Szolnok Megyei Néplap, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-26 / 98. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. ÁPRILIS 26. I Arcképvázlat I Hz emberi méltóság műhelyében Az utazó zenetanár Utazni többé-kevésbé mindenki szeret. Az ismeretlen tájak varázsa odüsszieuszi kíváncsisággal űzi, hajtja az embert, hogy minél több új dolgot felfedezzen, megismerhessen — vállalva a világlátás minden nehézségét. Ám sok ezer kilométert megtenni úgy is lehet, hogy közben az utazó el sem hagyja országának határát. A belföldi „túrázásnak” eme formáját a köznyelv egyszerűen csák ingázásnak nevezi. Legtöbben a jobb munkafeltételek reményében kerekednek fel, míg másokat megszállottságuk kényszeríti ugyanarra az útra. Az utóbbiak közé tartozik Abonyi István zenepedagógus is, aki 1969 óta minden héten egy alkalommal Budapestről a karcagi zeneiskolába jár le okítani a hegedülni vágyó gyerekeket. A tizenhat esztendő alatt a két város közötti távolságot annyiszor megtette már, hogy közben hatszor körbejárhatta volna a Földet — sokszorosan rá- pirírtva Jules Verne regényhőseire. — Lám, milyen kifürkészhetetlen a sors; minden héten keresztül utaztam Szolnokon, ahol édesapám is született, és évtizedekkel később engem is ebben a megyébe, ha nem is ebbe a városba sodort az élet. Ügy látszik, láthatatlanul vonzott édesapám emléke. Abonyi István azonban már Arany János Nagyszalontáján látta meg a napvilágot, s „Nagyfalu” határának hangulata, Toldi Miklós sok „emberöltő régiségből” felsejlő legendás alakja, Arany János utolérhetetlen, gyönyörű versei mind-mind meghatározó élményt jelentettek gyermekkorában, ám ő mégsem a literatúrával jegyezte el magát, hanem inkább a zenével, ötéves volt, amikor egy szalontal cigányprímástól — aki persze még a kottát sem ismerte — hegedülni tanult. Később a nagyváradi magyar nyelvű gimnáziumban már komolyabban vette a hegedűt, s az ismeretek elsajátításában az addiginál jóval gyorsabb tempóra „kapcsolt”. Tehetségét csakhamar felismerték tanárai is, és a gimnáziumban egy külön szobát biztosítottak számára, ahol zavartalanul gyakorolhatott. A harmincas évek rosszul kezdődtek, éidesapját elbo- tsájltcitták munkahelyéről, a családra rendkívül sanyarú sors várt. A megpróbáltatások ellenére Abonyi István mégsem hagyott fel művészi vágyaival, s megkereste Weiss József hegedűművészt, akinek neve Erdélyben közismert volt. — Rövid tanulás után azonban 1938jban Budapesten kötöttem ki, ahol Zathu- reczky Edéhez jártam órákra. Nála csupa „menők” tanulták a hegedűjáték csín- ját-bínját, és ami ritkaság- számba ment: még 'külföldiek is ellátogattak hozzá leckét venni. Meg is kérte ám egy-egy tanóra árát: 25 pengőt kellett leszurkolni neki minden alkalommal, ami meglehetősen nagy összegnek számított akkoriban. Még szerencse, hogy nagybátyám vállalta a mecénás szerepét, így zökkenőmentesen készülhettem a Zene- akadémia felvételijére. Mindezt természetesen napi nyolc órai kemény gyakorlással. Meg is lett az eredménye, hiszen Abonyi Istvánt mindjárt a 3. évfolyamra vették fel. Javában dúlt a háború, amikor 1944Jben elvégezte az akadémiát. Volt oka félni, hogy behívják katonának, de „szerencséjére” gyomorvérzése lett, és azonnal kórházba szállították. Talán fölösleges is említeni, még ide is magával vitte hegedűjét, s gyakran játszott az orvosának, aki maga is kedvelte a hangszert. A felszabadulás utáni napok ismét Nagyszalontán, a szülői házban találták Abonyi Istvánt. Mint annyiszor, szülőhelye most is megnyugvást jelentett számára. De milyen is az ember, ha már egyszer belekóstolt a nagyvilági életbe! — Egyre többet gondoltam Budapestre, már-már hiányérzetem támadt, meg aztán szerettem volna továbbtanulni, mert még nem tekintettem magamban lezártnak és teljesnek képzettségem. Végül is 1946-ban a fővárosba mentem, ahol több lehetőség közül választhattam. Az Operaházban éppen akkortájt hirdettek próbajátékot, s engem ez vonzott a leginkább- Ferencsik János és más neves személyiségek előtt játszottam, még ma is emlékszem, milyen