Szolnok Megyei Néplap, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-08 / 33. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. FEBRUAR 8. I Arcképvázlat I Jól eszébe véste apja tanítását A tizenegy gyerekes csa­ládban, ahol felnőtt, kis­gyerek kora óta a közösségi életet tanulta. Nemcsak a családi közösségét, hanem a nagyobbét is. Édesapja, amellett, hogy munkás élet­re nevelte szép családját, azt is eszükbe véste: nem lehet csak a magunk életét építeni, szépíteni, más dol­gunk is van a világon. Nos, Eszter, azaz Nagy Lajosné, született Debre- czeni Eszter jól eszébe vés­te apja tanítását. Érdeklődő gyerek volt, szíve mélyén egy kicsit mindmáig meg­maradt nagy, tiszta szívű, érdeklődő gyermeknek, no­ha háromgyerekes édesanya, és sok munkája mellett sok társadalmi feladatot is vál­lal. A Május 1. Ruhagyár túrkevei telepének műveze­tője. Nem volt egyszerű és egyenes az útja. Martfűn kezdte, ott lett felsőrész-ké­szítő szakmunkás. Friss bi­zonyítványával először Pes­ten próbált szerencsét. — Több testvérem dolgo­zott már Pesten, s úgy gon­doltam, nem leszek egyedül a nagy városban. Aztán — bár ott választottak először KISZ-titkárnak, s érdemes­nek találtak fiatalon a párt­tagságra, — mégis hazajöt­tem. Nem sikerült azonnal munkát kapni a gyárban, ezért átjártam Mezőtúrra, a Dózsa Cipőipari Szövetke­zetbe. Nem sokáig, mert felvettek a ruhagyárba, 1972 óta itt dolgozom. Beta­nított varrónőként kezdtem, hiszen a cipővarrás csak ro­konszakma. Közben persze tanulni akartam, s a gyár engedett is. Már asszony voltam, amikor Mezőtúron leérettségiztem. A férjem autó-motorszerelő, s miután háromgyerekes család a miénk, nem panaszkodom, de nagyon be kell osztani a keresetünket, hogy szépen éljünk. Eszterről minden azt lát­tatja, hogy szépen él, szere­ti a szépet. Pedig volt ré­sze rosszban is. Sokáig várt az első gyermekre, s mind­három esetben hónapokig tartó gondos orvosi kezelés­nek, kórházi ápolásnak kö­szönheti Nikolettát, Rékát és Reginát. Három kislány — olyan boldogan szól ró­luk, ahogyan csak azok az asszonyok tudnak beszélni, akiknek nagyon meg kellett szenvedniük a gyermekért. Beszélgetünk, ismerke­dünk, s nem titkolja to­vább: ha én el is felejtet­tem, mi már találkoztunk. Igaz, jó hat évvel ezelőtt történt, de a túrkevei Setét Mihály úti OTP-lakások tu­lajdonosainak felejthetetlen körülmények miatt. Ahogy beköltöztek új otthonaikba, egyszerűen leszakadt a mennyezet. Épp a Nagy La- josék szép nagy szobája volt a legborzasztóbb, új bútoraikat malter takarta, amikor levelük nyomán ná­luk is jártam. Egyébként hamar rendbetették a meg­csúfolt lakásokat, ök négy évi albérlet után jutottak otthonhoz, s Rékát várta, amikor mindez történt. Ab­ban az évben, az 1980-as- ban, történt más is. A túr­kevei kommunisták a me­gyei pártértekezletre küfd- ték, s ott megválasztották a megyei pártbizottság tag­jának és a XII. kongresszus küldöttének. — Akkor mondta édesapám először, hogy én vagyok a büszke­sége ... — Azóta is a me­gyei pártbizottság tagja. Csodálkozom, amikor el­mondja, mit, mennyit vál­lalt még. Pártcsoport-bizalmi az alapszervezetében, elnö­ke a munkaügyi döntőbi­zottságnak, s tavaly ősz óta ő képviseli a túrkevei telep dolgozóit a Május 1. Ruha­gyár vállalati tanácsában. Közben minden nap huszon­hat varrónő munkáját irá­nyítja, mint