Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

1986. MÁJUS 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Ahol mindenki feladatot kap Mint általában a többgye­rekes családoknál, a kunhe- gyesi Kolozsi Lajoséknál is a reggeli felkelés a nap „leg­megrázóbb” időszaka. Az oka roppant prózai: a három gyereknek este nem akaró- dzik ágyba bújni, reggel pe­dig kipattanni belőle. — Esetleg fél hétig húz­hatjuk, da akkor anyu már „könyörtelen” — mondja Zsuzsa, a nyolcadikos iker­pár idősebbje, aki a titulust fürgeségéért kapta, hiszen húgánál, Csillánál kerek tíz perccel korábban „érkezett”. Minden perc drága, ezért költögetni kezdik a nyolc­éves Lajost is. Apa ekkorra már messze földön jár, job­ban mondva a Dózsa isko­lában, ahol karbantartó, pá­lyagondnok, szóval afféle bármihez értő mindenes sze­relő. Az ágyazás, a rendcsinálás, a felkelés utáni gyors takarí­tás a lányok dolga: ezzel se­gítik édesanyjukat, aki akkor­ra már a konyhában sürög- forog: készíti a reggelit. Ne­gyed nyolc után indulniuk kell: az ikrek a Kossuth is­kolába mennek, a háziasz- szony a Dózsába — ahol is­kolatitkár —, a legkisebb, Lajos, ugyanoda tart. — A percek ilyenkor a legkegyetlenebbek, mindre szükség van, nincsen belőlük felesleges, pedig rendszerint már fél hatkor talpon va­gyunk a férjemmel. Szeren­csénk van, nem kelletlenül iparkodunk az újabb műszak felé, mivel mindketten sze­retjük a munkánkat. Iskola- titkárként temérdek apróbb- nagyobb elintézendő feladat fut össze nálam 8-tól fél 5-ig. Lajos uyyanitt ezermester, aki a rossz csaptól, zártól kezdve mindent javít. — Egy helyen dolgoznak. Jó ez, vagy nem? — Nekem jó — mosolyog Zsuzsa —, mert napközben is többször találkozunk, szót válthatunk bármiről. Lajos, a férj, nevet. — Azért olykor morgoló­dom is, amikor Zsuzsa köz­vetíti: ezt is meg kell csi­nálni, azt is, meg amaz is rossz. Iparkodom én dereka­san, néha mégis nyakig va­gyok a munkában, mire ő megjegyzni: jaj, Lajos, hát még mindig nincsen meg? Mit mondhatnék erre? Anya, te a nyelveddel végzed azt, amit én a kezemmel, és el­ismerem, úgy egyszerűbb, meg gyorsabb is. Látogatóban Kolozs/óknáf Kunhegyesen A teljességhez hozzátarto­zik, hogy Lajosnak, a 33 éves férjnek temérdek a társadal­mi elfoglaltsága. Párttag, MHSZ-aktíva, tanácstag, a községi Ifjú Gárda-szakasz parancsnoka. Mindez soknak tűnik. — Az lenne, ha a felesé­gem otthon nem vállalna többet a családi gondokból. Olykor túlórázom is — mert ott a forint sem mellékes, ahol évente 6—8 pár cipő kell — így előfordul, a haj­nallal indulok hazulról, és csak a szürkülettel érkezem. Mindezek ellenére a kert a férjé: felásta, elvetemé- nyezett benne. Igaz, az ik­rek, sőt a kis Lajos is segí­tettek. A legifjabbat egyéb­ként is most szoktatják a munkához, mert rájöttek, ha nem bízzák meg valamivel, nem sokat lendít a ház kö­rül. De ha megkérik: bol­dogan megöntözi a virágokat, a füvet, a kert egy részét, ami után természetesen nem marad el a szülői dicséret, mint a jó munka elengedhe­tetlen következménye. Zsuzsa asszony egyébként is befogja a gyerekeket, mi­vel nem ért egyet azzal, hogy egy tizennégy éves lánynak vagy egy nyolcéves fiúnak mindössze a tanulás legyen a munkája olyan családban, ahol mindkét szülő dolgo­zik. Így azután hétvégeken Csilláé, Zsuzsáé a nagytaka­rítás, de a mosásban és a főzésben is segíteniük kell. Most már annyival jobb a helyzet, hogy nagyobbak a lányok, és Lajos is annyira önálló, hogy bevásárolni is elmegy. De pár éve még az is előfordult, hogy a szülők esti elfoglaltsága miatt a szomszédokra maradt a há­rom apróság. — Bármennyit dolgozunk, azért a hétvége szent, azt itthon, együtt töltjük. Ha pe­dig akkorra valamilyen MHSZ-versenyt