Szolnok Megyei Néplap, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-21 / 145. szám
1986. JÚNIUS 21. Irodalom, művészet 9 N. n.: Parasztházak folyóparton Szenti Ernő: Mielőtt eltűnne a szó A zárlatos örömöket Kiszorította testemből a fájdalom A rosszul megkomponált élet Hitelét vesztett tisztaság Visszafogott lélegzettel Hallgatják a kikelet szívverését a fák Tegnap nélkül a holnap Megszűnne létezni Mielőtt eltűnne a szó a kimondhatatlanban összeférceli a szétszakadt csöndet Jan Davis de Heem: Csendélet rákkal örömbőltek az ajtón, hogy siessenek már lefelé, és azóta bárhová mozdulok, velem vannak a szemeik, a véreres, a szomorú, a kérdő szemek, kísérnek, belém csimpaszkodnak, nem szabadulok, meg már tőlük soha És most magam mellé ültetem ezt a két kis árvát, átölelem őket, és azt mondom: nincs már nektek apátok, nincs már nekem uram, nincs férfi a házban, már csak mi maradtunk. Ezt az ágyat kifizettük, de a gyerekek szobájára, jaj, nagyon sok a törlesztés, az uram fizetésére vettük fel, most hogy lesz, csak a hajamat tépem. Pedig hogy garasos- godtam, ha lementem azABC-áru- házba, itt van mindjárt mellettünk, először be se alkartam menni, azt hittem, mindenki engem néz. Azóta másmilyen ruhában járok, városiasban, ám a kendőt, a rózsás kendőt a fejemre terítem, mert azt a szegény Lajostól kaptam, amikor egybekeltünk. A doktornőnek is azt mondtam: kevés a bútorunk, de ami van, az tiszta Mert eljött hozzánk a doktornő, hogy nem vállalnám-e a ház takarítását. A lakók nevében jött, merthogy ahová járok, ott is a hivatalt takarítom. Hála a bol- dogságos Szűz Máriának, hogy elvállaltam, mert most azt se tudnám, mihez kapjak. Ott állt a doktornő a szoba közepin, milyen rend van, Mariska, itt maguknál, és milyen tiszta minden! Én meg olyan boldog voltam, a széket se kellett letörölni, ahová leült a dok- domő, mert már két darab székünk is volt. Nem dicsekedtem, hogy a kis Mariskának mindennap tiszta szalagot kötök a hajába, ha van szeme, látja, és úgy remegtem, nehogy a kislányom osztályába találjanak tetűt, mert akkor rögtön mindenki az én lányomat szúrja ki, hát Szent Antal megsegített, mert a másik osztályba kellett fertőtleníteni, ahová pedig csupa hivatalnoknak jár a gyereke, na, nem azért mondom, bár előbb adtam volna oda azt a két forintot Szent Antalnak, adnék én százszor annyit is, de most már hiába. Szentségjes Szűzanyám, nyugtass meg, hogy így kellett lennie. Azt mondja egyszer a doktornő a folyosón, a lift mellett, éppen a kis Bélust hoztam meg az óvodából, képzelje, Mariska, egerek vannak a házban! A fűtés csövei közt szaporodnak. Hát erre én úgy elkezdtem nevetni, de úgy ám, hogy az egerek, ha voltak, mind szerteszaladtak. Na hiszen egerek! A doktornő becsapta a lift ajtját, én meg csak egyre nevettem. Mert, amikor fölkerekedtünk a telepről, egy elhagyott iskolatermet szálltunk meg, én mondom, rosszabb volt, mint a putri. Ott égett a tűz középütt, néhány téglát raktunk köréje, az öreg Pintér János meg ürgét forgatott fölötte nyárson. Szalonnát, hadd kenjem meg! — parancsolta az öreg mert nagyon értette a dolgát, maga nyúzta meg az ürgét, varnyúlevest is szokott főzni, hehe, nevetett a két sárga fogával, mán érzik a szaga! Mi meg ott heverésztünk körben szalmán, rongyon, a gyerekek saját vizeletükben, mikor harmincán is voltunk, mikor csak tízen. Mán érzik a szaga, mondta az öreg Pintér János, amikor beállított a félszemű Lakatos, sörtés kalapján olyan széles szalaggal, hogy két koszorúra ás kitellett volna belőle, csakhogy zöld volt, ő maga nem volt félszemű, csak hunyorított a bal szemével, amely mindig véres volt, leült a tűz mellé, mert neki főhely dukált, rám emelte azt a felemás szemét: na, Mariska, hát rokonok lettünk? Vállam közé húztam a fejem, ültem az