művezető. Nemrég fejezte be az esti egyetem általános tagoza­tát, s most technikusképző­re szeretne mielőbb kerülni. — Nem sok? — kockázta­tom meg a kérdést, de ő el­hárítja. Megszokta, hiszen már sokkal könnyebb, mint amikor kétműszakos mun­karendben dolgozott. Igaz. a három lány közül a leg­nagyobb, Niki, már iskolás. Neki segíteni kell a tanu­lásban, pontosabban foglal­kozni vele, mert nagyon jó eszű gyerek. — A tanítónő­je olyan szépeket mond ró­la, hogy csak nézünk egy­másra a férjemmel, bár a két kicsi is ilyen lenne majd. Azt gondolná az ember, hogy egy szorgalmas, a kö­zösségért is tettre kész mun­kás a jól fizetett emberek közé tartozik, s néhány ki­tüntetés is lapul már a fi­ókjában. Csodálkozom, ami­kor elmondja, hogy alig négy és félezer forint a mű­vezetői fizetése, kitüntetése pedig egy sincs. Magamban gyorsan el is könyvelem: Eszter igazán nem pénzért, jó fizetésért teszi a dolgát. Pedig az ember hajlamos arra gondolni manapság, hogy csak szép fizetésért, megbecsülésért lehet ennyit vállalni. — Nehogy panaszkodjunk már, — mondja Eszter, ki­csit összehúzott szemmel. Biztosan igaza van. Nem mondja ki, de érezhetem, hogy ennek a fiatalasszony­nak nem minden a pénz. annál inkább a sok munká­val teli, mégis kiegyensúlyo­zott, szép családi és közös­ségi élet. És aki ezt ilyen fiatalon megérti, arra való­ban büszke lehet az édes­apja .. — S — Tizenöt évvel ezelőtt volt szerencsém a kisújszállásiak örömünnepét, a Gyógyászati Segédeszközök Gyára helyi üzemének avatását tudósí­tani. A Szolnok Megyei Nép­lap 1970. november 21-i szá­mában Gyár a szipákáson cím alatt arról írtam, a vá­ros öregje-fiatalja örült a kisújszállási, egykori legelőn épült csinos gyárnak, a majdani kétszáz munkásnak kenyeret, állandó munkát adó üzemnek. Volt szeren­csém! A város díszpolgára, Bakó Kálmán (nyugodjék békében) azt mondta: „Ipar­telepnek való ez a vasúton túli egykori legelő. Öröm­mel adták a termelőszövet­kezetek ...” Beszéltek akkor az építők is, élükön az azóta ugyan­csak néhaivá lett Kiss Sán­dor Épszer-igazgatóval. So­kan szóltak, sokan mondtak véleményt a szép üzemről. Az első dolgozók az akko­ri újságcikkben nem beszél­tek. Csinos kisújszállási lá­nyok, fiatalasszonyok vol­tak, többségük akkor lépett először gyárba, s akinek volt némi szakismerete, ott­hon dolgozó varrónőként próbálta addig a pénzkere­sést. Az avatón már ottho­nosan mozogtak a csarnok­ban, tudtak mutatni saját kezük munkájából: matra­cokat, pelenkázónadrágokat — amit éppen akkoriban tanultak készíteni. Deméné karrierje Deme Istvánná úgy em­lékszik: már 1967-ben a gyár dolgozója .volt. — Fióküzemet rendezett be a gyár a kisúji főutcán egy régi épületben. Az első munkások ott kezdtek, hogy szokják, ismerjék a mun­kát, mire az igazi gyár föl­épül. Hát én lánykoromban tanultam varrni, aztán, hogy férjhez mentem, s megszületett a kisfiam, kap­tam az alkalmon, amikor munkást kerestek. Fiatal voltam, jaj, nagyon fiatal! Szóval, jelentkeztem. Elő­ször matracokat varrt|jnk, aztán mondták, menni kell, tanulni a pelenkázónadrá- gok készítését. Mondtam, megyek bárhová, szívesen. Mentem — az NDK-ba. Ak­kor az borzasztóan nagy do­log volt! Szerencsémre édes- anyámék családi házában laktunk, jutott nekünk ott egy kis szoba, anyámra meg a férjemre hagytam a gye­reket. Később is de sokszor így volt, mire