Szolnok Megyei Néplap, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-19 / 42. szám
1986. FEBRUÁR 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IA tévé 1 képernyője előtt Az elmúlt hét eseménye, mondhatnám azt is szenzációja — ha ezúttal ez a kifejezés nem volna kissé olcsó — újra jelentkezett a képernyőn Bokor Péter immáron halhatatlan sorozata, a Századunk. Több esztendős szorgalmas kutatómunka után újabb nyolc része készült el ennek a szórakoztató történelmi dokumentumfilmnek, amely nemesen ötvözi a tudományt és a játékot. Újra Századunk Nagyarányú vállalkozás. „A filmekben pontosan ötven koronatanú szólal meg. Számos színész segít a különböző viták, tanácskozások, ülések műtermi megelevetítésében. A szöveg, a párbeszédek .alapanyagát’ eredeti iratok, jegyzőkönyvek, naplók s a résztvevők visz- s zaemlé kezesei szolgáltatják. A korabeli fölvételek hatalmas tömegéből válogattuk ki azokat a képsorokat amelyek filmjeinkben végül helyet kaptak” — írja a szerző-alkotó sorozatának forrásairól és módszeréről. S ahogy azt már az előző filmjeiből is megismerhettük: nem a képzelet színezi, formálja a történteket, na- nem fordítva, a történtek megidézése gyújtja fel a fantáziát. Aki megélte azokat az időket — a német megszállás időpontjától kezdődött az újabb fejezete a sorozatnak — de már csak bálványán emlékszik, hogy mi is történt azokban a zűrzavaros napokban, az most a tények felsorakoztatásával pontosan regisztrálhatja — utólag — az eseményeket. Bokor Péter elvezet bennünket a történések legintimebb színhelyeire, bepillanthatunk a história cifra kulisszái mögé: a politikai konyha ínycsiklandó falatéit tálalja fel a film a képernyőn. Itt van tehát a régi sorozat újabb darabja, mitsem veszítve hajdani erényeiből1, érdekességéből és nem utolsó sorban tárgyilagosságából. Mert ez rendkívül fontos, hogy tudniillik a tudományosság igényét sohasem veszti szem elől a film alkotója, a történték bemutatása közben egyoldalúan nem ragadja el még pozitív irányban sem publicisztikus hevület. Remek sorozat, párját ritkítja, regényes olvasmány, történelem közelnézetben. Ember és árnyék A történelmet idézi a múlt hét egy másik jeles programja is, méghozzá ugyanazokat az időket, amelyeket a Végjáték a Duna mentén, csak egészen másképp: emberi sorsokban megjelenítve, megidézvén a kor tragikumát, embertelenségét. Vészi Endre és Gábor Pál tévéfilmje, az Ember és árnyék azonban nemcsak a korszak rideg kegyetlenségéről beszélt, egyáltalán nem szokványos lágertörténetet adtak elő, a már jól ismert a munkaszolgálatosok megalázó sorsának motívumaival hanem egy különös emberi drámát is, mondhatni emberi melegséget is „beloptak” az embertelenség világába. Melegséget apa és fia (együtt vannak kényszerű munkán a lágerben) a szökött zsidófiú és egy kedves árva leány közötti szeretet- szerelem finom melegségét. Ettől azután még erőteljesebben „szólaltak” meg a lágerélet, a kiszolgáltatottság fojtogató érzései. A munkatáborból megszökött fiú és a lány alkalmi találkozásából születő szerelem, majd a szökött fiú visszatérése mégis a lágerbe, mert nem akarja, hogy az ő szökése miatt mások, a tábor lakói bűn hődjenek (tömeges elpusztításukkal fenyegették meg őket a tábor őrei). ha jóllehet ebben a történetben talán több a költészet. mint a logika, végül is az emberi áldozatvállalásnak ez az egyáltalán nem hősies, csupán emberi formája nem egyszerűen