Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-15 / 63. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. MÁRCIUS 15, Homo szolnokiensis Valamikor, úgy ezerkilencszáznegyvenhét, negyvennyolc tájt, amikor a jogos népharag minduntalan keveredett a butasággal, vagonszám érkeztek a szolnoki papírgyárba a grófi és más egyesületi stb. könyvtárak kincsei. Bezúzandó, írta valaki a verdiktet a marhavágón oldalára, s az értékes könyvek a papírőrlő gép kerekei alá kerültek. Kellett a papír, a könyveket selejtezés nélkül küldték a zúzdába. Suttyó voltam, az akkori gyári hierarchiában amolyan •kifutófiú, amikor egyszer csak szólt az öreg Balogh Gergő bácsi, menekült székely kommunista: „Ha én idevalósi lennék, meg fiatal, csak tennék valamit, hogy ezek a könyvek, a mieink, ne kerüljenek a hollander-köve alá.” Másnap bekopogtattunk a volt városi bérház alagsorában lévő „közkönyvtárba és múzeumi gyűjtőhelyre”. A könyvtár vezetője felhatalmazást kapott a „bibliofil-vonatok” anyagának válogatására. Ekkor és ilyen körülmények között ismertem meg Kaposvári Giiulát. Azért tartom fontosnak pályaképében ezt az epizódot, mert az eset jellemző az 1946-tól díjtalan, majd 1948-tól részfoglalkozású könyvtáros ellentmondásos, induló éveire. Kaposvári Gyula hetvenéves. Jeles alkalmakkor ilyenkor, minden szépet és jót szoktak mondani. Tenném én is, mert tengernyi okom van rá, de egyelőre csak a fogalmakat ízlelgetem. Mégr csak hetvenéves Kaposvári Gyula! — de hiszen a munkája haszna alapján akár száz esztendős is lehetne! Már hetvenéves Kaposvári Gyula! — de hiszen úgy dolgozik ma is, mintha krisztusi korban lenne. 1916-ban született — természetesen — Szolnokon, apja MÁV-lakatos volt, 1927-ben építették fel az akkori Scheftsik-telepen azt az egy szoba-konyhás házat, amely akkor még csak negyed-ötöd magával árválkodott az addigi szántóföldeken. A Tisza-parti állami elemi népiskolába járt. majd a Verseghy Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Ezek az évek már meghatározóak voltak számára, azért is mert kitűnő, tudós-tanárai voltak: Balogh Béla, Bel- kowski Jenő, C. Horváth Gyula, Tóth Tivadar és mások. 1934-ben beiratkozott a Pázmány Péter Tudomány- egyetemre — földrajz-természetrajzon éprajz szakra — és 1949-ben végzett az Eötvös Lóránd Tudomány- egyetemen. Az egyetemi tanulmányainak elhúzódása önhibáján kívül következett be — ő nem „mezei jogász- kodhatott”, a családjának csak 100 négyszögöl „birtoka” volt; s 1940-ben már ráadták a mundért, 1946-ig szinte le se vethette. 1948-ban, a centenáriumi évben már egyik szellemi irányítója a kulturális versenyeknek. Ekkor indítja — ő Kaposvári Gyula — ver- seghys táncosok: Sajti Sándor, Tímár Sándor, Várhelyi Lajos és mások táncos karrierjét. Egymás után nyerik a különböző megyei, területi döntőket, a sikerektől tovább izmosodik az addigi, szerény iskolai népi tánccsoport. Igen, így született meg a Tisza Táncegyüttes. De hozzátehetjük, néhány évvel később a Molnár István, majd Rábay Miklós vezette Magyar Állami Népi Együttes fele-harmada is szolnoki táncosokból verbuválódott. Napközben a „részfoglalkozású” könyvtáros, muzeológus Szolnoktól Karcagig, Kunszentmártonig taposta a pedált, mentette a gazda nélkül maradt céhládákat — megszűntek a régi iparostestületek — iratokat, remekeket. 