eljutottam idáig. Jó férjem van, vállalt mindent a családunkért. Máig emlékszik az első gyári keresetére. Ezerhét- száz forintot kapott. Kisúj­szálláson jó pénz volt az 1967-ben. Deme Istvánná most mű­vezető és üzemvezető-helyet­tes. Újvári Pál nagy biza­lommal, igazi kollégaként tárgyal vele előttem is. Új­vári Pál 1970-ben az első üzemvezető volt — s máig kitartott a gyárban. („Ami­kor idejöttem, nem adtam föl a pesti lakásom, gondol­tam pár évig csinálom, az­tán vissza, a központba. Amikor már nem tudtam megelőzni a köszönésben a kisújiakat, azt mondtam, már én innét sehová...”) Deméné fia most 22 éves, főiskolát végzett Mezőtú­ron. A család rég nem a szü­lők házában él. Először egy 54 négyzetméteres lakást vettek a Szabadság téri la­kótelepen. Aztán, hogy kö­zelebb legyenek a megöre­gedett szülőkhöz, egy na­gyobbá költöztek az Ijfúság lakótelepen. Az már három­szobás, s özvegyen maradt édesanyját is befogadta, ott ápolja. — A Szabadság téren volt először fürdőszobánk. És az mór otthon volt, szerény, de igazi. És a mostani is az, nem valamiféle álomlakás, de a magunké. Már nem is tudom megmondani, milyen régen van tévénk, legfeljebb az autónk korát tudom: 10 éves a Zsigánk. Deme Istvánná tizenöt esztendő alatt elvégezte a ruhaipari szakközépiskolát és a technikusképzőt Buda­pesten, aztán a marxista kö­zépiskolát, utána az esti egyetem hároméves tagoza­tát, legutoljára megtanult autót vezetni. A gyári párt- alapszervezet titkára, s másfél évtized alatt volt Kiváló Dolgozó, az Egész­ségügy Kiváló Dolgozója, s megkapta a Munka Érdem­rend bronz fokozatát is. Na­gyon határozottan mondja: — Én innét a világért el nem mennék. Itt szeretek dolgozni, ez a világom! Nagyonis emlékszem Kiss Gergelyné a lassan búcsúzók között érzi magát. Nem látszik rajta különö­sebben, hogy egy-két év múlva nyugdíjas lehet. Jön Juhász Antalnéval, Kiss Ti- bornéval az üzemvezetői irodába, leülnek, arcukon ott a kíváncsi mosoly. Igen, ők is itt voltak tizenöt év­vel ezelőtt, amikor én szé­lesnek, hosszúnak láttam a gyárhoz vezető betonutat. Csinos munkaköpenyben vannak, látszik, hogy ' ép­pen felkeltek a gép mellől, vagy otthagyták a munka­asztalt egy kicsit. — Én nagyon is emlék­szem — nevet föl Kiss Ger­gelyné — az első fizetésem­re ebben a gyárban! Tudja, a háziiparból jöttem, ahol akkor igen szerényen díjaz­ták a munkát. Itt meg 1800 forint volt az első havi bé­rem. Nem tudom, voltam-e azóta olyan elégedett éle­temben, mint akkor. Álmom­ban se gondoltam volna! Olyan szép, őszinte arcán az emlékezés öröme, hogy mint a csitrik, nevetünk, egymás szavába vágva mondjuk, kérdezgetjük: — Volt már tévéjük? — Ah, hogy lett volna, aztán, később, hogy ketten kerestünk, lett! — Én a centrifugát tar­tom életem jótevőjének. Ugye, a gépmunkában elfá­rad, elerőtlenedik a kéz, ne­héz a mosott ruhát kézzel csavarni. A centrifuga, az igen! — Nekem a testvérem nyert a lottón, s ő adott annyit, hogy vehettünk egy tévét magunknak. — Én meg az első évti­zedben szerettem meg az ol­vasást. Kedvet kaptam a fiatalabbaktól. Már saját kis könyvtáram van, de a könyvtárba is el-elmegyek. most is kint van nálam két Moldova-kötet. — Nálunk, édeséknél nem volt könyv, dehogy volt a kisúji parasztcsaládokban, még a mestereknél is alig. Valahogy belejöttünk ebbe is. — Az én édesapám gépész volt. Mi kunmadarasiak