megható, hanem megrendítő, mely egyúttal jól mutatja a „halálra ítélt” munkaszolgálatosok lelki- erejét, emberi nagyságát. Ugyanakkor ellenkező előjellel rendkívül leleplező a filmben a Nyugatra távozni szándékozó tábornokék búcsúvacsorája, amikor is csaknem botrányba fullad a nemtelen indulatok elszabadulásával a féktelen dáridó. A film ugyanakkor nem akarja „szentté” avatni a lágerlakókat, felvillantja ábrázolásukban azokat az emberi kicsinyességeket ás, amelyek a kényszerű összezártság szinte törvényszerű velejárói, s egyáltalán nem rokonszenvesek. Gábor Pál tehát igyekszik árnyalt képet rajzolni a megidézett világról, melynek fájdalma szinte opálosan szűrődik át az emlékezet „üvegén”. Gábor Pál rendezése a már említetteken túl, finom, érzékeny egy kissé tartózkodó. Nem erős színeket használ, inkább a pasztellt kedveli, s van valami végtelenül együttérző líraiság ebben a rendezői megközelítésben, ami azután eredményében a nézőt is ráhangolja e szomorúan emberi világra, amelyben mindenütt ott az árnyék — még akkor is, amikor nincs napfény, nem süt a nap. A színészi játék visszafogottsága is jól illeszkedik ebbe a képileg! is puritán világba. Mégis kitűnt azonban a fiút alakító Rudolf Péter sugárzó erejével és megható tisztaságával. Röviden Az orvori hivatás, az orvosi gyakorlat sok izgalmas problémát vet fel napjainkban: az egészségügy a társadalmi érdeiklődés homlokterében áll; hamis mítoszok veszik körül, igaztalan vádakkal illetik, vagy feltétlen rajongással övezik a gyógyítás szakembereit. Nos, a Doktorrá fogadom... című dokumentumfilm nem kisebb célt tűzött maga elé. minthogy belülről mutassa meg ezt a világot, amely a kívülállónak sokszor oly misztikus sokszor oly nehezen kiismerhető. Gém György és Moldova Ágnes — szerkesztő-riporterei a többrészes dokumentumfilmnek — körbejárják a gyógyítás intézményeit, s egy-egy terület legkülönbözőbb képviselőit szólaltatják meg a leendő orvostól egészen az akadémikus professzorig. Érdekes szellemi feltérképezése ez a meglevő helyzetnek, s bár még a sorozat java háí- ra van, máris megfogalmazható: a kissé fésületlen riportokban a legégetőbb kérdésekre vetődik fény. Kevélsbé mondható sikeresnek a hét egy másik társadalmi látlelete, (péntek este) szociográfia kamerával megírva, amelyben az öröm természetrajzát kívánták adni a vállalkozó szellemű tévéfilmesek. A parttalanná váló kérdésekre adott tengernyi válaszból sajnos csak az derült ki, amit eddig is jól tudtunk, hogy tudniillik öröm sokféle van, kicsi és nagy, igazi és nem igazi, s hogy örülni sokféleképp lehet. Sőt. hogy vannak, Mikiknek fogalmuk sincs, hogy mi az öröm. Vélemények hangzottak el és sorjáztak egymás után, s közben refrénként fel-felhangzott egy Kórus örömteli éneke. De ez sem fűzte szorosabbra őz „öröm-mozaikot”, a számtalan véleményből nem kerekedett ki valami határozottan egész, így csak részleteiben volt érdekes az egyórányi riportfilm; az örömről szóló válaszok nem álltak össze örömóda zengő kórusává. V. M. Péntektől Szabó Ágnes kió/iítósa Szolnokon Február 21-én, pénteken délután négy órakor a szolnoki helyőrségi művelődési házban kiállítás nyílik Szabó Ágnes grafikusművész alkotásaiból. A szegedi születésű, Szolnokon élő grafikus 1961 óta szerepel különböző tárlatokon, egyéni kiállítása volt már Karcagon, Makón és természetesen Szolnokon. Az 1982-ben rendezett országos akvarellbiennálén megkapta Heves Megye Tanácsának