Szolnok Megyei Néplap, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-11 / 9. szám

8

Irodalom, művészet

1986. JANUAR 11.

■HU holmival foglalkozott. Bármikor to-1 ML vábbi rendet lehet

ll rakni a szekrényben. Letörölgetheti a könyveket, sohasem tökéletesen por- im iiíi srk A luxusfényű harisnyatartó gombjait megerösitheti. A ritkán használt vendégcsészéket, -tányérokat is át lehet mosni. És még annyiféle... Az ápolást igényló holmi nem fogy ki. Beleérzéstelenítette magát a holmiba.

Ha a kollégákra gondolt: arc nélkül merültek fel. Az az egy-két távoli rokon is. Az az egy-két barát is. Arc nélkül... arcátlan... Arcátlanul üresnek mutatkozott mind. Ma az olvasás is. Ma a televízió is. Egyedül csak a holmiból állt össze védósátor.

Csengett a telefon. A „Megértés” jeligére! Tíz óra elmúlt, ilyen későn nem az. De ő. Míg a készülékhez szaladt, gyors pergésben emlékezett az esti telefonálókra. Akik két hét óta hívják, amióta a „Megértés”-! várja. Két hete ki sem mozdul esténként... Ide szólt Juci, hogy vasárnap menjenek moziba, Vilma néni, hogy elpanaszolja a szegény fájós derekát. És a varrónő, hogy elkészült az új ágyhuzat- garnitúra.

— Halló, doktor Fogarasi Pálnét keresem.

— Én vagyok. Én, Fogarasiné.

— Veronika. A „Megértés” jeligére telefonálok.

Jó, hogy megírta a keresztnevét is. A férfi olyan melegen ejtette ki — Fogarasiné máris megrezdült. A férfi hangjában azonnal egy sejtető húrt érzett, természeteset, nem ala- koskodót.

— Volt szives közölni velem, hogy elvált. Megkérdezhetném, miért használja mégis az asszonynevét?

— Ez társadalmi konvenció... zavartan keresgélt. — Ha egy nőnek nincs valami jelentős foglalkozása. .. akkor mintha több lenne a súlya asszonynévvel...

— Maga őszinte ember! — örült a férfi.

Túlzott a következtetés — gondolta Fogarasiné —, nincs ebben érdem, semmi figyelemre méltó. De már az őszinteség díszét viselte magán. És rögtön szégyenkezett. Azt irta levelében: „Negyvenéves múltam.” A negyvenhat éves is negyven múlt, csakhogy ez olcsó kétértelműség. Fényképet is kellett küldenie, ötletes fotóssal csi7 náltatta. A fotós felelőssége, vagy az öné, ha csinosabb, érdekesebb rajta?!...

A férfi elnézést kért a késői telefonért.

— Albérletben lakom, a háziak most vonultak vissza a hálószobáj jukba. Különben itt vannak a közvetlen szomszédságomban. A tompán átszűrődő hangokat sem akarj tam megosztani velük. Legyünk csak ketten a világon: maga meg én. Egyébként is. A hétköznapi fáj radtságtól a vacsoravásárlástól, a közlekedéstől elszennyeződik az ember. Azt is meg akartam várni, míg mindez letisztul, s újra önmagam vagyok, újra bensőségesebb dimenzióban mozgok. Nem tudóim érti-e.

— Hogyne érteném.

Az asszony szerette volna bővebben, meggyőzőbben kifejezni értését, de nem talált alkalmas szava-; kát. Pedig határozottan érezte azt a másik dimenziót. Amely felsza- badítóan messze esett Juci, Vilma néni és a varrónő dimenziójától.

A férfi aprólékosan és szemléletesen mesélt a lakhelyéről. A vedlett bérházról, a kredences, aranyozott állótükrös, bamba giccstár- gyakkal zsúfolt szomszéd szobáról és a saját szobájáról, amely másik földrész. Egy-két markáns kerámiával, gyökérkompozíciókkal, zenegéppel.

— És most, hogy már látja a környezetet, itt van nálam vendégségben.

— Még a nevét sem tudom!

önkéntelenül ingerültség csapott

ki Fogarasiné hangjából. A szűkszavú hirdetés semmi többet nem árult el, mint hogy egy ötvenes elektrotechnikus keres házastársat A férfi viszont fényképes válaszlevelet kért, és lehetőleg telefonszámot. A másik fedje fel magát, a másiké legyen a kockázat! Ugyanakkor éppen ez a zárkózottság ösztönözte az asszonyt válaszra. A hirdetésből megnyugtatóan hiányzott a magakelletés és a becsapás lehetősége.

— Ne haragudjon rám. Meg kell értenie, miért nem siettem bemutatkozni. Kovács József vagyok, átlagnév a köbön. Csak egy átlagember képzetét keltheti. Ha megismerkedtünk, majd tapasztalja; mennyire nem illik hozzám. — Kis szünetet tartott. — Itt a kezemben

a fényképe, Veronika. Nagyon tetszik.

— Itt a fülemben a hangja. Nagyon tetszik.

Fogarasiné megrettent a saját szavaitól. Mintha nem is ő beszélt volna. Mintha átlendült volna egy irreális síkra.

Ilyesmi csak lánykorában történt meg vele, a szerelem kezdetére Kovács hálásan nevetett. Aztán elbizonytalanodott, hangján homorú- latok keletkeztek.

— Már két hete készülök rá, hogy felhívjam magát. Az az igazság, hogy nincs mindig energiám.. Egy még vadidegen asszonyhoz teljes bizalommal társulni, ehhez sok energia kell.

Fogarasiné most tudatos elszá- nással folytatta:

— Ha ilyen őszinte... maga valóban. .. akkor talán már nem is vagyunk vadidegenek... És azt mondhatjuk, ami eszünkbe jut, kü-, lönösebb energiafelhasználás, különösebb tartás nélkül.

— Köszönöm. Szívből köszönöm. És máris élek ezzel az előnnyel. Hogy túlessek rajta... Mert míg el nem mondtam, addig zavar... Borzol...

Fogarasiné arra gondolt, hogy bizonyára testi hibás. Szokatlan részvéthullám kapta a hátára. Elhatározta, hogy vállalja. Kovács hallgatott.

— Ha esetleg valami fogyatékosságát. .. higgye el, nem riaszt...

A férfi idegesen nevetett:

— Azt hiszi, drága, hogy púpos vagyok, sánta vagy törpe? Sokat sportoltam, ma is meglátszik, és a pontos magasságom: száznyolcvanhat centiméter. Nem fogyatékosságról van szó, inkább az ellenkezőjéről. .. Mi a fogyatékosság ellentéte? Nálam egy találmány. Én ezt a találmányt nem tudom kidolgozni. .. nos... tehát... sem önálló lakás, sem némi tőke nélkül. Még nem voltam nős, a magamfajta agglegény csak akkor házasodik, ha nagy érzések söprik el az aggályait. Amire utaltam: mellékszempont. De ha mellékszempont is: nem elhanyagolható. Ez a találmány az életcélom. A töltésem.

Fogarasiné gyakran olvasott, hallott némely magányos nő megmagyarázhatatlan, szinte beteges hiszékenységéről. Mégis úgy érezte: ha ez a férfi szélhámos, akkor kivétel nélkül mindenki az, és akkor a legokosabb kinyitni a gázcsapot.

— Milyen találmány...? — kérdezte habozva.

— Komolytalan lenne, ha három mondatban vázolnám. Éppen elég mutatósat, akár szenzációsat henceghetnék el róla. De az ilyesmi gőzös dolog. Ha lesz türelme végighallgatni, majd szakszerűen ismertetem. Amikor személyesen találkozunk.

Alapelvek küzdöttek Fogarasiné- ban. Már nagyon régóta óvatosan élt. Óvatos életében nem mozdul soha semmi. Biztonsága: búra. Megáporodik alatta a levegő. De még ki lehetne bújni alóla. Megfiatalodni. Mérlegelés nélkül. Mint az ifjúság. Kovács József vajon tehetséges? A tehetség egyebek között az esélyek és a környezet hitének kérdése is. Vágyott rá, hogy higgyen Kovács Józsefnek. De az furcsa bukfenc, hogy a férfi azt véli: ő ad teljes bizalmat, neki volt szüksége energiára hozzá. Ej...

— Ha személyesen is úgy kapcsolódunk egymáshoz, mint most, akkor a lakásom és a negyvenezer forint megtakarított pénzem a magáé is.

— Suta lenne, ha megköszönném. Izgatott vagyok. Izgalmasabb történik ma éjszaka, mint a megköszönhető. ..

— Engem is zavar egy és más, míg nem tisztázom. A jövő hónapban leszek negyvenhat éves. Nem vagyok csúnya, de a fénykép túlságosan kedvező. És még valami. Nem mondtam, mert úgy hangzik, mint a libák mentegetődzése. Életemben először feleltem házassági apróhirdetésre.

A férfi egyáltalán nem neheztelt Veronika negyvenhat évéért. Azért sem, hogy kevésbé csinos. És tökéletesen biztos volt benne, hogy csakugyan először felelt hirdetésre. Reagálása fokozta az éjszaka rendkívüliségét. Reagálását Fogarasiné szinte egyenértékűnek mérte a fel» ajánlott lakással és pénzzel.