vol­tunk, énnekem már lányko­romban is volt könyv a kezemügyében, otthon. — Persze az időnk is több már, jobban ráérünk. Ami­kor a gyár indult, minden este főztem a családnak. Azóta már férjem meg a fiam a munkahelyén ebédel, meg én is, mert van üzemi konyhánk. Kényelmesebb. — A lakásunk is az. Mi tanácsi lakásban élünk, de korszerűsítettük, van fürdő­szobánk. Benne vagyok a témában. Újvári Pál visszatér a szo­bájába, amelyet készséggel fölajánlott a beszélgetés színhelyéül. Ám ahol öt asszony viszi a szót, dehogy szól bele egy férfi, még ha üzemvezető is. Kis mosoly ül az arcán. Látszik rajta az önfeledt emlékezés örö­me ... Körbemutathatna, a falon oklevelek sora. Kivá­ló cím, munkaverseny-győ- zelem, — mindenféle elis­merés. Újvári Pál azonban nem hívja föl rájuk a fi­gyelmet, érzi, hogy az asz- szonyok a sorsukkal jobban példázzák a közelmúltat. — Nehéz volt a gyári rendet, életet megszokni? Miért lett volna nehéz? Értetlenül néznek rám. Hát eddig nem világlott ki a szavukból, hogy ez egy rend- szerető, jól dolgozó csapat? — Megszeretni volt köny- nyű! — Kiss Gergelyné a legidősebb jogán mondja ki először. — Megszerettük egymást! Én nem idevalósi vagyok, a férjem révén ke­rültem Kisújra. Amikor ha­zamegyek az édes testvérem látogatására Füzesgyarmat­ra, vele nem találom úgy a szót, mint itt a munkatár­saimmal! Ez egy közösség, amelyre az ember, bármi baja-gondja van, számíthat! Ide én minden nap hazajö­vök! A fiatalokkal is jól szót értek. Kedvesek, ara­nyosak, befogadnak maguk közé! Megértem őket, es tisztelem is bennük a mun­kaszeretetei, a fegyelmet, a jobbító szándékot. Észre kell venni, ha egy ifjú be­illeszkedik, ha készségesen vállalja, amit mi elkezd­tünk. És hát övék úgyis a folytatás, nem ? A fiatalság titka Kétszáztizennégy dolgo­zója van most a kisújszállá­si gyárnak. Tizenöt évvel ezelőtt hetvenkilencen kezd­tek, de az építők is tudták: kétszáz munkásnak kell jó munkahely, öltöző, fürdő. — Jó három kilométer ide a városközpont. Már amiatt se panaszkodunk, hogy messze van. Addig rossz volt, amíg két műszakban dolgoztunk, s éjszaka botor­káltunk haza a vasúton túl­ról. Van, aki máig bicikli­zik, mások most is gyalogo­san járnak. Akkor is meg­éri, s tán az egészségnek is jobb a naponta megtett pár kilométer. Ahogy búcsúzunk, a pénz­tár előtt is elvezet az utam. Kiss Gergelyné kezében már a boríték. Nem kérdezem, most mennyi van benne, mert épp „ráhúzós heteik” vannak. Sok a megrendelés, szombaton is dolgoztak ja­nuár végén. Láttam az üzemvezetői irodában egy statisztikát: 1971-ben 22 ezer forint volt az éves munkás­bér, az elmúlt évben a var­roda átlaga 49 770 forintra kerekedett. — Azt nem is mondtuk, — hív gyári körútra Demé­né, hogy már saját gyógy- cipőgyártó üzemünk is van, meg nálunk készülnek a mozgássérültek szobai, utcai kocsijai... Írnak néha a szocialista brigádunknak beteg emberek. Olyan kéré­sek vannak a levelekben, amelyeket szégyen lenne nem teljesíteni. Mégis, szív­szorongató dolgok ezek. Mondtam már, hogy gyö­nyörű munka a miénk? Va­lahol egymásnak segítünk, enyhítjük mások szenvedé­sét. 'Hát nem boldogság ez? Azt hiszem boldogság is, meg a fiatalság titka is. El­végre a gyár is fiatal. Alig múlt tizenöt éves! Sóekúti Júlia Jászladányi pillanatok Fotó: T. Z. Az alapítók-tizenöt év után

Next

/
Oldalképek
Tartalom