szerveznek, oda mindannyian elmegyünk. Indul a férjem, én is, a lá­nyok is, a kicsi meg drukkol. A szabadságunkat is egy­szerre vesszük ki évek óta: a család az úttörőcsapattal megy táborozni tíz napra. Tavaly Káptalanfüreden jár­tunk, most meg Magyarher- telend lesz a cél. Hogy ki dolgozik többet a családban? Az ikrek szerint itthon anya, a munkahelyen meg a községben apa. A szü­lők szigorúan fogják a gye­rekeket: nincsen lógás, „va­lahová megyek” féle időtöl­tés. Hatodikig naponta ki­kérdezték a lányok lecké­jét: most már erre sincs szükség, így is jó tanulók: négyesek, ötösök, és mind­kettőt felvették a középis­kolába. Diszkóba sem járnak, de valahogyan nem is kí­vánkoznak, jól érzik magu­kat otthon. Pedig helyes a két csitri, tehát egy-egy apró szívügy is elő-előfordul. Ezt rendszerint anyuval be­szélik meg este, vacsora után. Nagy fába vágták a fej­széjüket: eladó a házuk, sze­retnének egy nagyobbat, mi­vel Zsuzsa 74 éves édesany­ját is magukhoz vennék. Sza­badkoznak: itallal nem kí­nálhatnak. Helyette finom kávét kapok, amelyet a csa­ládi munkamegosztás sze­rint minden esetben az ik­rek készítenek a vendégek­nek ... D. Szabó Miklós Szeretettel szeretetért Az utak mindig visszavezettek Szlukovinyi jánosné védőnő beszél életéről-munkájáról Az arcán akkor is ott a derű, amikor nem mosolyog. Néhány percnyi beszélgetés után rájövök, hogy a tekin­tetéből sugárzik az öröm és valami boldog nyugalom. Ha nem mondaná, akkor is ér­ződik rajta: szereti a gyere­keket, és azok is szeretik őt. — Nyugodt, szép családi életünk volt — meséli a gye­rekkoráról. — Otthonról hoz­tam a derűt, az optimizmust. Édesapám hasonló alkatú ember volt. Nagyon szeret­tem a szüléimét, ennek el­lenére mindig a szomszéd­ban csüngtem, mert nem volt testvérem. Talán akkor határoztam el, hogy nekem két vagy három gyerekem lesz. így is lett. De Szlukovinyi Jánosné, a Rákócziújfaluban dolgozó védőnő élete nem csak a családban, hanem munkájában is a gyerekek körül forog. Még amikor sza­badidejéről, hobbijairól kér­dezem, azok is a csöpp, s a nagyobb „reménységekkel” kapcsolatosak; hiszen kötni, hímezni szeret leginkább, mert olyan öröm, amikor egy jól sikerült pulóvert ráadhat a lányára! Az élet igazolta, hogy ami­kor pályát választott, jól döntött. Többször is dolgo­zott más munkakörben, de az útja mindig visszavezetett. — Amikor terhes voltam a fiammal, és nem bírtam az állandó jövés-menést, stra­pát, egy ideig könyvelőként dolgoztam. Aztán orvosasz- szisztens lettem. A vége mindig az volt, hogy vissza­tértem: „nem tudok én mást csinálni, visszajövök védőnő­nek ...” Aztán ápolónő lett belőlem, de azt se bírtam sokáig; nem tudtam elvisel­ni, hogy az osztályon voltak gyógyíthatatlan betegek is. — Sokszor sírva jött haza a kórházból — emlékezik vissza a férje. — Egész este itt sírt az ágyon, hogy ez vagy az a bácsi meg fog halni... Szlukovinyiné ugyanis si­kerélményre született. Egész­séget, örömet akar látni, és igyekszik is megteremteni maga körül. — Megszoktam, hogy a csecsemők és a gyerekek szé­pek, egészségesek, jól fej­lődnek. Az jelenti számomra a legnagyobb örömöt, ami­kor hozzák tanácsadásra a kisbabákat, és látom a szép, pirospozsgás arcukat. — Kudarca soha nincs? — kérdezem. — Én nem kudarcnak ne­vezném. Néha nehéz meg­győzni a szülőket, hogy a gyereknek ez vagy az a jó. Talán nem is a szülőket, in­kább a nagymamákat, hi­szen a fiatalok viszonylag könnyen elfogadják az újat. Nemrégiben nagy harcaim voltak az egyik családdal. Az anyukának nem volt elég anyateje, és javasoltam, hogy egy másik édesanyától fogad­janak el. A nagymama elle­ne volt, azt mondta, hogy ő is tehéntejen nevelte a gye­rekeit, akkor az unokájának is jó