Megkönnyebbültek, a spiccesek módjára oldódtak. Az ízlésüké« vizsgáztatták emberben, könyvben;

zenében, még ételben is. Az Ízlésük azonos volt. El akartak búcsúzni! de nem lehetett. A gyermekkorukat is el kellett mesélniük egymásnak! A külső körülmények különbözőek voltak, de a belső átélés döbbenetesen hasonló. Éjfélre járt.

— Mikor találkozunk? — kérdezte a férfi.

— Holnap — válaszolt az asz- szony.

— Délután vagy estefelé telefonálok.

— Most is megbeszélhetjük.

— Még nem tudom, hogy hánykor végzek. Ki tudom-e védeni q túlórát. Ha nem, akkor is összefutunk, legfeljebb később.

Az utolsó három mondat idegen közegből érkezett. Fogarasiné szorongott.

— Jó — szólt fanyarul —, a viszontlátásra.

— Egy pillanat. Szavamra már csak egy pillanat. Azt hiszem: szeretem magát. Jó éjszakát, Veronika.

A szorongás nyomtalanul eltűnt. „Azt hiszem...” — éppen emiatt megbízható. Hiteles. Érvényes.

Fogarasiné képtelen volt elaludni, az altató sem használt. Virrasztóit az ijesztő boldogsága felett. De kívülről is látta magát. Csodálkozott, hogy így vissza lehet térni a kamaszkorba. A kamasz lányok reményeihez.

Kovács mélyen aludt, már öt perccel az elköszönésük után. Nem kívánt gondolkodni.

Másnap a férfi kitűnő közérzettel dolgozott a munkahelyén. A rutinfeladatok biztonságában, örült a szaktudásának, amely ezekhez a feladtokhoz cáfolatlanul elegendő volt. Fel sem nézett. Hajtotta magát. Nem hagyott réseket...

Délután öt óra körül, amikor hazaért, leült a telefon mellé. Kivételes asszony — gondolta. — Ha elfogadom a lakását... és a pénzét. .. Egy találmány sorsa nagyon sokfélén múlik. Felidézte magában azokat a találmányokat, amelyek ha végül győztek is, előbb kudarcok és megaláztatások sorára ítélték a feltalálót. Évszázadok óta. A történeti áttekintés sokáig tartott, majdnem két óra hosszat. Eközben mintha a durva hátsó rétegek csúf igazságokat sugdostak volna a fülébe. .. A következőket. Eddig a körülményekre kenhette, hogy neiq valósítja meg... így összehasonlít- hatatlanabbul kényelmesebb. Le» hetséges, hogy az ötlet pompás, de csak a fejében lakik, már vagy tizenöt éve. Egy pompás ábrándkép. Nincs belőle leírva semmi, Még az előzetes számításokat sem végezte el. Tavalyelőtt egy nyugati1 társasutazás mind a tíz napját képzelődéssel töltötte. Hogy kint marad, mert ott hamarabb szerez mecénást a találmányához. De nem tett egyetlen lépést sem terve érdekében. Azután felszállt a csoporttal a hazafelé-vonatra. És azt mondta az úti társainak: szép volt ez a tíz nap, ám az idő igen hiányzik, mivel a találmánya sürgeti, és ő könnyelműen pihent.

Ezeket a csúf igazságokat sugdosták a fülébe a durva hátsó rétegek. De 6 a különböző korok feltalálóinak mostoha életére emlékezett, összpontosított. Mindamellett a hátsó rétegek sem hagyják máj gukat! Egyszer csak észre kellett vennie, hogy rendkívül nyugtalan Kovács meglelte a magyarázatot: ha a találmánya sikerét emberek vagy intézmények meggátolják: Veronika őróla hiszi majd, hogy csaló. Férfi számára nincs iszonyúbb, mint ha a szeretett asszony jogtalanul gazembernek nézi. Mit kellene hát tenni?

Hosszas töprengés után elhatározta: közli Veronikával, hogy itt érzelmekről van szó, azok mögött eltörpül a lakás, a pénz, a talál» mány, ne is beszéljenek róla. Igen, így rendben lesz. Nem, mégsem... egyfelől meghazudtolná tegnapi ál- lításait. Másfelől amúgy is képtér len lemondani a találmányáról.

Belefáradt a latolgatásba. Első alkalommal nem mutogatja magái ilyen kimerültén, holnap hívja Ve* ronikát. Kilenc óra után lefeküdt, és mélyen elaludt, noha a háziak tévéztek a szomszéd szobában.

Ezen a napon Fogarasiné csak ténfergett-vánszorgott az irodában. Oly álmos volt, hogy rossz lelkiismerettel bár, de csak tologatta-la- pozgatta az iratokat.

