Szolnok Megyei Néplap, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-18 / 15. szám

—I __ 8 I rodalom» művészet 1986. JANUÁR 18. V. Apáti Miklós: teraszon reggeliz­tünk Nádaival és az ikreivel, és Ná- dai anyjával, mikor táviratot hozott a postás. Máder üzent: „Este joevoek stop jav stop Máder”. Nádai érdeklődve nézett rám, mit jelent a rejtélyes szöveg. — Csak azt, hogy jön Máder. Megnézi a házat, mit tud vele kez­deni. — Remélem, nem adtad el? — Ezt? Becstelenség volna. Bizony, a házra ráfért a tataro­zás. Ám utunkat állta a kérdések kérdése: miből? Nekem a zsebem­ben volt a munkakönyvem, ezt még meg se mondtam Nádainak, s neki se lehetett sok költenivaló- ja, anyukája már hónapok óta vendégeskedett nála, s ha szeré­nyen is, de evett. Főleg éjszakán­ként. Nem, nem titokban. Csak így szokta meg. Hogy egyedül eszik. Odahaza is mindig így szok­ta, mondta olykor. — Iszik? — Nádai nem az any­járól kérdezett. — Elvétve... — A mértéket... Így beszélgettünk Máderről Ná­daival. Elmondtam, hogy Máder mindenhez ért, főleg a házakhoz és a nőkhöz. A házak felépülnek, a nők otthagyják. Innen a vigal- mas tapasztalások erdeje. Könnyű eltévedni. De Máder nem olyan, ő mindig megtalálja a kivezető utat. Lám, most is. Mintegy futólag megemlítettem, hogy egyáltalán nincs munkahe­lyem, de Nádait ez egy cseppet sem keserítette el: — Remek! De hisz akkor rá­érsz! — Igen. — Tudod, engem meghívtak Nürnbergbe, szakmai tanácskozás­ra, egy Esterházy-estet kellene be­vezetnem. — És én? — kérdeztem. — Te addig itt maradsz az ik­rekkel. Jó? — Eddig jó. — Meg az anyámmal. — A vá­laszolást ezúttal kihagytam. — Kocsival mész? — kérdezte Nádai anyja. — Repülővel. — Kár — mondta Nádai anyja. Nagyon szeretett autózni. Azt hit­te, Nádai is. De nem. ö repülni szeretett. — A nagymama majd főz rátok, ránéz a gyerekekre is. Te csak azért kellesz, hogy legyen férfi a háznál. — Lesz. Kettő is. — Máder? — Igen. Mire megjössz, rá se fogsz ismerni a házra. Kivakoljuk, megigazítjuk a kéményt. —• A cserepeket is? — Talán. —■ Én meg próbálok kérni egy kis pénzt apámtól. Ha kijön elém a repülőtérre, már meg is nyer­tem a meccset. — Szóval, apád is van. —•. Remélem. Bonnban karmes­ter, és ott jobban megy a népek­nek. — Klárikám, rám ne számítsa­tok — mondta Nládai anyja. Már nyugdíjas volt, korábban zongora- tanárnőként kereste a pénzt Ná- daira. Nádai apjától tizenöt éve vált el. Máder már délután megjött, ©yöngéden utaltunk a távirat szö­vegében előforduló „este” szócs­kára, de Máder csak legyintett, hatalmas karjával: — Ennyit szabad késni. A rádióból épp a vízállásjelen­tés szólt. „Kecskemét fölött az ég borult. Bocsánat; derült”. — Ennyit meg tévedni. Ezt én tettem már hozzá, de nem a rádió, inkább Máder szavaihoz. De ő nem figyelt rám. Papírral a kezében felmérte az elvégzendő munkákat, osztott-szorzott, s azt mondta, ha szerzek még egy ko­moly segítséget, egy hét alatt a legsürgősebb dolgokkal megva­gyunk. — Ez igaz? — kérdezte Nádai. — Ha igaz volna, nem monda­nám — morogta Máder. — Lehet, hogy hat nap is elég. Ha jön ko­moly segítség. —1 Jön — mondtuk kórusban Nádaival. — Hány láda? Nádai megdermedt, én fölnyerí­tettem. — Napi egy — mondtam büsz­kén, mint ki az adu ászt dobja középre. Újjáépítés — Akkor két hét — morogta Máder. — Szóval, napi kettő — sóhaj­tott Nádai. — Megegyeztünk, szép kicsi asszonyság. Mádernak igaza volt, annak el­lenére, hogy Nádai többnyire meg- csúnyult, ha haragudott. Tényleg szép volt most. Az ikrek csöndben figyelték beszélgetésünket, azt hit­tem — vagy reméltem —, hogy mit sem értenek. De a szőke, a kisebb növésű; váratlanul meg­szólalt: — Ha a mama elmegy, ti be fogtok rúgni? — Dehogy — mondta békítőleg Máder. — Csak megisszuk a sö- röcskét, s letesszük a fejecskét. Máder máris nekiállt malteros- ládát szögelni. Zengett a kert ha­talmas ütéseitől. Attól kezdve, hogy szájába kapta a százas szöge­ket, az ikrek nem tágítottak mel­lőle. Én a fűrész körül legyesked- tem, ha lemaradtam, Máder szót­lanul elvette a fűrészt, egy lapos fogóval szétfeszegette a fogakat, és azt mondta: —i Lazán, könnyedén tartsd. És ne a könnyebb végét fogd. Estére elkészült a láda. A többi malterosládához képest, amit éle­temben láttam, irdatlanul tágas volt. Szóvá is tettem: — Nem egy napra keverünk — mondta Máder. Két nap múlva Nádai elutazott. Becsületére legyen mondva, előre előbb megvette a hét láda sört, kocsival hazafuvarozta. Így együtt, szemre, nagyon tekintélyes meny- nyiség volt. De Máder nem jött zavarba a sörhegytől: — Na, az eleje mehet a kútba. ént is. Szegény kút talán maga is meg-- döbbent, mire hasz­náljuk. Hiszen volt hűtőszekrényünk, elég nagy. De Má­der nem engedett: „A kút a megoldás, így nem kell bemászkálni a ház­ba”. Az ikrek alig sírtak az any­juk után, fára másztak, homokoz-» tak. Máder engedékeny volt, csak a mésztől óvta őket. „Mész a mésztől!” Az ikrek hallgattak rá. Biztosan azért, mert nagy volt, és erős. Néha megtapogatták az iz­mait, beletúrtak a szakállába. Má­der olykor megrázta magát, a gyerekek legurultak róla. „Na, jön a segítség?” Jött. Nádai any­ja hozta a házból az üveget. Má­der megkóstolta, kiköpte. „Hozz a kútról!” Hoztam. Máderral csak dolgozni volt ér­demes, inni nem. Ha a munkában elfárad az ember, leül, rágyújt. A sör azonban lefekteti. De Máder- be rengeteg sör fért, a munkáján nem látszott az ital. Keverte a maltert, törte a meszet, dongva járt az álláson, csapkodta a falra az anyagot. S az ott is maradt. Csuklóból csapta a falra, megpró­báltam én is, nekem nem ment, De Máder nem éreztette velem, hogy gyengébb vagyok. Olyan munkákat adott, amit, ha megfe­szítettem magam, képes voltam folyamatosan végezni. A cserpákot kezeltem, eleinte nehezen. A hosz- szú nyélbe belegabalyodtam, a ki­mert anyag súlyától szinte meg- tántorodtam. Aztán összebarátkoz­tunk. A vödröket föladogattam az állásra, az üreseket megtöltöttem, szaladgáltam egész nap. Főleg az üres vödrökkel. A teli vödröt es­tefelé már szinte csak a combom­mal rugdostam előre, úgy elfárad­tam. Néha eszembe jutott Nádai, meg a Nürnberg, a bonni apuka, a pénze, az a töméntelen. Ö, ha egyszer vagyonossá tehetném Má­dért! Vennék neki egy műtermet, dolgozna újra, pénzt keresne, s a kölcsönt visszaadná, ha tudná. Ha olykor rágyújtottunk, többször is belekezdtem pénzügyeink bonyo­lult meséjébe, de Máder csak le­gyintett: — A pénzről akkor is ráérünk majd beszélni, ha lesz. Addig dol­gozzunk. Dolgoztunk. Két nap múlva Má­der beköltözött a szobámba, mond-1 ván, hogy sok idejébe kerül az utazás oda-vissza, ide-oda, keresz- tül-kasul a városon. A szavakból — ide-oda stb. — nem derült ki, hogy Máder igazából hol is lakik. Én nem kérdeztem, ő nem mond­ta. Azért nem kérdeztem, mert ő nem mondta. Sok szemérem szo­rult belénk a nyolcvanas évek kö­zepére. így kerültem bele Nádai ágyába. Az ikrek tűrték, én is. Az idő is dolgozott, egyenest a kezünk alá. A napok hosszúak és fényesek voltak, szépen száradt a fal, esni egyáltalán nem esett. Máder kitalált egy újféle napórát. A teli malterosvödröt kellett ma­gam elé emelnem kinyújtott kar­ral, a vödör magasságából Máder tévedhetetlen biztonsággal vágta rá, hány óra van. Estére alig tud­tam megemelni a vödröt, bemen­tem az ikrekhez, megnéztük együtt az esti mesét. Máder ekkor még javában dolgozott, komótos moz­dulatokkal mosta el a szerszámo­kat, készítette elő a másnapi munkát. Reggel elsőnek ébredt, és máris kérte a kisbögre-ízű ká­véját. Meg is kapta rendesen. Nádai anyja is kivette a részét a munkából. Sütött, főzött, tálalt, mosogatott, a reggeli kávét is ő tette elénk. Egyik délután Máder kijelentette, hogy ma nem kér va­csorát, és mi sem ehetünk. Nádai anyja majdnem sírva fakadt. Má­der azonban megmagyarázta: — Ma mindenki az én vendé­gem. Ugyanis majdnem eltelt a hét, Máder elvégezte a munkát, csak a cserepekkel nem bírt, pontosab­ban a cserepek vele. Hiába mász­kált a tető élein bármilyen óva­tosan, a cserepek pattogtak, tör­tek, repedeztek a súlya alatt. „Eh­hez sajnos lepkesúlyú iparos kell. De egy telet még így is kibír”. Részéről ezzel a dolgot befejezett­nek tekintette. — A meszelés nem munka. Ar­ra egy fél nap is elég. Majd: — Fájrorit. — Máder lerakta a szerszámokat, kért egy szatyrot Nádai anyjától, és elment a bolt­ba. — Mire visszajövök, égjen az a tűz, mint a hinduk máglyája! Estére szépen lobogtak a lángok, Máder fölkarikázta a hagymát, a húst, a szalonnát, vastag, feszes acéldrótból és bodzafából elegáns nyársakat csinált, még az ikrek­nek is jutott. Ültünk a tűznél, bé- kességesen falatoztunk, mikor egy nő állt meg a kertkapu előtt. Csöngetett, de hiába: a csengő nem működött. Odamentem a kapu­hoz, Sziszi állt ott, Máder elha­gyott felesége. Rég nem láttam. — Küldd ki nekem azt az em­bert. Beszélnem kell vele. De már jött is Máder. Nemcsak nagy és erős volt, de a látása is kiváló lehetett. Vagy megérezte, hogy csak őt kereshetik? Én sze­mérmesen otthagytam őket a ka­puban, végül is ez Máder ügye, nem az enyém. Még vissza sem értem a tűzhöz, Máder vadállati üvöltését hallot­tam a hátam mögött. Megfordul­tam, de Sziszit már nem láttam, csak Máder rázta üvöltve a kar­ját. — Mi történt, az istenért? — szaladt oda hozzánk Níádai anyja. — Átharapta a kezemet, az a...' — Máder nem fejezte be a mon­datot, csak sziszegett, fújtatott, toporgott, félkörben ugrált, mint egy sebesült vérmedve, támadás előtt. — Azt mondta, beszélni akar veled... — mondtam zavartan, mentegetőzve, de oly elszántan, mint ki magára tudja venni a vi­lág bűneit. — Nem beszélt. Csak harapott. — De miért? — kérdezte Nádai anyja, egészen logikusan, míg Máder csuklójára egy kivasalt pe­lenkát csavart, hogy elálljon a vérzés. —• Mi is építkezünk... — mo­rogta Méder. — Hát akkor menj haza — mondtam Mádernek. — Átharapott kézzel úgyse tud­nék csinálni semmit. — Akkor maradj. — Persze. Együnk — mondta Máder. ég a tűz mellett ül­dögéltünk, mikor megjött