnök, és elballagtunk hozzá. Mint annakidején a szolnoki polgármesterhez Móricz Zsigmond, hogy nála éjszakázzon.

— Á, maguk a szállóban fognak aludni — tárta szét karját a tanácselnök, akinek korántsem volt akkora lakása, amekkora a polgár- mesteri hajlékban egyetlen szoba lehetett. Befogott hát a Ladába, és visszaszállított bennünket a szállóba, ahol viszonylag hamar meggyőzte a direktort.

A delegáció szobájában gyors ágyneműcsere, s ki a csomagokkal a megőrzőbe! Aztán reggel korai ébresztő, és a személyzet mindent visszaállított úgy, ahogy a két külhoni vendég hagyta. Akik mit sem sejthettek meg abból, hogy a vendégeik voltunk. Legföljebb ha

megdicsérték magukban a szállót. Nicsak! Milyen gyakran cserélik itt az ágyneműt. Hiába, Magyar- ország tiszta ország.

Ez velünk s csak egyszer történt meg, s kizárólag úgy, mint országjáró riporterekkel. De általában nem volt szerencsénk nekünk sem. Tyúkól nagyságú (és szagú) szo- bácskák keskeny sezlonján húztuk meg magunkat ketten, szalmazsákon a folyosón stb... Ehhez igazított árakkal. Húsz forint egy éjszaka Meg: „Ingyér, ha tényleg nem rablók.”

Előfordult, hogy főtt étel miatt is letértünk a gyarogösvényről, és a vaspályát használtuk. Csorna felé döcögött velünk a személy, mert már előző nap se ettünk főtt ételt, s úgy döntöttünk, most megvacsorázunk. A szemközti bőrülésen egy nagy nejlonzsák perec zötyögött. De nem akármilyen perécék ám, hanem egynek-egynek huszonötharminc centi volt az átmérője. S a kellő vastagság hozzá! Tendenciózusan dicsérni kezdtük a zsák perechez tartozó asszonyságnak a portékáját.

— Nem portéka! — mondta. — Lakodalomba viszem. — Bár, ha a Balatonon árulhatnám, nagy pénzt lehetne vele learatni. Húszért, huszonötért is adhatnám darabját. Itt nálunk csak hat-hét forintba kerül egy.

— És milyen perec ez, hogy ilyen szép nagy? Biztosan nagyon finom is!

— Finom ám! Rábaközi perec. Ünnepi magyar étel — mondta, de csak nem akart megkínálni.

— És hogyan készül? — érdeklődtünk. Nem számítva arra, hogy tényleg elsorolja.

De csak sorolt, s nem kínált.

„Négy és fél kiló liszt a lakodalmi adag. Három deci pálinka, két deci rum, ötven tojás sárgája, ötven szem szaharin, öt deka sütőpor, öt dió nagyságú zsír, öt vaníliás cukor.”

— Ez aztán nagyon finom — néztük a zsákot, benne a pfereoe- ket. De csak sorolt tovább.

„Az ötven tojás sárgáját kikeverjük a cukorral, szaharinnal, zsírral. A szaharin tói levegős lesz a tészta. Azután bele fokozatosan a fölvert fehérjét, bele a pálinkát, a rumot A pálinka meg a rum azért köll bele, mert kicsit földobja a tésztát. Ahogy magát is. És kikeverjük a tésztát, épp úgy, mint a hájasét. Legalább másfél óráig keverjük és verjük sodrófával. Aztán kifőzni! Akkor jó, ha feljön,1 a vízre. Várunk egy napot, megcsináljuk a pereceket, és kisütjük. Péknél. Otthon már nem nagyon kemencézünk. Sokáig eláll. Mennél tovább áll, annál puhább.”

Aztán átnyalábolta a zsákot, kiment a peronra, s következő állomáson leszállt Mi meg rázódtunk tovább Csorna felé. Ha enni nem is kaptunk, receptet igen: utazzanak be oda. Ott van étterem.

Schönberger Armand; Zenélők;

Összeállította: Békasy Ildikó