árnyékban, mögöttem a kicsik pucér hassal csúszkáltak a felszaggatott padlón. Az uram féltestvére volt ez a sörtekalapos Lakatos, de jóval idősebb Lajosnál, tán több mint húsz évvel, nemigen ismerték egymást, az látszott, tekintélye van, könnyen eljárt a keze, azt mondják, börtönt is látott bel űröl, bajusza kipödörve, a kalap hetykén a fején, a hangja erős: én még hátulról senkit meg nem böktem, halljátok-e, csak élőiről. Olyan volt a szeme, mint a tűz. Hát én csak nevettem az egereken meg a doktornő rémületén. Jávor Ottó: Rövid boldogság Amikor az üres kapualjba beléptem a két kicsi gyermekkel, végig- simítottam a pálmák levelét, ott álltak fadézsában a bejárat mellett, én szoktam letörölni róluk a port vizes ronggyal, hazudik, aki azt mondja, boldogabb volt nálam. Nem az iskolateremben, Érden, egy fáskamrában szültem meg Mariskát meg a kis Bélust is. ök vacogtak az anyjuk melege után, én meg velük vacogtam. Nem volt ott rokonság, nem is akartam, a magunk lábán kell megállnunk, Lajos, mondtam, ő meg bólintott, mert kevés beszédű ember volt, ekkor már mélyépítőknél dolgozott. Szőnyegünk még nincs, mert ágy kellett meg cipő, ruha, aztán lesz szőnyeg, tévé, minden, ami másoknak, azaz csak lett volna! Te Lajos, virágot teszek az ablakba, cserépben! Hát tégy, mondta, amikor csöngettek. Este volt, főtt a paprikáskrumpli, hát ki lép be, mint a félszemű Lakatos. Le se tette a kalapját, úgy nézett körbe, hogy a vasszögek is megremegtek a falban, ha ott lettek volna. Én egyre a sörtét néztem a kalap hátulján, meg a széles szalagot, megmarkoltam a gáztűzhely szélét: most légy erős, Mariska. Hm, hát így laktok? Két szoba? Másfél. De hisz ez kettő! Az egyik kicsi, félnek számít. De nagy eszed van, morogta. Ügy ilátszik, kiokosítottak. A szeme mint a tűz, ott az elhagyott iskolaterem közepén. A fene a jó dógotokat! Fürdőszoba? Égre megindítottam a tusolót, visszahőkölt. Hangosan nevettem: ne ijedezizék, ilyen a fürdőszoba, most megnézheti! Megdolgoztunk érte. Rám emelte a szemét, és attól kezdve nem nevettem többet. Itt alszom, mondta, és végigfeküdt az ágyon. Másnap bort hozott. Nem köll pohár, mit urizáltok. Ügy adtuk egymásnak az üveget. Lefektettem a gyerekeket a kisszobában, aludjatok szépen, de nem hunyták le a szemüket, hanem mintha nem értenének valamit, mintha kérdezni akarnának valamit, úgy néztek utánam. Na, aludjatok szépen! De nem hunyták le a szemüket, csak néztek. Visszamentem a nagyszobába, hót ott ül a padlón a két ember, jár az üveg kézről kézre. Te Lajos, kamelom a feleséged. Nevettek. Még majd megbútoozlak, Mariska! Búbozod ám az anyád ... Alighogy belekezdtök, azt mondja: van egy ismerősöm, jó kötésű menyecske, holnap idejön ő is, elférünk ebben a szobában urasán. Jézus, Üristen! Mellemre szorítottam a két kezem, ránéztem az én emberemre, az meg visszanézett, soha, soha! — ordítottam, és neki a pofájának. Elkapta a csuklóm, visszalökött. Kuss, te! Azt nem te mondod meg, kicsi vagy te ahhoz!" Aztán, mint aki a vásárban azt magyarázza, hol kell a passzust átíratni egy ideig eléldegélünk; itt, aztán eladjátok a lakást, jó pénzt megér, tizenkét sárga szoknyát vehetsz rajta, meg önálló házat. önálló házat? Putrit? Én innen vissza nem megyek! Igen csöndesen, úgy, hogy végigfutott a hideg, rám sziszegett: azt hiszed, te csirkeeszű, hát azt hiszed? 