lesz. Nagynehezen si­került meggyőzni. Ilyenkor persze az ember elővesz min­den érvet, például azt, hogy az anyatejet fogyasztó cse­csemők egészségesebbek, mint akik tehéntejet isz­nak ... Nemrégiben megint volt egy „kitérője”. Több, mint húsz éve védőnő, s a lába megérezte az eltelt időt. Ügy gondolta, hogy a fájós lábá­val inkább otthon marad, és kötésből pótolja a fizetését. Nem sokáig bírta. — Hiányzott a közösség, hiányoztak a gyerekek — mondja. — Nem bírtam ott­hon a négy fal között, visz- szajöttem megint. Azóta dolgozik Rákócziúj­faluban. Azt mondja, az elődjének jó kapcsolata volt az emberekkel, s ezt a kon­taktust ő „örökölte” tehát nem volt nehéz dolga. A fe­lettesei, a kollegái is segí­tik a munkájában. Derűt ad és derűt kap. Életkedvét sok-sok kisgyerek szeretete táplálja. — Amikor bemegyek az óvodába, körém sereglenek. Nem fogynak ki a szóból. Mindent meg akarnak be­szélni velem, megmutatják az új ruháikat. . . Meg akar­ják osztani az örömüket. A saját családjáról is sze­retettel beszél. — Sokat segítenek, hogy a munkában megálljain a helyem. Soha nem kaptam szemrehányást, ha például későn mentem haza. Nemré­gen Aggteleken dolgoztam, s gyakran csak a késő este ho­zott haza a falu másik vé­géből. A férjem nemcsak se­gít, de büszke is a munkám­ra, és ez nekem nagyon so­kat jelent. Amikor Aggtele­ken éltünk, ő már nyugdíjas volt, és gyakran megkérdez­ték tőle: „János bácsinak mi a foglalkozása?” „Én vagyok a védőnő férje!” — felelte. P. É. Egy nap ráadás Az áprilisi ká­nikulában a gé­pek is ontják magukból a me­leget. A munka­idő ugyan 15 óra húszkor befejező­dik, mégsem so­kan készülődnek haza a kis mű­helyből. Szállítás előtt vannak, ké­szen kell lenni a megrendelt kis táskáknak. Nagy- né Thurzó Erilá, a Kossuth Zsu­zsanna Szocialista Brigád vezetője és Győriné Klotz Éva föláll, hagy­ja kicsit a mun­káját. Szólnak a mintakészítőbe, és Egri Zol­tánná, valamint Takács Ilo­na követi példájukat. Mar- kóth Istvánná művezető, alapszervezeti párttitkár fel­ajánlja a hűvös kis irodát, legalább addig hűsölnek a lányok. — Elrendelték a túlórát? Nagyné tagadóan ingatja a fejét: — Csak szólunk. hogy tudjanak róla, ráhajtunk egy kicsit. Nem mondom, olyan is van, hogy a vezető­ség túlórát nendel el. Meg­szoktuk, s áz az igazság, hogy nem is tiltakozik a mi mű­helyünkben senki. Nekünk is érdekünk, hogy akár belföl­di, akár külföldi a megren­delés, a határidőket meg­tartsuk. Valamennyien több, mint fiz éve kezdték a munkás­életet. — Nem is akárhol, — mondják, — nekünk a szö­vetkezet nemcsak munkahe­lyünk, itt tanultuk a szak­mát is. Ezért ha valaki olyat mond, hogy ez a második otthonunk, van, aki kiigazít­ja: az első! Többet vagyunk itt, mint otthon. — Egy brigádban szabad megkérdezni, hogy milyen a munkafegyelem, példáiul a munkaidő tisztelete? — Megkérdezni szabad, de nincs rá különösebb válasz. Milyen lehetne? Rendhez, munkahelyi fegyelemhez szokott emberek vagyunk. — A folyosókon láttam a dohányzókat... — A dohányzók is meg­szokták már, hogy arra is van idő, persze nem akkor, amikor éppen elgondolja az ember. Mi futószalagos rendben dolgozunk, de nem kötött ütemben. Nem, úgy, mint nagyvállalatnál, ahol teljesen rákényszeríti a fu­tószalag üteme az embert a tempós munkára. Ám itt is baj lenne, ha egy-egy rész­műveletnél összetorlódna a félkész, alig kész termék. De hát ezt elmondani nehe­zebb, mint megszokni. Mi megszoktuk. — Láttam a szövetkezeti központban egy felhívást... Gyors brigádmegbeszélés munkaszünetben (Mészár*) Markóth Istvánná közbe­szól: — Ahhoz, hogy értse, tud­nia kell, ez a brigád hosszú éveken át az első volt a szö­vetkezetben Fiatal szakmun­kások alakították, akik első munkáséveikben