díját. A 21-én nyíló tárlata március 8-ig tekinthető meg. Lámafesztivál Tibetben Ezer lampion és mécses világította ki a Ihászai Gokan kolostorit abból az alkalomból, hogy 1966, a „kulturális forradalom” kezdete óta első ízben tartják meg ismét Tibetben a hagyományos központi lámafesztivált, azaz a tibeti buddhisták holdújévi imaünnepségét. A holdújévi lámafesztivál csaknem hatszáz éves múltra tekint vissza. Egészen a „kulturális forradalomálg” évente megrendezték. A tibeti buddhisták e közös imádkozással köszöntötték az új évet, és a kéthetes fesztivál keretében avatták fel a lámaizmus új papjait is. Húsz év óta első alkalommal gyűlt össze több, mint ezer láma a tibeti kolostorokból és szentélyeikből, hogy sokezer hívő jelenlétében áldozzon a vallási hagyományoknak. A tibeti autonóm terület helyi kormánya nemcsak a több száz éves hagyomány újbóli ápolását tette lehetővé, hanem a Gokan kolostor felújításával és festményeinek, kegytárgyainak restaurálásával is hozzájárult a vallási ünnepség megtartásához. A fesztiválra összegyűlt lámák és hívők előtt mondott beszédében a pancsen láma, a Indiában élő dalai láma utáni második számú vallási vezető a tibeti buddhisták körében arra szólította fel a lámákat és a hívőket, hogy járuljanak hozzá Kina nemzeti egységéhez és gazdaságának fejlesztéséhez. Március 1-én Pedagógusok vers- ós prózamondó versenye A Pedagógusok Szakszervezete Szolnok Megyei Bizottsága ebben az évben is megrendezi az irodalmat kedvelő és az előadóművészet iránt is vonzódást érző általános és középiskolai tanárok számára hagyományos vers- és prózamondó pódiumát. A SZíMT Ságvári művelődési házának Táncsics termében március 1-én 10 órakor kezdődő pódium egyben válogató az áprilisi országos versenyre, melynek idén Vác ad otthont. A megyei meghallgatásra a nép- költészetből, és a mai magyar költők műveiből, valamint a Nyugat íróinak tollából származó vagy a róluk szóló esszéirodalomból választott 2—2 művel lehet pályázni. Kun Bélával a Tisza partján Az utolsó hídfőben A hídőrség megállította a gépkocsit. — Senki se mehet már át! A folyó bal partjáról egymás hegyén-hátán özönlöttek vissza a sebesült, de járóképes vöröskatonák, a trénkocsik a mozgásképteleneket hozták. A Tisza vizét sűrűn magasba csapták a gránátok, a városban tüzek jelezték a becsapódásokat. A gépkocsi sofőrje a volán mögül szólt ki az őrségnek: — Ne okvetetlenkedjetek, fiúk, itt az igazolvány, át kell mennem a túlsó oldalra! — Nekem meg az a parancsom, hogy a hídon az atyaúristent se engedjem át! Hová mennél egyenesen a románok karjaiba?! Azonnal vissza, mert nem teketóriázunk! — kiabálta az őrség parancsnoka, s már nyúlt is a pisztolytáskájához. A gépkocsi utasa, az alacsony, katonaruhás férfi ekkor ugrott ki a hídfeljáró járdájára, valamit kiáltott ő is, de senki sem hallhatta mit, mert az autó bal oldalába vágódó gránát robbanásától egy pillanatra mindenki megsiketült, aki a közelben volt. A hídőrség parancsnokának helyén méteres kráter, a kockakövek a környező házakra hullottak. Makai László Lenin-fiú, az autó sofőrje szétroncsolt fejjel csüngött a kormánykeréken. A gépkocsi utasa a füsttől, portól fulladozva tá- molygott a hídkorláthoz, kihajolt a mélybe és hányt. Egy trénkocsiról szanitécek ugráltak le, odarohantak hozzá. Akkor már egy nagy fehér zsebkendővel törülget- te az arcát: Kun Béla a fronton katonákkal beszélget Az utolsó fényképek egyike, 