Délután otthon a telefonja mellé telepedett, és felélénkült. A félelem stimulálta. Az a tegnapi nem valós sík... lebegtek, táncoltak..» Nem a józan élet. Így tartós sem lehet Már el is tűnt. Szidta magát a kishitűségéért. Amiért kialvatlan már eleve fásultnak kell lennie? Kovács a társa. Magányos évek utáni társra talál az ember. Ami jó, az mindjárt csoda is?!

Az idő megfoghatatlanul telt. Rá- nézett az órájára: már fél hat? > Már hét?! Már negyed kilenc?! Hiszen még csak ebben a pillanatban volt öt óra. A percek viszont kínosan elnyúltak. A kettősség megkavarta. Szeretett volna a holmival foglalkozni, de nem tudott elszakadni a telefontól. Nem is vacsorázott. Tíz óra után már fájt fülében a felcsengő hang hiánya. Az elképzelt csengetés a dobhártyájához ütődött minduntalan Gondolta: éjfélig eldől a sorsa. Éjfélig még bizakodott. Valamikor tizenegy óra körül megszólalt a telefon. Nem vette fel rögtön a kagylót. Kéjesen várt ki három csengetést. Téves kapcsolás volt. Ráadásul a hívó káromkodott. Ezért az ostoba fricskán, sorsa packázá- sán elsírta magát.

Ma éjszaka sem tudott elaludnh Az okokat kereste, kapkodva, zak-j latottan. A hirdetésre sokan válaszoltak... lehet: nála különbek..-, ha már találkoztak volna... de telefonon senkihez sem kötődhetett erősebben. Elijedt a negyvenhat évétől meg, hogy a fénykép kedvezőbb?. .. Hiszen írtak neki húszharminc évesek is... Észrevette, hogy ez az asszony túlságosan akarja!... „Mikor találkozunk?’" „Holnap.” „Most is megbeszélhetjük.” Igen, itt csúszott el. A férfiakat taszítja a sietség. Ha parányi ellenállás sincs. „Azt hiszem j szeretem magát.” Teremtőm, milyen érthetetlen! A .^Megértés” jeligére! Reggel keserves fintort vágott a tükörbe. Rémlett, hogy véglegesen megcsúnyult és megöregedett.

Harmadnap délután döntött: felhívja a férfit. Nem akar mást, csak az okot. A számát nem tudta. A címét sem. Megszámolta: száznegyvenöt Kovács József a könyvben. Ebnnyit nem lehet végigtárcsázni. Ezért mondott ilyen nevet. A név hamis. A férfi csaló. Azonkívül a telefon valószínűleg a főbérlő nevén van. Ha csaló, mi volt a célja?

Negyednap elment a hirdetőirodába, mondanák meg, ki adta fel.. Rápirítottak: mit képzel?! Náluk követelmény a titoktartás.

ovács József negyednap már úgy gondolkozott, hogy éjszakai beszélgetése Veronikával: ritka kincs egy szorosan záró dobozban. Szomorú törvény, hogy ha az ember beveti kincsét a hétköznapokba, széttöredezik és bepiszkolódik ott. Ugyanakkor másképpen is gondolkozott. Erről az asszonyról ő képtelen lemondani. Holnap felhívja. Vagy holnapután. Esetleg vasárnap... Az első percek feszé- lyezettek lesznek, amiért eddig nem jelentkezett. De Veronika különlegesen megértő. Majd megmagyarázza neki... szépen, őszintén. Elmosolyodott. Gyakran az utcán is mosolygott. Szerelmesen. Némely járókelő irigykedett. Lám, tessék, benne jár a korban, jó ötvenes, és ilyen leküzdhetetlenül boldog!

Fogarasiné sokat foglalkozott a holmival. Bármikor további rendet lehet rakni a szekrényben. A luxusfényű harisnyatartó gombjait megerősítheti. A vendégcsészéket, -tányérokat át lehet mosni. És még annyiféle... De a holmiból nem mindig áll össze valódi védősátor. A sátor ki-kiszakadozott.

Hárs Ernő:

Tüzet ugrik

Tüzet ugrik a szerelem, keresi a nincset, sosem nyíló zérók fölött nyom ja a kilincset.

Szomjúságtól cserepesen vonaglik a szája, júniusi éjek füvét csontmarok kaszálja.

lllatpámás szénaboglya alvilági vánkos, visszatérni félúton a lángból nem tanácsos.

Józanságból, szédületből csak a legnagyobb kell, amitől a legvakabb éj fénykúttá ragyog fel.

Amitől a bolt zsarátbái égig csap a szikra, olyan ugrás, mely után nincs szükség másodikra.

Akik nézik, az iszonytól szemüket lecsukják, védőn tartják arcuk elé az éjszaka-csuklyát.

Elfelednék, de a látvány bentről süti őket, s nem ismernek önmagukra, mire sorra jönnek.

László Anna:

„Megértés”

jeligére