Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
9 Irodalom* művészet József Attila: Május A rengő lomb virágban ég, és készül a gyümölcsre, a nyílt utcára lép a nép, hogy végzetét betöltse, bamlanak a bogarak, friss felszavak röpülnek, S az aranyba vont ég alatt, - mert beköszönt az ünnep, - a szabadság sétára megy. Hős népe ágat lenget, s ő kézenfogva vezeti szép gyermekét, a rendet! (i955) Stanisevskl fametszetei Az igen gazdag* nagy múltú észt grafika sajátos, mai képviselője Vladislav Stanisevszki; a művészet egyik legősibb fajtáját* a fametszést műveli. Fára rajzolja gondolatait tollal vagy ceruzával* majd gondos munkával kivési őket* hogy az így készített dúcokról lenyomat szülessék. Képzeletét többnyire irodalmi remekművek* hazaiak és kül> földiek gyújtják fel — Petrarca, Goethe* Tolsztoj* Kreutzwald —, hogy azután fantáziája önállóan működjék; munkái nem holmi illusztrációk* hanem az ihlet szülöttei: dalok „fában” elénekelve. Metszeteiben szorosan él együtt a szigorú mívesség és a bensőséges líraiság, ugyanakkor drámai feszültség tölti meg lapjait. Szívesen készít ex libriseket* irodalmi oldalainkon is e munkái szerepelnek. Grafikáival sok elismerést szerzett mind hazai* szovjetunióbeli tárlatokon, mind idegen országokban, ősi mesterség modern művelője a Tal- linnban élő művész* s az itt közreadott munkái ízelítőt adhatnak olvasóinknak is elmélyült, alapos művészi tevékenységéről. Valaki? Hát valaki ő? Kovászna Gábor, két gyermek apja, háromszoros nagypapa, akinek személyi lapját egyetlen kitüntetés sem ékesíti, ma hatvanéves. Neve ismeretlen az országban, a városban, a kerületben, s a műhelyben, ha ismerik is, mégsem tudják, csak elfogadják, hogy milyen ember él köztük. Mert amikor a szüret elszólítja a mellette dolgozó társát, a másikat meg a reumája fürdőbe parancsolja, Kovászna Gábor zokszó nélkül végzi el helyettük is a munkát. Ö az, aki már korán önmaga helyére állhatott. Egy éhes szájjal kevesebbet kellett apjának eltartania, amikor ő, a legnagyobb fiú, aki műszerész szeretett volna lenni, elszegődött egy lakatosmester mellé inasnak, aki nem akadályozta meg, hogy lecipelje a nehéz anyagokat a pinceműhelybe, vagy elszaladjon a közeli söntésbe fél liter világosért, a fűszereshez tojásért, hogy a mester a kis vaskályhán rántottát üthessen össze magának. Később, amikor a segédlevelet megszerezte, Kovászna Gábor mégsem bánta meg ezeket az éveket, mert sokfélébe belekóstolhatott a mogorva mester mellett. A Lemezárugyárba nem sokkal a háború után került. Amikor olyan idők jártak, sztahanovista lett, bár csak az üzemi lap dicsőítette teljesítményét. Ám amikor a több száz százalékot teljesítők mellé beosztották a többieket, hogy a kezük alá dolgozzanak, Kovászna Gábor nem kért belőle. Jó, hogy ügy nem lett a dologból. A megbocsátás lehetőségét felkínálták neki, ki akarták emelni az egyik üzemegység élére. Kovászna Gábor végképp elrontotta a sorsát, amikor a személyzetistől megkérdezte: „Nekem kell dirigálnom a Marafkó László: hatvanéves mérnököket?” Elkönyvelték, hogy csodabogár, a személyi lapjára pedig rávezették: „kishitű”. Ez a „kishitűsége” aztán már nem is változott: mindegy volt, mit gyártott az üzem, jó volt-e az időjárás vagy a terv, avagy éppenséggel rossz, bő-e a termés, vagy szűk, bizakodó-e az országban a hangulat, avagy borús, Kovászna Gábor keze alól mindig megbízhatóan működő szerkezetek kerültek ki. Az a „kishitűség” változatlan maradt, amikor mások barátokat, hitet vagy hazát cseréltek. Az Árpádföldön épített házat nagyobbra bővítették, amikor lánya — egy elrontott házasságból — a kis Péterrel visszaköltözött hozzájuk. Egyszer — meg kell hagyni — Kiváló dolgozó címre felterjesztették, de ez akkoriban esett, amikor a reumás munkatársát baleset érte, s a kitüntetéssel járó pénz is jól jött volna a szerencsétlenül jártnak, így Kovászna Gábor lemondott az oklevélről. Igaz, a következő évtől kezdve mindenki csak arra emlékezett, hogy Kovászna Gábor egyszer már rajta volt a listán. A