1949-ben rendezte élete első kiállítását a városi tanács dísztermében, s a tárlatéhoz hasonló címmel jelent meg első tanulmánya, könyve: A szolnoki csata. Elismerés: ettől kezdve fi- zettséget kapott munkájáért, 1951-ben a múzeumi központ állományába került, a múzeum vezetője lett. A tulajdonképpen nem is létező múzeumé. A régi, 1934-ben létesített szolnoki gyűjtőhelyen mindössze ezeregyné- hány muzeális tárgy „úszta meg” a háborút. 1959- ben a Damjanich János Múzeumnak már 50 ezer értékes tárgya volt. Egy évtizeden keresztül csak tepert, tepert. Az élet Kaposvári Gyulát igazolta. A szolnoki múzeum a 24. óra előtt egy perccel kezdte meg a gyűjtést. Az iparban, a mezőgazdaságban forradalmi változások történtek. Minél erőteljesebben építette az ország a jövőjét, annál jobban feltárult a múltja. Minden építkezés, csatornázás, parcellázás megfelelt — úgy- ahogy — egy-egy ásatásnak. Menteni kellett a föld alól, a lebontásra ítélt házacskák padlásáról a „kincseket”, mert ezek java ma már tényleg -felbecsülhetetlen értékű. Közben — 1953-ban — megindította a Jászkun Füzetek sorozatát. Élete — ki tudja hányadik? — nagy álma teljesült 1952-ben, amikor megrendezte a Szolnoki Művésztelep jubileumi kiállítását. A festészethez, egyáltalán a képzőművészethez való vonzódása még a gyerekkorában megérett. Hiszen a Tisza-parti elemi iskola, a Verseghy gimnázium és a szülői ház között mindig a Művésztelepen keresztül, vagy mellette vezetett útja. Személyesen ismerte a telep legnagyobb művészeit. A gyakorlati megismerés és a szívós kutatómunka révén ma már ő a Szolnoki Művésztelep élő „monográfiája”, lexikonja. Szerkesztőnek ugyanolyan fáradhatatlan, mint_ muzeológusnak, népművelőnek. 1954oben jelent meg a TIT folyóiratának első száma; 1975-ig volt a Jászkunság szerkesztője, szerkesztő bizottsági tagja. A Jászkunsági Füzetek sorozatát a Damjanich János Múzeum Közleményei elnevezésű tudományos publikációk követték. Hasonlóan hosszú lenne a címlistája az 1958-ban megindított Múzeumi Leveleknek, amelyek ma is ismeretterjesztő, népszerűsítő feladatot látnak el. Az általa rendezett, országos elismerést is kapott kiállításoknak se szeri se száma. Ezek közül is kiemelkedő volt a Magyar Tanács- köztársaság 50. évfordulójára rendezett nagyszabású tárlat. Pedig akkor sokan tudni vélték: nincs már, vagy alig van 1919-es dokumentumunk. Volt, van, — de hogyan? Kaposvári Gyula már 1949-ben átvette megőrzésre dr. Urbán Lajos 1919-es szolnoki naplóját. Más, 1919-es hagyatékot is gyűjtött, tehát 1918—19 igazi értékelése nem érte váratlanul. Így születhetett meg az 1960-ban kiadott Szolnok megye 1918—1919- ben című, úttörő jelentőségű tanulmánykötet, amelynek egyik társszerzője. Talány, hogy jutott ideje arra is, hogy kedvenc — egyik kedvenc! — témájával, Szolnok településtörténetével annyit, oly következetesen foglalkozzék. 1970, egy nyári délelőtt a bécsi Ringen. Honfitársaink a hongkongi zsebrádiókat, egyéb „kurrens” cikkeket nézegetik az üzletekben. Ezerszám, tízezer szám. Nem hiszek a szememnek: „Jé, Kaposvári Gyula!” — Kutatok — mondja, — a szolnoki várra vonatkozó anyagot, metszeteket, térképeket szedem össze. Milyen jó, hogy ezt a lehetőséget is megkapta — gondoltam; aztán megtudtam: turistaúton volt, szabadsága alatt, saját kis pénzén készítette a mikrofilmeket, másolatokat. Azóta publikálta a „turistáskodás” eredményeit. Így tudjuk, milyenek voltak a szolnoki sóházak, a híd, — s egyáltalán így lehetett rekonstruálni a város 18. századi képét. Könyveinek, jelentős publikációinak sorát nem folytatom — hely hiányában. Csak legutóbbi „slágerköny- véről” a Szolnok képekben című, 1984-ben megjelent esszéjéről