1936-ból A Vörös Hadsereg utászai helyreállítják a szolnoki „százlábú” hidat ről beszélt. Mindenki egyformán érthetett proletártestvért, vagy magyar testvért. Legtöbben a valóságot értették: mindkettőt... A pillanatra meg-megvilágoso- dó kis terület, a vasúti kocsi, rajta a szónokkal s körülötte a katonákkal, olyan az éjszakában, a szélben mint egy sziget, mint egy repülőbárka, melyet eltakarnak a hullámok. Mint egy hajótörés...” Július 30-án virradóra Szolnoktól északkeletre, Ti- szabő—Tiszasüly térségében két román hadosztály kelt át a Tiszán. Ugyanaznap Welter,, Böhm és Peyer, a kapituláció hívei, Kun Bélát a királyhidai határállomásra hívták találkozóra, hogy ott rávegyék a lemondásra ... Kun Béla a kapitulációs javaslatot elutasította. Másnap, július 31-én Cegléden, Vágó Béla hadiszállásán a népbiztosokkal — Landler, Pogány, Hamburger — és a hadtestparancsnokokkal a harc folytatását határozták el: ellentámadás Szolnok irányában. A várost augusztus elsejére virradóra foglalták el a román intervenciósok. Ellenük indultak az éjszakában az I. hadtest katonái, köztük a 68-as vörös gyalogezredben a szolnoki pártalapítók is. Az 53. vörös gyalogezred katonái is támadtak. Seidler Ernő emlékezéséből: — Ügy meneteltek, mint egy békebeli gárdaezred. Ropogott a kövezet a lábuk alatt, és visszhangzott Abony az Internacionálé hangjaitól. Reggel váratlanul hozzánk érkezett Landler Jenő, akit a katonák kitörő lelkesedéssel fogadtak. Landler az ez- redparancsnoksággal megbeszélte Szolnok visszafoglalásának tervét. Az 1. hadtest vezérkari főnöke reggel 8 órakor már azt jelentette a főhadiszállásnak, hogy a támadó osztag heves harcok árán elérte Szolnokot. Néhány órával később — délelőtt 11 órakor — már újra a Vörös Hadsereg kezén volt a város. „Landler katonái az aréna vadállatainak hősiességével vetették magukat Szolnokra" — írta a Jász-Nagykun Szolnok megyei Lapok 1920. február 29-i száma. A vöröskatonák augusztus 2-án egész napon át tartották a várost. Közben a román intervenciósok szinte minden oldalról körülzárták őket. r Landler Jenő tisztelgése a támadásba Induló vörös katonáknak — Nincs semmi bajom, elvtársak. .. Csak ez a fene gyomorideg . . . Szegény Makai .. . — Ennek a legénynek, bizony vége! De legalább csak egy pillanat műve volt.. De úgyis mindennek vége — mondták a sebesültszállítók! — A románok kétszer any- nyian vannak, mint mi — mutattak át a túlsó partra. A táborisapkás férfi a port. verdeste le kabátjáról: — Kun Béla vagyok, elv- társak, segítsenek, hogy telefonálhassak, mielőbb egy másik gépkocsira van szükségem. A hídfőparancsnokság a Zagyva-híd melletti házban volt. A katonák oda kísérték Kun Bélát. Bement az épületbe, — az emlékezések itt megszakadnak... A szolnokiak ekkor látták utoljára ... Aznap este már Budapesten beszélt a Dunántúlról a frontra induló csapatokhoz. Illyés Gyula, aki talán az utolsók között tette meg ak kor a budapest—szolnoki utat, megőrizte számunkra ezeket a drámai perceket: ,.A szónok, ott a villanyfény alatt úgy dobálta karjait, oly viharosan hajlongott minden irányba, akár ászéi gyötörte fák néhány méterrel mögötte. Harcra buzdí tóttá a katonákat... Felszabadításra váró testvéreinkEstére kifogyott a lőszer, megszűnt az utánpótlás ... „Utolsókat dobbant a szív. A Magyar Tanácsköztársaság szíve akkor Szolnokon dobogott.” A szolnokiak tudni vélik, hogy a mondat Kun Bélától származik. Tiszai Lajos