törzsgárdajelvényt is csak azért kapta meg, mert azt nem lehetett nem megkapni. Kovászna Gábornak van egy szerény családi háza, három unokája, rendetlenkedő vérnyomása, a felső fogsorában egy hídja, arany keze és áldott türelme, minden tehát, ami az élethez sok, a halálhoz meg kevés. Kovászna Gábor hatvanéves, nem szólnak fanfárok, nem dur- rognak pezsgősüvegek, kitüntetések nem vándorolnak a kabáthajtókájára, fontos emberek nem pa- roláznak vele, miért is volna úgy, ha eddig minden így volt, ahogy volt. így is kijár neki, sőt, egyedül neki jár ki a rendjelek sorában az első, ami bármi elé odailleszthető, merthogy láthatatlan, de csak annak, aki megérdemli, s hogy ki érdemli meg, azt úgyis tudja az a pár ember, aki szereti és becsüli Kovászna Gábort, akinek neve — természetesen — nem marad fenn, bár a Nagy Szerénységi Érdemrend ott ragyog a mellén, mindig, amikor munkába menet a hajnali nap köszörűje felszikrázik a horizonton. Bécs Ernő: Kapor Forgasd édes nyelveddel a májusi fűszálat. Gledicsiák irigy karma karcolja a vállad. Ha kaporból kötsz csokrot, azt se bánom! Csak bújj át a sövényen, a rácsos holdvilágon. Várjuk így a hajnalt, amikor a szélben vetkőznek az árnyak, aztán vonjuk ablakodra, harmatos szoknyádat. gemre az érkezettek megismertetésében is. Jól emlékszem ma is a meszeltfalú pártirodára, a feketére festett székek, mint a varjak álltak egymás mellett, az asztalon váza állt, nagy őszirózsákkal, terítő piroslott alatta. Későőszi nap volt, odakinn locsogott az eső, pára ülte meg a fűtetlen szobát. Juhász Ferenc fekete-szénaboglya üstökére, izzószén szemeire, hallgatására, Nagy László fiatal férfiangyal arcára, gladiátort sejtető mellkasára, az volt már akkor, győztes költő-gladiátor. Garai Gábor az ablak közébe húzódott, Szeberényivel onnan vizsgálódtak, nézték ott középen azt a férfit. Ki ő, kérdeztem Simon Pistát. Illyés Gyula. Illyés Gyula? Ettől a pillanattól figyelmem nem szabadulhatott mellőle, mint ahogy a többieké sem. A helyet nem maga választotta, erre is emlékszem, a jelenlévők tisztelete ültette oda, mialatt szavát várták-lesték. Illyés azonban hallgatott. Ha mégis szólt, egészen halkan, tőmondatokban tette. Gyönyörű férfi, álmélkod- tam asszonyi szemmel s lélekkel. Lenyűgözött a nyílt arc, s mintegy koronája annak, a magas homlok, a hunyorgó szemek lámpása. Lassan derengett emlékezetem mélyén a vizsgatétel, ezzel a látomással azonban nem találtam semmiféle összefüggést. Nem olvastam sehol a vesébelátó pillantásról, a beszédes kezek alig-mozdulásairól. melyekkel egy-egy kiejtett szót kísért, aztán jobb lábát átvetette a bal térd felett, hogy hallgatásba mélyedve a kezek a lábszár felső részére dőljenek. Az elégedett mo- solyú párttitkár hosszan magyarázott: ennyi ezer munkás.. . értelmiségi. .. ennyi rádió... az ország legnagyobb üzemében. Illyés törte meg olykor a monotóniát. — Szép... jelentős, igazán szép dolog. — Ha szólt, fejét lehajtotta, mintha szégyenlené kontárkodását. A párttitkár mosolyogva elhallgatott, s kis szünet után kérdezte. — Akkor mehetünk, hogy megtekintsük a gyárat? — S mert mi hallgattunk, Illyés felé fordult. — Illés elvtárs, ha gondolja... — Illyés — javította ki a költő, s fejét kissé oldalra billentette. — Gyula. — Igen, igen, Illyés elvtárs. — Nagy lett a csönd, senki nem mozdult. Illyés beszélni kezdett. — Előfordul, párttitkár elvtárs .előfordul... Egyszer Francia- országban kötetem jelent meg, hozza elébem boldogan a kiadó embere. Átnyújtja, nézem. Ez nem az enyém, adom vissza. Illés Béla pipát szortyolgató fényképe mosolyog rám. Illés úr, nemde? Illyés, teszem helyre a tévedőt. És mi a különbség, kérdi a kiadó embere. Egy ipszilon uram. Semmi más? Semmi más, egy ipszilon, mondom. Az ember sehogysem értette a dolgot. .. A munkacsarnokba érve az elégedett mosolyú párttitkár már az ajtóban elkezdte ismertetését. — Az ország legnagyobb üzeme... — Minden mondatába beleszőtte, legnagyobb üzeme. Illyés megállt egy futószalag mellett, összecsípte szemét, mosolygott. — Talán