valóban al­kotni akartak. Voltunk Ki­váló Ifjúsági Brigád, meg­kaptuk a KISZ Központi Bi­zottság dicsérő oklevelét, megnyertünk mindenféle szövetkezeti vetélkedőt, az­tán hirtelen megtorpantunk. Ezt azért mondom így, mert Nagyné előtt én voltam a brigádvezető. Szomorkod- tunk miatta, de magunkba néztünk: ugye, akkor követ­kezett igencsak mindenki­nek a családalapítás, a kis­gyerekes korszak. Megszen­vedte mindenki a maga bol­dogulását, a család sok gondját. Nem panaszképp mondjuk, nem vagyunk nagy fizetéses dolgozók, jó, ha 3200—3500 forintunk össze­jön havonta, s ráadásul nem is kevés munkával. Mi­vel valamennyien harmin­con kicsit túl, néhányan in­nen vagyunk, valamelyest eljött, eljön a mégállapodott- ság korszaka már. Arról nem is szólva, hogy bizonyos rutinnal, gyakorlattal dol­gozunk. Gondolkozunk is, s ez az ötlet is így született. Nagyné Thurzó Erika folytatja tovább: — Az is az igazsághoz tar­tozik, hogy amikor először hallottunk a két munkaszü­neti nap munkanappá nyil­vánításáról, nem is értettük meg pontosan. Azt mondtuk, ha így van, dolgozunk áp­rilis hatodikén, vasárnap Aztán hallottuk a rádióban, a tévében a vitatkozó meg­jegyzésekért, niehezteléseket.. Akkor már az is köztudo­mású volt, hogy az évi ren­des szabadságot növeli aza két nap. Nos, akkor mind a tizenegyen azt mondtuk: ha már mögöttünk van, miért csapnánk a szabadság­hoz? A bérünk is több lett vele, s a szövetkezetnek is jobb. Tudjuk — aki ebben a szövetkezetben nyitott füllel jár, tudhatja — van meg­rendelésünk, munkánk bő­ven. Hát írtunk egy felhívást a szövetkezet 16 brigádjához — megjegyzem az Angela Dawis már csatlakozott is — s felszólítottuk őket, toldjuk meg ezzel az egy nappal 1986 munkanapjait. A vezetőség elfogadta, a szövetkezetben mindenki tudja már. A Bőrtex szövetkezeti köz­pontja az üzemháztól nincs messze. Paál Lászlóné el­nökhelyettes a munkaügyi kérdések fő tudója. Nemrég érkezett vissza Szolnokra, a tószegi üzemben járt. — Négyszázötven dolgo­zónk több helységben és he^ lyiségben dolgozik. Van üze­münk a központi, szolnoki műhelyeken túl Törökszent- miklóson, Besenyszögön, Nagykörűben, Tószegen. Szolnokon van tanműhe­lyünk, szabászatunk, van­nak raktáraink más-más he­lyen. Nincs különösebb ba­junk a munkafegyelemmel. Tavaly fölfigyeltünk azon­ban egy jelenségre: kicsit sokalltuk, hogy egy-két órá­ra is elkéredzkednek né­melyik üzemünkből. Utána­néztünk és rájöttünk, van néhány ember, aki szeret munkaidőben „ügyintézni”. Kis, közvetlen beszélgetések után ez is rendben van. Persze, ha azt mondanám, hogy nincs igazolatlan tá­voliét, nem lennék őszinte. Egy-egy segédmunkással megtörténik, hogy elfelejt munkába jönni. Ha az ille­tő még próbaidős, előfordul, hogy azonnal megköszönjük a munkáját, s nem tartunk rá igényt. Lehet, az érintet­ten túl ezt többen tudják, s talán okulnák is belőle. A Bőrtexnél a dolgozók fele fiatal. Harminc éven aluli lányok, fiatalasszonyok jönnek az üzemházakba, műhelyekbe reggel hét órá­ra — vagy kétműszakos rendben, amikorra kell — dolgozni. A Kossuth Zsu­zsanna Szocialista Brigád tagjai szolnokiak. A város különböző részeiről indulnak miunkába. Nem panaszkod­nak a buszok késésére sem, szégyen lenne a késés, ezt mindegyikük kijelenti. — A lazsálás a saját ká­runk lenne — mondja Győ­riné Klotz Éva. A magunk­fajta munkásnő valóban csak a munkája után boldogulhat. S. J. Várhatóan június végén tudja fogadni első vendégeit a 360 férőhelyes tiszafüredi hor­gászkemping. Az első építési ütemben a recepció épületét, a két vizesblokkot és a beton­utakat készíti el a kivitelező, a Kötivizig karcagi szakaszmérnökségének építőbrigádja (T. K. L.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom