Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-08 / 57. szám

6 Nemzetközi körkép 1986. MÁRCIUS 8. Spanyolország és a NA TO A madridi paradoxon A fővárosban százezrek tiltakoztak a NATO-tagság ellen A szocialisták bíznak Felipe González meggyőző készségében A spanyol NATO-tagság sorsát eldöntő népszavazás előtt az ibériai országban elemi erővel robbantak ki a viták. Madridban többszáz­ezres — egyes források sze­rint egymilliós — tömeg tün­tetett az atlanti szövetség­ből való távozás mellett. A március 12-re kitűzött refe­rendumig tart a kéthetes hi­vatalos kampány, amelyben a politikai pártok kifejthetik a NATO-tagsággal kapcsola­tos álláspontjukat. Se nem váltott ígérőt Felipe González szocialista párti kormányának azzal a nem könnyű feladattal kell szembenéznie, hogy meg­győzze a mind ellenségesebb közvéleményt a NATO-hoz tartozás előnyeiről. A kormá­nyon lévő PSOE, a Spanyol Szocialista Munkáspárt hely­zetét nehezíti, szavahihető­ségét kockára teszi az a tény, hogy három éve, a parlamenti választásokon a párt radikálisan NATO-elle- nes programmal került ha­talomra. Felipe González akkor azt ígérte — s ez élén­ken él hívei és ellenfelei emlékezetében —, hogy ha hatalomra kerül, felmondja a Calvo Sotelo-féle jobbkö­zép kormány által kötött megállapodást. A spanyol parlamentben, a Cortesben február elején le­folytatott vita középpontjá­ban is a három évvel ezelőtt tett kijelentésekre s az azóta bekövetkezett gyökeres for­dulatra helyezte a hangsúlyt az ellenzék. Fraga Iribarne, a konzervatív jobboldal ve­zére — egyébként a NATO feltétlen híve — arra hasz­nálta fel az alkalmat, hogy a kormányfő választási prog­ramja és politikai gyakorla­ta összehasonlítása réven járassa le a közvélemény előtt a szocialistákat. González a nyilvánosság előtt is elismeri a szocialis­ta vezetés koncepciójában bekövetkezett változást, de ezt azzal indokolja, hogy a kormány élén eltöltött há­rom év meggyőzte; a NATO- tagság nem csorbította a spanyol külpolitika önálló­ságát, az ország szuverenitá­sát. A legnyomósabb érv­ként pedig azt hangoztatja: az esetleges kilépés negatí­van befolyásolná Spanyolor­szág és az Európai Gazdasá­gi Közösség többi tagországa közötti még nagyon is friss kötelékeket. González érve­lése szerint a nyugat-euró­pai integráció nem merülhet ki azokban a könnyítések­ben, amelyeket az EGK nyújt Spanyolországnak, ha­nem egyben közös kül- és biztonságpolitikai integrá­ciót is jelent. Magyarán: közös piaci és NATO-tagság elválaszthatatlan egymás­tól. Amennyiben Spanyolor­szág kilépne az Észak-Atl in­ti szövetségből — mondják a szocialisták — megren­dülne a többi tagállam bi­zalma, rendkívül megnehe­zülnének a technológiai együttműködés feltételei. Clszigetolődött szocialisták Gonzáleznek az igenekért folytatott harcában saját pártján kívül nem akad egyetlen szövetségese sem a spanyol politikai színtéren. A baloldali ellenzék állás­pontja — mindenekelőtt a kommunistáké — régtől vál­tozatlan és egyértelmű: ki a NATOból. Ezt az állás­pontot, a PSOE legnagyobb aggodalmára osztják a szo­cialista befolyás alatt álló szakszervezeti szövetség, az UGT vezetői is, akik a NATO elleni állásfoglalásra szólítják fel a tagságot. Meglepőnek tűnhet a konzervatív jobboldal kam­pánya, amelynek élén Fraga Iribarne Népi Szövetsége áll. A meggyőződéses atlan- tisták a népszavazástól való tartózkodásra hívják fel sza­vazótáborukat. Fragaék gondolatmenete szerint bármi is lesz a népszavazás kimenetele, az ország úgyis tagja marad a katonai szö­vetségnek. A nagyarányú távolmaradás vagy a „nem” szavazatok győzelme viszont megpecsételi a González- kormány sorsát. A jobboldal li ellenzék a referendum eredményét máris az idén októberben esedékes parla­menti választások optikáján keresztül nézi. Madridi meg­figyelők szerint nem kétsé­ges, hogy ha González elve­szíti a népszavazást, kényte­len lesz akár júniusra elő­rehozni a képviselőválasztá­sokat. A spanyol politikai para­doxont némi értetlenséggel figyelik a nyugati szövetsé­gesek is. Lord Carrington, a NATO főtitkára, aki a közel­múltban Madridba látogatott, megjegyezte: nehezen fel­fogható. hogy a NATO hívé­nek számító jobboldal a tar­tózkodásra szólít fel akkor, amikor a katonai tömböket hagyományosan elvető szo­cialista párt viszont az ige­nekért indul harcba. Az ogyetlen fegyver A hatalmas madridi tün­tetés és azóta is tartó békés megmozdulások alátámaszt­ják a szinte már naponta közzétett közvélerrfényk uta­tások eredményeit: a spanyol választók nagy többsége ef- lenzi a NATO-tagságot. A je­lek szerint a választók a március 12-i népszavazásnak csak egyetlen vetületét, a tagság kérdését nézik és nem hajlandók mérlegelni a vár­ható belpolitikai következ­ményeket. González kijelen­tette, hogy tartja magát a szavazás eredményéhez, tehát vereség esetén a kor­mány bejelenti a kilépést. De a szocialista vezetés — mint egyetlen fegyverben — még mindig bízik Felipe González ügyességében, hagyományos szerencséjé­ben és meggyőző készségé­ben. ami már átsegítette ha­sonló viharokon. Kérdés, hogy ez most is elegendő lesz-e?. . . (major) Békemenet egy kontinensen át Szombat óta úton van a „nagy amerikai békémé net”, amelynek fő jelszava nyújtsuk ki kezün­ket a békéért. A program minden rész­lete teljsen kidolgozott. A menet résztvevői tudják, hogy május elsejére Colora­do államban, Grand Junc­tion városában fognak éj­szakázni. Tudják, hogy az azt követő három hétben ke­mény hegymászás vár rá­juk: Csaknem négyezer mé­teres magasságban kelnek át a Sziklás hegységen. Jú­lius 4-ét Omahában ünnep­ük, augusztus 15-én Cle- velandban vannak, s októ­berben már a hűvös időre kell felkészülniük: New Yorkban október 25-e körül rendszerint meglehetősen hi­degek az éjszakák. Hogy milyen idő lesz november 14-én, azt persze nem tudni, de azt igen, hogy Washing­tonban ekkor fejezik be majd a kontinensen átveze­tő, csaknem 5500 kilométe­res útjukat A békemenet ötlete egy 39 éves, de a politikai ak­ciókban már veteránnak számító ismert reklámszak­embertől származik. David Mixner jószerével még gye­rekfejjel vett részt a viet­nami háború elleni tiltakozó megmozdulásokban, — de már akkor is voltak tapasz­talatai: a polgárjogi mozga­lomban kezdte él az ismer­kedést a politikával. Eugene McCarthy elnökjelöltségét tálmogatta 1968-ban, egyik szervezője volt a háborúel­lenes demokrata párti poli­tikus fiatalokból álló akció­bizottságnak. Később már a mindennapos politikába is bekapcsolódott, de csak olya­nok oldalán, akiket méltó­nak tartott a támogatásra haladó nézeteikért: Los An­geles feketebőrű polgármes­tere, a jelenleg az állam kormányzóságáért harcoló Tom Bradley választási kampányának menedzsere volt 1977-ben, két évvel ez­előtt pedig Gary Hart sze­nátor elnökjelöltségéért küz­dött, az ezt támogató bi­zottság társelnöke volt. Mixner azt mondja, hogy a békemenet ötletét egy ki­csit a véletlen szülte. Hét­éves unökabúgával beszél­getett arról, mi lesz a kis­lányból, ha felnő. „Nem csi­nálok terveket — mondta a kislány. — Ebben a nukle- áris korban lehet, hogy fel sem nőhetek”. Ez az epizód mozgatta meg ismét Mixnert. „Olyan ha­talmas erkölcsi erőt kell ki­alakítanunk, amely rákény­szeríti a politikai vezetőket, hogy tegyenek már végre va­lamit a nukleáris leszerelé­sért” — mondotta egy nyilat­kozatában, a „pro-peace” mozgalom szervezésének cél­jaként. (Az elnevezés rész­ben angol rövidítése: a pro szó a people reaching out szavak rövidítése: a béké­ért nyúló embereket jelente­né szó szerinti fordításban, de a rövidítés önmagában is értelmes szó, jelentése: a bé­kéért.) Reagan Amerikájáról azt szokták mondani neves kom­mentátorok is, hogy lakói természetesnek tartják az el­nök politikáját, támogatják a fegyverkezést, részesei a „konzervativizmus újjászüle­tésének” az országban. Eb­ben sok az igazság, de Mix­ner más tapasztalatokat szer­zett. Előkészítő munkája so­rán mindenütt sok támoga­tóra talált, amikor pedig meghirdette a menetet, 25 ezren jelentkeztek. Mivel ekkora felvonulás mozgatá­sa nagy gondot okozna, vé- gülis ötezer önkéntes jelent­kezését fogadták el, s álta­lában egy-egy szakaszban nem lesznek 1500 főnél töb­ben az úton. Igaz, sokan családostól jöttek el, a gye­rekeket nem veszik bele a létszámba. Sokszázan közöl­ték, hogy az egész útvona­lon végigmennek, ideiglene­sen feladják munkájukat, hogy részesei lehessenek a példátlan béketüntetésnek. Akik nem tudtak eljönni, anyagi támogatással segítet­ték a menet szervezését — olyanok küldtek jelentős ösz- szegeket a békemnet szám­lájára, mint a két világhítű színművész, Paul Newman és Barbara Streisand. A szervezés hatalmas mun­kát igényelt. A felvonulókat mindenütt előkészített tábor­helyek várják, felszerelésü­ket teherautó-karaván szál­lítja. Háromezer kétszemé­lyes sátor, hat mozgókonyha, két ivóvízszállító teherautó, hordozható zuhanyzók és mellékhelyiségek lesznek ve­lük, de van a felszerelésben mozgó mosoda, rádióállomás, sőt egy mini-szupermarket és egy — valamennyi fele­kezeti számára használható — tábori templom is. A menetben sokféle meg­győződésű, gondolkodású ember vesz részt. Akadnak köztük olyanok, akik — Mixnerhez hasonlóan — ve­teránjai a békemozgalom­nak, de legtöbbjük újonc. Vanak meggyőződéses paci­fisták, vannak, akik részvé­telüket hitükkel magyaráz­zák, vannak, akik egy ki­csit kalandot keresnek, s olyanok is, akik úgy vélik, így lehet a legnagyobb tö­megekhez eljuttatni a béi- ke üzenetét az Egyesült Ál­lamokban. Mixner hisz abban hogy a nagy amerikai bé­kemenet eredményes lesz. A történelmi példákra. Gand­hira, Martin Luther Kingre hivatkozik. Ahogy röviddel az indulás előtt kijelentette: ,,Ök és a hozzájuk hason­lóak megmutatták nekünk, hogy a határozott és bátor emberek képesek az olyan légkör megteremtésére, amely lehetővé teszi, hogy a vezetők másként, a jelen­legitől eltérően cselekedje­nek”. 9JUMJ­A libanoni helyzetet változatlanul a kiútta­lanság jellemzi. A fe­szültség jeleként újabb és újabb pokolgépes me­rényleteket követnek el Bejrútban. A képen: eb­ben a gépkocsiban öt ember életét oltotta ki a bomba. (Fotó; Reuter — MTI — KS) Szeizmográf Holstein-módra Nem tudni, mit hoz a jövő Ahogy közeledik a parlamenti választá­sok esztendeje, 1987, úgy lesz egyre izgal­masabb a Német Szövetségi Köztársaság minden helyi jellegű voksolása. Ilyen ese­ményből pedig — éppen az ország hangsú­lyozottan szövetségi felépítéséből követ­kezően — meglehetősen sok van. Mivel a szövetségi jelleg komoly tartományi ön­állósággal jár (külön parlament, kormány stb.) és helyi szinten ugyanazok a pártok küzdenek a lakosság bizalmáért, mint az országos (bonni) porondon, minden ko­molyabb helyi történésre most a szokásos­nál is jobban érdemes odafigyelni. Ezúttal az NSZK legészakibb — és minden szem­pontból az egyik legfontosabb — tartomá­nyában, Schleswig-Holsteinben járultak az urnákhoz a szavazók, hogy meg-, illetve újrarajzolják a tartomány politikai térké­pét és ezzel jelzést adjanak a pillanatnyi országos politikai térkép módosuló erővo­nalairól is. Schleswig-Holsteinben pontosan ez tör­tént, méghozzá nagyjából a várható ered­ménnyel. Az ottani eredmény ugyanis meg­felel a most érzékelhető országos trend­nek, aminek lényege az, hogy földcsu­szamlásról ugyan (még?) nem lehet be­szélni, de a kereszténydemokrata-liberális unió gyengülése és — az érem másik olda­laként — a szociáldemokrata ellenzék, va­lamint a zöldek erősödése tapasztalható. A számok a politika közegében is önma­gukért beszélnek. A CDU aránya a négy évvel ezelőtti 50,1 százalékról 44,6 száza­lékra esett vissza, a velük országosan szö­vetségben lévő szabaddemokratáké pedig 6,8 százalékról 4,4 százalékra csökkent. Ugyanakkor az SPD az akkori 34,6-ról most 40,3 százalékra tornászta fel voks- arányát, és a zöldek mostani 7,4 százalé­ka is lényeges előretörésnek számít a legutóbbi hat százalékkal szemben. Miért fontosak ezek a számok? Mert miközber az ország belpolitikai vizeit tovább kor­bácsolják a Flick-ügy hullámai (támadás érte Kohl kancellár után most Brandtot is), egyre világosabban kirajzolódnak egy olyan elméleti lehetőség körvonolai, hogy az SPD és a zöldek esetleges koalíciója megverheti a jelenlegi keresztényliberális koalíciót, persze csak akkor, ha létrejön egy ilyen szövetség, (egyelőre ez csupán Észak-Rajna Vesztfáliában jött létre, ott viszont győzött is.) A Schleswig-holsteini számok a már 1987-re figyelők számára ismét megerősí­tették a jelenlegi általános tendencia ket­tős vonulatát: egyrészt azt, hogy a kor­mányerők nem viharos, de egyértelmű eróziója figyelhető meg, másrészt pedig azt, hogy ezt a folyamatot matematikailag csak ott és akkor lehet kormányképes el­lenzéki többséggé formálni, ahol és ha, bármilyen nyögvenyelősen is, megszületik a szociáldemokraták és a környezetvédők „különös házassága”. Nem tudni, mit hoz a jövő; most ezt mutatja az északi szeizmográf. Harmat Endre

Next

/
Oldalképek
Tartalom