teszek emelítést: műfajában szinte egyedülálló, nagyszerű! Közben nyugdíjba ment, Móra Ferenc-díjjal. a muzeológusok legmagasabb kitüntetésével. Az egykori „gyűjtőhely” széles körű, elismert tudományos műhellyé vált — országos hírű szakemberekkel! — munkája •nyomán. Ma is fáradhatatlanul rója a szolnoki utcákat, lelkesít. vitatkozik, méltatlankodik. A Szolnoki Közélet szerkesztője — szerényen megfogalmazott feladatán a folyóirat(féle) régen túllépett. Dédelgetett terve — rengeteg van! — a szolnoki Orbis pictus megírása. Szolnok a festők vásznain. Óriási téma, ez is egyedülálló. Még j egy-két év kell hozzá, mondja, hogy megjelenjen. Tiszai Lajos Negyedik alkalommal rendezték meg •a Veszprém Kupa országos divattáncversenyt és nemzetközi gálaműsort. A győztesek az Európa és világbajnokságon lépnek majd fel. Képünkön a brake- dance-t „járják" Hogy él itt az ember? Martfűi mindennapok Ez a nap is olyan mint a többi. Délután, kevéssel három óra körül baktatok a gyári lakótelepen s csak ez jut az eszembe. Sima hétköznap, vége a reggeli műszaknak, a bejárók buszai, vonatai az előbb húztak ki az állomásról. Már a bölcsőde, óvoda tájékán járok, amikor rádöbbenek: dehogy olyan nap ez mint a többi! Ilyen hétköznap csak kétszer van egy hónapban! Hisz láttam, délelőtt járták a bérelszámolók kis ládikájukkal a cipőgyári utakat. Fizetés volt. Ahogy közeledem a János vitézhez címzett vendéglőhöz, akaratlanul is húszéves emlékek villannak fel. Igaz, akkor a gyárkapu közelében, most meghitt, a régi értelemben vett „külsőségen” állnak a sátrak, a bazárosok. Körülveszik a János vitézt, s any- nyi a nézelődő pénzes asz- szony. lány a kitett portékák előtt, mintha valameny- nyien most és itt akarnának pulóvert, nadrágot, gyerekjátékot, fonalat, édességet, táskát, miegyebet venni. Megszólítom a fonalat, mindenféle kötött ruhadarabokat árusító nőt, mennyiért adja a kötőfonalat. — öt forint mindegyik dekája — mondja. Jónak mondta, ehhez talán értek. Két forintot nem adnék érte. Messziről kiabál róla, hogy konfekcióüzem hulladéka- maradéka, nem is jó minőségű. Mégis veszik. Elkel a szemem láttára sok minden. Alig farmernek nevezhető sötétkék vászonnadrág; vízhatlannak elkiabált, rátukmált dzseki; kötött sapka és mohernek látszó pulóver. Van, aki a tésztareszelők, merőkanalak asztalánál válogat, mások a műanyagpisztolyok, autók. kacsák közt keresgélnek. Hamar eldöntőm, nem biztos, hogy erre van igény, ám lehet, igénytelen (vagy be- lenyugvó?) a kereslet. Akárhogy van, szomorú. Alapvetően minden rendben Délelőtt hosszan időztem Kozma Imre nagyközségi tanácselnöknél. Nincs még egy éve, hogy a cipőgyárat a tanácsházával cserélte föl, de mintha világéletében a hétezer martfűi lakos ügyeit intéző ismerő ember lett volna. Igaz, megette kenyere javát a nagyközségben — bár fiatal embernek tűnik még mindig. A tanácselnök tervek, elképzelések, írásos és fejben gondosan számon tartott tények sorozatával várt. Martfűről rengeteg mondanivalója van. Az alig 35 éves községet — amely 15 éve csak, hogy nagyközség — mindketten legszívesebben cipővárosnak neveznénk. Pedig nem a negyvenöt éves Tisza Cipőgyár az első és utolsó üzeme. Már a XIX. században téglagyár működött a Tisza martfűi partján, a közel eső Tiszaföldvár határán; a hetvenes években pedig, az országút túloldalán, közel a rákócziújfalui végekhez fölépült a gyönyörű Növényolaj gyár, hogy a nyolcvanas évek első felére már szomszédja is legyen: az Első Magyar Szövetkezeti Sörgyár. Régi