darabokat. Ettől kezdve tagja lettem az Operaház zenekarának. A sikeres felvételi után az ötvenes években egymást követték az újabb és újabb elfoglaltságok. Először meghívás érkezett a Pedagógiai Főiskoláról, ahová hegedűtanárt kerestek, majd 1953- tól hetente egyszer Gyulára utazott le Abonyi István, tanítani, de három ilyen emberpróbáló állás egyszerre túlzottan megterhelőnek bizonyult, mégis négy kerek évig vonatozta végig a Viharsarok és Budapest távolságot. A pedágógiai pályától azonban nehéz lenne erőszakkal távol tartani egy olyan embert, akiknek a tanítás lételeme. Az 1957 őszétől már a budapesti VIII. kerületi zeneiskola tantermeiben csendült fel Abonyi István hegedűje, s egészen 1969-ig hallgathatták az itteni diákok, mígnem egy szép napon közbe nem szóltak a karcagiak. — A városba úgy kerültem, hogy egyszer egy kollégám helyettesítésére kértek fel. Leutaztam, és szétnéztem alaposan. Kulturált, jól felszerelt iskola fogadott, nekem pedig rögtön megtetszett itt minden. Végtelenül megnyerő volt számomra, hogy milyen sok tehetséges gyerek vesz körül. Igaz. kezdetben úgy terveztem, hogy csupán egy-két évig maradok, de aztán ottragadtam, mert rendesek voltak az emberek, kedvesek a gyerekek. Abonyi István hat évvel ezelőtt nyugdíjba vonult az Operától, azóta sokan megkérdezték Jőle, miért éri meg még mindig lejárni Karcagra. Erre tulajdonképpen csak egy válasza van: az ember a munkáját vagy ’foglalkozásnak vagy hivatásnak tekinti, ö az utóbbit vallja magáénak. Számára a napi háromórás gyakorlás lelki szükséglet — azon túl, hogy az Operában fél állásban (továbbra is dolgozik. Munkája elismeréseképp alig egy hónapja Bartók Béla—Pásztory Ditta-díjat kapott. — Én még nem érzem magam nyugdíjasnak, bár 68 évem már „elszelelt”, de valahogyan a zenében fü- rödve mindig képes vagyok megújhodni. Olyan ez nekem, mint az életelixir. Sokat köszönhetek a muzsikának. Abonyi István hétfőnként felül a vonatra, s anélkül, hogy kitekintene az ablakon, sorolja magában a távolban elúszó települések nevét, és már csukott szemmel is tudja, hogy melyik tanyára hány jegenye vigyáz, mikor fosztanak köddé a gödöllői dombok, hol kell percre pontosan hegedűje után nyúlni... Az idén gondolatban már a hetedik utat kezdi meg a Föld körül, melynek egyetlen, örökös végállomása Karcag, a kun város. Jurkovics János Az új típusú Lada gépkocsit figyelhették meg a fővárosiak az elmúlt napokban. A Volgái Autógyárban készített autó a Lada nemzetség legújabb tagja, a 2108-as modell lett. A modern vonalvezetésű, három ajtós kocsi 65 lóerős motorját a Porsche céggel együtt készítették el. Az új Lada végsebessége 150 kilométer óránként, újdonsága pedig az el- sőkerék-meghajtás. (MTI Fotó: Varga László) Nejlonzacskókat szabnak, ragasztanak az egyik munkateremben. Lassú mozdulatokkal, az arcokon a megfeszített figyelem apró jeleivel: a száj sarkában felejtett 'nyelvvel, ráncolt homlokkal, tátva maradt szájjal. Átlagos értelmű ember számára ennek a munkának mindegyik fázisa percek alatt átlátható, megtanulható. De itt az átlagosnál sok- kal-sokkal kisebb értelmű emberek végzik az egyszerű mozdulatokat. Értelmi fogyatékosok, akik a munkának emberi méltóságukat köszönhetik... Szenzációk nélkül A pusztataksonyí szociális foglalkoztató intézet Szolnok megye egyetlen ilyen típusú intézménye, 1982-ben alakult a korábbi szociális otthonból. Néhány évvel ezelőtt Rózsa Sándor igazgató kalauzolásával tekinthettünk be az — akkor még — „otthon” mindennapjaiba. A munka már akkor is a terápia egyik legfontosabb eszköze volt. Nyugodtan mondhatjuk: a pusztataskonyi intézetben, a „ílogllalkoztatón státusra, besorolásra tudatosan készültek, lett légyen szó az alkalmazottak kiválasztásáról, továbbképzéséről, vagy a technikai, tárgyi feltételek előrelátó megteremtéséről. Nem fölösleges citálni a foglalkoztató intézet céljainak, feladatainak szakszerű meghatározásából : „A foglalkoztató intézet célja: olyan harmonikus intézeti életforma biztosítása; amelyben az értelmi fogyatékosnak lehetősége