Nádai. Egy nappal korábban, ha jól számoltam. Megpuszilta kipiro- sult arcú ikreit, le- --------------------- ült ő is a tűz mel­lé, elmondta, hogy minden jól ment, hogy Péter nagyon kedves volt, hogy apja nem várta a re­pülőtéren, hogy telefonon se volt elérhető, s hogy ebből pénz nem lesz. Sajnos. — Ha már apja nincs az ember­nek, legalább háza legyen — mondta Máder, és az átvérzett pe­lenkát a parázsra dobta. Könnyeztünk a füsttől. Nádai éjjel még sírt is. Schönberger Armand: Kompozíció kutyával Lóránt Zsuzsa: Copfos Parancs János: Régi emlékek vonzásában őszi délután, őszi alkonyat, amikor már elpihennek, a fészkükre szállnak a didergő, apró madarak, amikor leszáll az est, s botladozva hazaindulnak a kocsmából a borissza árnyak, amikor elcsitul a szél, s áradni kezd a köd, amikor már oly vigasztalan s oly sötét a tejfehér, ködben úszó tájék, hogy a vad csaholás, a kutyaugatás is csalogató, forró, távoli örömökre emlékeztet, a jólismert otthoni zamatokra, amikre visszaemlékezni oly jó, még akkor is, ha már nincsenek, ha számunkra már elérhetetlenek, s amiknek kínzó emléke örökké ott sajog a szívben, s amikre fuldokolva, haldokolva is, sóvárogva, mindhiába vágyunk Bános János: Kutakodja Nyűhetetlen írógép az ablak három napja szüntelen kopog mára már minden teleírva s ím a függőleges sorok lélektanát kutakodja kívül egy bigott lámpa: nem tudhatja mit én tudok a szoba titkaiba zárva Vári Attila: Fojtogatóan nyirkos volt az ősz. Tenyérnyi leveleket őrzött a ház­tető, az udvar, s hajnalonta dere­sen csillogott a satnya fű. Amikor felkelt, érezte, hogy ma valami egészen különös dolog fog történni vele. ízlelgette a hangu­latot, tudta, hogy egyszer már mindezt átélte, csak akkor nem lüktettek olyan mélyről az érzé­sek; aztán eszébe jutott. Akkor érezte, amikor a villám lesújtottá feleségét a gyermekekkel. Hátrasimította deresedé haját. Magas ember volt. A legmagasabb a völgyben. Azért ragadt rajta a neve is, amit még legény korában kapott, Jegenyének hívta minden­ki. „Meg kell lenni” — gondolta. Aztán, mint aki a halállal megy szembe, kilépett az udvarra. Leakasztotta a szekercét az is­tálló gerendájáról, és hátrament a fenyőjéhez. Már csak egy volt a négyből. A többit akkor vágta ki, mikor meghalt az asszony meg a két kicsi. Hamar végzett a fával. Letaka­rította a gallyaktól, s méregette, hogy mit lehet csinálni belőle. Az­tán belevágta a szekercét, s át­ment a kocsmába. — Egy deci fenyővíz — mond­ta az öreg Weissnek. A pult szélére könyökölt, s nem itta ki egyből a pohara:. Kortyol­gatta, s bosszantotta valami kínzó érzés. „Mit hagytam el? Vagy kel­lene mondjak valamit?” — kér­dezte magától. — Születésnap? — kérdezte Weiss, s a pálinka felé bökött. — Nem. — Névnap? — kérdezte az öreg tettetett egykedvűséggel, s csak 3 szeme égett, mint azoknak, akik; mindent tudnak. — Megfáradtam, Weiss bácsi — sóhajtotta, s hirtelen rajtafogta magát, hogy hazudott, hogy ha­misan kongott a hangja. Nem volt fáradt. Érzékenyen kavargóit ben­ne minden. A sejtések, a fenyő, meg hogy sok az elrendezetlek ügye. Kifizette a pálinkát, s men-* ni készült. — Ilyenkor nem jó egyedül ma­radni — mondta az öreg, s ami­kor kijöttek, bezárta az ajtót. Nem került Jegenye mellé, baktatott a háta mögött. Napkelte előtt

Next

/
Oldalképek
Tartalom