nagyvállalat, kezdő, új üzemek a közéjük települő Ófaluval, gyári lakóteleppel. s a legújabbal, az Üjfaluval. Hosszú az útja annak, aki Martfűt be akarja járni. Pontosan meg is mondja a tanácselnök men.y- nvi: a 22 négyzetkilométer kiterjedésű nagyközséghez 16.5 kilométer belterületi út tartozik. Csak 28 százaléka a szilárd burkolatú — teszi hozzá, s én ezt nagyon jól tudom, nem először járom az Ófalut, az Űfjalut, ahol sok az új utca és új ház. Járdával csupán a cipőgyári lakótelep ellátott. Erről nem árt azt se tudni, hogy az első. a kétszázas telep •már négyszáz lakásában élnek cipőgyári családok. Ha kitavaszodik, oda mindig szívesen megyek. Egy üdülőtelepnek nincs olyan gondozott parkja, ligete, sétánya, mint a cipőgyáriaknak, ráadásul a szélső házakból a Tiszát is látni... — Hogy él itt, a nagyközségben az ember? A hétezernyi lakosra gondolok, amikor kérdezem. — Alapvetően jól — mondja a tanácselnök, s miért kételkednék. Azért felsorolja a sok változást, csak azt és annyit, ami az utóbbi 15 évben történt. Az 1970-es évtől, amikor a Tisza Cipőgyárnak már 5800 dolgozója volt, amikor a buszok, vonatok 14 környező településről szállították munkába az embereket. Akkor 1970-ben kezdődött a növényolaj ipar . martfűi települése is. s a fiatal gyár ma mór ötszáznál több embernek ad munkát, megélhetést. A legfiatalabb, a sörgyár pedig kétszáznál több embert foglalkoztat. A bejáró munkások már nem valamennyien a Tisza Cipőgyárba utaznak napjában. Dolgozik még mindig a kis- létszámú téglagyár és a Hé- ki Táncsics Tsz húsfeldolgozója, valamint a tanács költségvetési üzeme is. Merném ezek után a szép települést gyárvárosnak nevezni... Vélemények, tények Martfűn 1971—86 között 48 százalékkal nőtt a kereskedelmi bolthálózat alapterülete, s 209 százalékkal a vendéglátásé. Mit jelent ez? A gyári lakótelep központi helyén havi hatmilliós forgalmat bonyolít a Tisza ABC: Ófalüban másfelet a kisebb, de ugyanolyan korszerű ABC. Mindkettő az Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat üzlete. Az Ideálnak ruházati boltja és iparcikk- vas-műszaki üzlete van. A tiszaföldvári áfész kisebb boltokat, bisztrót, a megyei sütőipar kenyérboltot, a Héki Táncsics Tsz húsboltot mondhat magáénak a nagyközségben. Szerény kis boltjával egészíti ki az üzletsort a Május 1 Ruhagyár: van virágüzlet és fodrászszalon, patyolat és papír-lrószerbolt. A tanácsnál 95 kisiparost tartanak nyilván, akik az állami szolgáltatók mellett jelentős részt vállalnak a helyi igények kielégítésében. A gyárban rég a Dunavi- déki Vendéglátó Vállalat szakácsai főzik az üzemi kosztot. az iskoláknak saját konyhájuk van, a Táncsics birkacsárdája is részt vállal a közétkeztetésben. A fiatalok — az átlagéletkor 32 év! — nagyon szeretik az Ámort, a Jász-Nagykun Vendéglátó Vállalat számukra épített szórakozóhelyét. Aki kicsit is ismeri a nagyközséget annak mondani se keli a művelődési központot, s talán azt se, hogy a jól szervezett és felszerelt gyári orvosi rendelő mellett községi orvosi, fogorvosi körzet is van, s néhány szak- rendelés miatt se kell már rég vonatra, buszra ülnie a betegnek. — Hogy él itt, a nagyközségben az ember? Ügy tűnik, kényelmesen. Azaz: meglehetősen. Rusinczkyné Rác Krisztina fiatalasszony: — Bár javult valamelyest az élelmiszerellátás, péksüteményt munka után nem kapok. Gyakran másnapos a kenyér is. A hékiek boltjában húst, töltelékárut mindig találok. Bacsikné Iván Márta, a Fogyasztók Nagyközségi Tanácsának elnöke: — Tíz