nyílik: egyéni képességei kibontakoztatására, tartalmas közösségi tevékenységre, a társas munkamegosztásban való részvételre, otthonos körülmények között kulturált szórakozásra, pihenésre, a2 intézeten kívüli élettel megfelelő kapcsolat tartására”. Az intézet feladatait pedig így rögzíti a kézikönyv: „a nevelés általános és speciális eszközeivel, a foglalkoztatás módszerével alakítsa ki az I ntézetben élő gondozottakban az egyéni képességek fejlesztésének igényét”... Ha az idézőjelek közé tett mondatok tartalmához hozzátesszük a „kinti” társadalomban élők gyakran téves elképzeléseit: nem kevés az a munka, amit az itt dolgozók végeznek. Farkas Mária (vagy ahogy mindenki ismeri: Mariann), az intézet főnővére a következőképp jellemezte a jelenlegi állapotokat: — A 155 személy befogadására alkalmas intézetben most 154-en élnek. A legjobb képességűnek számító debilek 39-en, az imbecillek 79-en, a súlyosabban fogyatékos idióták — akik közül néhány foglalkoztatható — 18-an vannak. A többiek — elvileg — nem ebbe az intézetbe valók: helyszűke miatt kerülnek hozzánk elmebetegek. főképp skizofrének is. Mindent összevetve mintegy száz azoknak a száma, akik munkát képesek végezni, ők ipari vagy mezőgazdasági jellegű munkát végeznek, naponta 6—8 órát. A főnővérrel az orvosi szobában beszélgettünk, kézenfekvő volt tehát az intézet lakóinak orvosi ellátására vonatkozó kérdés. A válasz biztonságos szervezettségre utalt. — A körzeti orvos hetente kétszer, a fogorvos egyszer rendel. Szükség esetén telefonon a nap bármely órájában hívható mentő, orvos. S hogy a filmek és könyvek által a hasonló tipusú intézetekről felületes ismeretekre szert tett olvasók kíváncsiságát, — netán: szenzációéhségét — is csillapítsuk (bár lehet, hogy csalódást okozunk): nincsenek dühöngök, fantasztikusnál fantasztikusabb esetek, hacsak azt nem vesszük annak, hogy, Zs. a gyermekien kedves debil lány időről időre azzal fenyegetőzik, hogy ő aztán fölvágja a csuklóján az ereket, ha ezt, vagy azt a képtelen kívánságát nem teljesítik. A kívülálló számára furcsa jelenséggel persze lehet találkozni: egy férfi például időről időre mellénk szegődött, s udvariasan megkérdezte, hány óra van, és van-e cigarettánk. De meghökkentő volt a másik férfi is, aki — noha „foglalkoztatható” minősítéssel került ide — naphosszat ül a folyosó padlóján, valami sajátos jógaülésben, s fogaival kitartó munkával őrli a pizsamakabát újját. Mindez — az összképhez viszonyítva — lényegtelen. Mindennapi kérdések A lényeges az, ami a munkatermekben történik. Né- hányan a Fővárosi Kézműipari Vállalat számára készítenék fóliatasakokat, a másik foglalkoztatóban hulla- dókbőröket válogatnak, a harmadikban. fonalat szortíroznak, hímeznek, lámpaernyőt, műbőrtárgyakat készítenek, makraméznak, subáz- nak, cirokseprűt kötnek, lábtörlőt szőnek, ládát szegeinek. Egyikük-másikuk munkája semmi kívánnivalót nem hagy maga után, egy- egy hímzés vagy egyéb kézimunka kiállítási tárgyként is megállja a helyét. Mindez a gondozószemélyzet munkáját dicséri, hiszen a munkatípus megválasztásától, a műveletekre bontáson, a betanításon át, a felügyeletig minden az ő dolguk. S mi mindent kell bekalkulálniuk akár csak egyetlen munkahely egyetlen munkanapján! Milyen anyag van, milyen ennek vagy annak a foglalkoztatottnak a lelki állapota, hangulata kit kell biztatni, dicsérni, kit kell békén hagyni, kinek kell az előzőhöz képest más feladatot adni? Ha jól belegondolunk hasonló szellemben kellene működni a nem therápiás célzatú munkahelyeknek is. Tudniillik az alapelvek itt is változatlanok: a minél jobb teljesítménynek a jó munkahelyi közérzet az előfeltétele, a rosszul megoldott feladatnak nincs becsülete, de a képességeknek megfelelő igyekezetnek igen. Tudván tudják. hogy a megszerzett képességek egyik-másik fogyatékos esetében, egy bizonyos, nem túl távoli határig fejleszthetők. az ismeretek frissen tartására pedig a napnap utáni gyakorlás a legkézenfekvőbb. Annak a számára, aki képes valamilyen munkát végezni — találnak munkát. Szükség is van minden kézre, hiszen az intézet mintegy tizenöt holdnyi területen fekszik. ami gondozásra váró gyönyörű parkot, kertészetet, istállókat is magába foglal, A művelt mezőgazdasági terület 8 és fél hektár, konyhákért és hat hektár kukorica. A jószágállomány 140 sertésből és 80 birkából áll. A tiszaburai Susa István ügyel a jószágokra, és irányítja a hozzá beosztottak munkáját. A kocák épp a napokban fialtak, van amelyik tizenegyet, tizenkettőt (ritka szép jószágok). A beosztottjai munkájára nincs egy rossz szava sem: a telepen rend van, az emberek szeretik az állatokat — egyikük a birkákat kedveli mindenek fölött, olyannyira, hogy megsiratja amikor valamelyik kés alá kerül. A gazdaság természetesen nem önmagáért van: az intézet lakóinak ellátását hivatott szolgálni. A konyha közmegelégedésre működik, látogatásunkkor az ebéd gombaleves, rizseshús, saláta volt — a fejessaláta saját termésből. Félreértés persze ne essék: teljes önellátásra nem képes az intézet. Hogy a foglalkoztatottsági képet teljessé tegyük, föl kell sorolni, hogy a konyhán, a műhelyekben, a mosodában is dolgoznak emberek. PáJffy József, az intézet vezető nevelője a szabadidős tevékenységek hosszas ecsetelése helyett egy kazettát indít el a képmagnón. Kifejező, tanulságos eseményt rögzítettek: az intézeti farsangot. Nem pusztán a dokumentum nyeresége az érdekes (a nézőtéren ülő hozzátartozók, szülők aggódó, szégyenkező, izgalomról árulkodó arcai), s nem is az intézet lakóinak műsora, a Zsuzsa. Andrea és a többiek által elmondott versek, a kis farsangi színjáték, vagy az énekkar produkciója. Fontosabbak voltak a képsorok továbbgondolásra méltó utalásai. A járáshibás szereplő önfeledten perdült a tenyérnyi színpadon, a dobogó kar- neválhercegnő hibátlanul mondta szövegét, a kórus egyetlen férfitagja bátran rezgette hangszálait. Mindennek a hátterében temérdek, türelem, szeretettel végzett munka. Az intézet életében meghatározó szerepet tölt be a sport és a művészet, e két sikerélményeket kínáló, energiákat felszabadító tevékenység. Bábozásra, éneklésre. rajzolásra, színjátszásra, olvasásra, zenehallgatásra, futballozásra, pingpongozásra. kirándulásra — és így tovább — megteremtették a feltételeket. Hogy nem éppen eredménytelenül, arról a hasonló típusú intézetek számára rendezett sportversenyeken, kulturális bemutatókon nyert emléklapok, zászlók, díjak garmadája tanúskodik. (Legutóbb Putno- kon az asztaliteniszezők a második helyen végeztek, tizenöt csapat közül). S tegyük hozzá: a pusztataskonyi intézet „kezdőnek” számít a foglalkoztató intézetek sorában. Kint s bent Fontiek ismeretében méltán kérdezheti bárki: akkor hát mennyire zárt ez az intézet? Semennyire — válaszolhatjuk röviden. Portás nincs, az intézeti lakók kijárnak a közeli faluba, szökésre alig-alig akad példa. Tévedés volna persze azt hinni, hogy itt minden derűs, rózsaszín. A lakók szemszögéből sem az. Sokan — merthogy nem tehetnek mást — csupán csak elfogadják a helyzetüket; igaz, a „másik”, a „kinti” világról teljesen hamis elképzeléseik vannak. Bár akadt már példa arra is, hogy az intézetből kikerülő védett munkahelyen dolgozik. s egyelőre úgy tűnik sikerült a beilleszkedés. A „benti” közösség — a jelek szerint — a körülményekhez képest a legmegfelelőbb életforma a számukra. Barátságok, szerelmek szövődnek és múlnak el, van ok örömre és bánatra, derűre, borúra. Mint ahogy a világ bármely táján, bármilyen közösségben. • * * Kora délután _ búcsúzunk Pusztataskonytól. A sportpályán fölásták a távolugró gödröt, elkészült a súlylökőkör. a park hatalmas platánjai, tölgyed alatt összegereblyézték, elégették a tavalyi avart. A birkák, a disznók enni. inni kaptak, a műhelyekben is lassan véget ér a takarítással a mjunka. A központi épület előtti padok megtelnek sütkérezőkkel, ez- zel-azzal foglalatoskodókkal, hímezgető, farigcsáló emberekkel. Emberünk még egyszer megkérdi, hány óra és hogy van-e cigarettánk. Zs. ismét elmondja, hogy ő milyen ideges — és megy minden a maga emberszabású útján. Vágner János