'Félretolt, mint csontot a kutya. Gyere, Lajos, lent, a Fehér Bárányban megbeszéljük. Lajos! Lajos, én leugrom innét a hatodik... Mór kint voltak a folyosón. Lajos, gondolj a gyerekeidre! Visszanézett az uram. Sötét volt a szeme, szomorú. A lámpa nem égett, felhők húztak a hold elé, nem bírtam eligazodni rajta, a szemén, mit fog határozni. Csak azt láttam, hogy szomorú. Most már tudom, és szegény Lajos is tudta már akkor, amikor visszanézett, hogy ára van a boldogságnak, bármilyen rövid is. És rám maradt a törlesztés. többit úgy mondták el, mikor bedörömböltek az ajtón. Látták, hogy a kalapos pödrött bajszú, veri az asztalt, hqgy ki a hál“ megtagadod a fajtádat? Négykézláb jössz majd vissza, de akkor én leszek az első, aki beléd rúgok! A másik, a vékony fiatal még egyszer rázta a fejét és azt mondta: nem. Aztán, mint aki befejezte, fölállt, a kijárat felé indult. A kalapos utána. Lajos, nézz a szemembe! Megfordult az uram, szembenéz zett Lakatossal, s már be ne is volt a kés. Összeállította: Rékasy Ildikó Tóth Máté Miklós: Színfolt A kritikus, akár egy nagy vízimadár, billeg be a presszóba. Magasra tartott „csőrrel” vizslat körül, így teljesen érthető, hogy megbotlik egy kinyújtott lábban. — Ülj le! — Perc Adorján behúzza a lábát, megvárja amíg a kritikus rálebben a szomszéd székre, majd a kezében tartott újságra bök. — Mi ez? — Üjság — mondja a kritikus, mintha találós kérdésre válaszolna,! majd az odaérkező felszolgálónőtől rendelj egy kávét habbal. — Ezt én is sejtem — mordul a színész, aztán mint egy tükröt, a kritikus elé tartja a lapot. — Mi ez az otrombaság, amit rólam írtál? — Jó színfoltja volt még az előadásnak Perc Adorján... — olvassa hangosan a kritikus, majd saját szavaitól megittasultan a színészre tekint.. — Na mit szólsz, hát nem eredeti? Perc Adorján rámered, aztán egy nagy gombóccá gyűri össze az újságot. Markolhatja a kezében, mint egy jól megtermett hógolyót, látszik rajta, hogy legszívesebben a kritikus arcába vágná, de\ mert alapvetően rendszerető ember, vé- gülis zsebre teszi. — Ide figyelj, barátocskám ... — kezdi rekedten a dühtől —, én még ilyen kritikát életemben nem kaptam, pedig már megettem néhány kiló sót a pályán. Én már voltam jó, voltam rossz, voltam közepes, de színfolt még soha. És ezt kikérem magamnak! — De miért... ? — képed el a kritikus. — Csak nem azt akarod mondani, hogy nem érted ennek a szónak a jelentését? — De igenis azt} akarom mondani... Sőt, nem is mondani, hanem kiáltaná. Egyáltalán mi az, hogy színfolt? És ha színfolt, akkor milyen színfolt? Égszínkék, püspöklila, hamuszürke... ? — Dórikám, ne marháskodj. Ebben az estben a szín egyáltalán nem dominál... — Nem? Akkor ezek szerint én egy színtelen színfolt voltam? Ügy, akkor én nem is látszottam! — Dórikám — esik kétségbe a kritikus —, miért evezel abszurd vizekre? Értsd már meg, én ezzel a jelzővel kiemelni és nem lehúzni akartalak, eszembe sem jutott, hogy... — Akkor Tárkány Rezsőt miért nem színfoltoztad le? öt tíz sorban agyon magasztaltad, valóságos himnuszt zengtél róla, holott egyszerűen írhattad volna, hogy nagy színfoltja volt az előadásnak. Nagy büdös színfoltja! — Na, ne viccelj öregem, Tárkány játssza a főszerepet. — Akkor főszínfoltja! Ha színfolt, akkor mindenkinek színfolt, lettél volna következetes. Ne csak egy valaki virítson színfoltként. Mert mit mond az olvasó, ha esetleg látta az előadást? Megdöbben, mert nem emlékszik, hogy egy színfolt is játszott a darabban. Meg- hasonlik, elmeorvosi kezelésre szorul. De ha a főszínfolttól kezdve, a különböző apróbb foltokon keresztül levezeted a legkisebb pacidig, a jelentéktelen pöttyig akkor belenyugszik, hogy az egész egy nagy baromság! — Dórikám — áll fel sértetten a kritikus —, ne haragudj, de én ezen nem vitatkozom! — Mit gondolsz — emelkedik fel a színész is —, ha én most lehúznék neked egy éktelen nagy frászt, akkor milyen színfolt maradna a képeden? A kritikus idegesen hadonászik a felszolgálónőnek, majd amikor az odasiet, megkönnyebbülten mondja: — Egy kávém volt, habbal... — És egy konyak... — mutat üres poharára a színész —, amit ’felháborodásomban ittam. Csak nem képzeled, hogy ezek után majd én fogom kifizetni?! Jan Victors: Jákob megáldja József fiait