tagja van a tanácsnak. képviselteti magát minden ipari üzem. Nem vagyunk elégedettek sem az élelmiszer-, de különösen nem a ruházati ellátással. A fiam épp beteg, citromot nem kapok az ABC-ben. Ha Pesten járok, kókuszreszeléket, citromot, alufóliát keresek a barátnőknek is. És ugyan ki örülne annak, hogy egy harisnyanadrág a martfűi nőnek 48 forinttal többe kerül? Ugyanis ritkán kapni megfelelő méretűt, ezért buszra kell ülni, amely oda-vissza 48 forintért visz Szolnokra. Ugyanez, ha egy pár gyerekzokni kellene. Kozma Imre tanácselnök: — A kenyérellátást a sütőipari igazgatóval a közelmúltban „helyére tettük”. Aligha lehet már panasz. A ruházati bolt valóban kritizálható. Épp ezért állapodtunk meg a tiszaföldvári áfésszel: a tanács a Tisza ABC mögötti területet átadja részükre közművesít- ve, s az áfész rövidesen meg. kezdi és még az idén befejezi egy 500 négyzetméteres szövetkezeti ruházati áruház építését. Akkor az Ideál ruházati boltját megszünteti. a szomszédságában lévő vas-műszaki javára. Közben épül egy 12 lakásos ház, aminek a földszintjén a TIGÁZ, a takarékszövetkezet, remélhetőleg fényképész íévtizedek óta nincs!) és egyéb szerviz, valamint végre a könyvesbolt is helyet kap. Hogy el ne felejtsük, a martfűi lakások 70 százalékában már gázfűtés adja a meleget, a meleg vizet. Pénzébe került ez minden családnak, csakúgy, mint a valamikori olajtüzelésre áttérés. Mindennek ellenére a fizetésre kötelezhetők jelentős hányada — igaz, jó tervek és alapos megbeszélések után — elfogadta, fizeti a településfejlesztési hozzájárulást. Tudják az emberek, hogy a pénzükből járdákat építhetnek, s a bolthálózat korszerűsítésére. nagyobbí- tására is telik belőle. A földvári áfész közművesített területet kap még esy bolthoz: a legújabb házak, a héki gazdaság egykori közDont- ja tájékán építkezőknek nyitnak még az idén egy szövetkezeti ABC-t is. — Hogy él itt. a nagyközségben az ember? — A kereskedő nehezen. Az igények óriásiak, a vélemények sokszor elszomorítóak. Ezt Papn József, a Tisza ABC vezetője mondja, ahol 29 kereskedő havonta hat-hét millió forintot árul. Hétezren vannak? Miből, hisz se citrom, se friss sütemény, se... Az áruházvezető a zöldségesnél rámutat a citromos- ládákra. Épp olyan szép sárga déligyümölcs van benne, mint bármelyik szolnoki áruházban. Mellette a tisztított zöldség, kilós sárgarépa, káposzta, burgonya, zeller, karalábé. Márciusban- mit kívánhatna még az ember, ekkora tél után? A fűszerespolcon ötféle törtpaprika, törött és egész bors, fahéj, babérlevél. Csak úgy, magamnak nézem, amit mostanában keresnek a háziasszonyok sokfelé. A savanyúságok közt nincs uborka. Máshol se, vonom meg a vállam, s megyek tovább. Megérkezett a kilós gyönyörű friss kenyér — fél három körül tolják ki a konténerekben az eladótérbe — és még van reggelről péksütemény is. Tölte- pékárut hetente háromszor kapnak; sokfélét látok a pultokon, csakúgy mint tőkehúst. Marha, sertés kül- lönféle minőségben... Elnézem a sátrak, polcok, pultok bazári világát, s arra gondolok; Martfűn sose hétezer lakos ellátásáról kell gondoskodni. Ezen a márciusi hétköznapon esküdni mernék rá, hogy fizetés után a bejárók mindegyike nem ment az első vonattal, busz- szal haza. Kozma Imre tanácselnök szerint a nappali népesség 10—11 ezer ember. Szerintem nem él rosszul se a hét-, se a bejáró 3—4 ezer ipari munkás, aki munkahelyének és életterének egyaránt Martfűt tekinti. Hogy jobb legyen — tervezik, fejlesztik, szépítik. Sóskúti Júlia /