az ország egyik nagyüzeme, nemde — mondta, s pillantást váltott Tolnai Gáborral. — Az ország legnagyobb rádiógyára — így a párttitkár kissé dühösen. — Látja így egészen más, így lehet, hogy a legnagyobb. — Nevettünk, Illyés komoly maradt. Jártuk a csarnokot, hol futószalag hátán futószalag futott, máshol fehérköpenyes asszonyok sima asztalok mellett buzgólkod- tak. Apró fények és árnyékok, mozdulatok erdeje, szabad szemmel alig láthatóak. A tét mindig egy apró fémecske volt, drót vagy hajszálvékony szálacska, melyet át kellett bújtatni a tűfoknál is kisebb lyukon. A munka mikromil- liméterekre szabdalt vonulatai. Az ujjak, mintha öncélból, a látszatért lebbennének ide-oda. Illyés újra és újra megállt, hosszan figyelt. Az elégedett mosolyú párt- titkár repesett az örömtől. — Látom, érdekesnek tartja az író elvtárs a mi szocialista nagyüzemünket. — Mindenáron dicséretet szeretett volna hallani, erre azonban nem került sor. A látvány valóban megejtően rejtélyes volt, mint minden, amit nem ért az ember. Visszatérve a meszelt falú szobába, helyet foglaltunk s hallgattunk. Az eső kitartóan verte odakinn a levelehullott fákat, bokrokat, valahol eresz csörgött. — Nos? — Mi a véleményük, író elvtársak... mindarról amit láttak? — Hallgattunk, az írók némán tanakodtak, Illyésre néztek. — Egyszer Svájcban jártam, megnéztem egy óragyárat. Ott nem láttam ilyesfajta babramunkát. Az emberek hazavitték otthonukba, s ott nyugalomban végezhették. . . nagy türelem kell az efajta munkához. Saját időbeosztásuk szerint, otthon végezték, sajátos és egyéni munkaszervezéssel. Azért olyan jók a svájci órák. — Hogyan? — kiáltott a pártitkár. — Haza? De hiszen ez lehetetlen. Nemrégen államosítottunk, megszerveztük a dolgokat. Megtanultuk, hogy kell. — Lapos nagy csönd úszott a szobában, ezt is Illyés oszlatta széjjel. — Minden héten egyszer, mondjuk szerdán, útrakelnek az emberek a falvakban. Hátukon kis zsák, benne a kész munka. Majd elhozzák az újat. Gondolja meg, egyszer egy héten mindössze. Megtakarítanak számukra öt koránkelő reggelt, öt későesti hazatérést. A munka is tökéletesebb. Fenséges látvány, amikor reggel elindulnak a falvakból, kígyózik a sok hosszú sor a gyár felé. Pihent az arcuk, nem fáradt. Helyenként ebből élnek a családok, a svájci órák pedig világhírűek. Talán ez a gyár is jobb rádiót csinálhatna akkor.. — Illés... Illyés elvtárs, ezt hogy képzeli el? Nemrégen államosítottunk, éppen hogy megtanultuk.. — Meg? — Mélyen a párttitkár szeme közé nézett. — Biztos? — Ott kapitalizmus van, mi meg szocializmust építünk. — Ez igaz. De miért ne tanulhatnánk az ellenféltől? A jobb rádió érdekében miért ne? Aztán borkínálás, majd koccintás, természetesen a szocialista nagyüzem boldogulására. A bor feloldotta a szorongó hivataloskodást. Beszélgetés kezdődött, odakinn kitartóan esett. Egyszercsak Illyés hangját hallom, így valahogy: — Amikor Babitsnál jártam, ez akkor volt, hogy... — Babitsnál? — szaladt ki a számon. — Ismerte? — Rámnézett. — Jó vicc, ismertem-e. Minden nap találkoztam vele. — Üjabb hosszú csönd, mindenki engem nézett. — Hány éves maga, hogy ilyeneket kérdez? — Kevés nőt tudok, aki válaszolt volna, hát hallgattam. — Kit ismert még? — kérdeztem később. — Karinthyt, Kosztolányit, Móri- czot, soroljam? — Engem bámult minden szem. Bizonyára otromba kíváncsiságomat. — És még? Kiket? — Kíváncsiságom határtalan volt, s mit törődtem én most mással? Illyéssel törődtem, aki nekem beszélt egyenest, s szavaival ide- seregelteti az egész eszázadi magyar irodalom jeleseit. Mennyivel más így a sok holt egyetemi jegyzet, s micsoda szerencsém van, hogy ezt Illyés szájából hallhatom. — Csodálatos — dadogtam. — Ott voltam Ady Endre temetésén is, hát ehhez mit szól? — Hullámzott alattam a szék, a föld készült rengeni. — Ott volt? Hihetetlen... És még kit ismert? — Végignézett rajtam, pillantása nyársára tűzve hallgatott egy cseppnyit, aztán közel hajolt hozzám, úgy mondta: — Auguszta főhercegnőt. Összeállította: Rékasy Ildikó
