Szolnok Megyei Néplap, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-23 / 275. szám

Irodalom» művészet

8

1985. NOVEMBER 23.

Az elai tsz-clnök ■ portré

Bódás János:

Hangok az őszben

Fabangon csörögnek a szarkák. Az ember fázik s tüsszög az árva.

Szivet fájdít s szinte fület tép a tücskök őrült zenebonája.

V adliba-jajszó: a szálló idő tolla zokogva tovaröppen.

Ijesztően zörögnek a bokor-csontvázak kísértetes ködökben.

Nyüszít a szél és nyög, mintha sok korábbi víg füttyéért lakolna. ömlő záporával a nyár pusztulását siratja a csatorna.

Hull a dió, koppan, a bús őszből mintha az Elmúlás kopogna.

De már a pincékben új kedvderítönek forr a bor sustorogva.

Csupa hang az ősz. Nincs sehol csönd. Nem hallgat a föld süket mélye sem.

Ott is kisded magvak alusznak és hallom, hogy szuszognak édesen,

Restár Sándor:

Elmondhatatlan

kilábalnak az éjszakából agyam másnapos katonái töredékeket idéznek múltam kódexeiből elmondhatatlan imákat mormognak — becsukott arcom mögött

Szokolai Zoltán:

Hölgyválas;

yanította, nem a leghelyesebben cselekszik, és bár a gondolattól is nyirkosodott a tenyere, füle égett, hogy feláll, hogy az igazgató füle hallatára beszél, mindenki őt figyeli a terem közepén, mégis úgy érezte, az igazság érdekében nem tehet mást. Munkahetük első reggelén jelent meg az ajtók mindkét oldalán a felirat: TERMELÉSI ÉRTEKEZLET! Péntek 14 óra.

Azóta nyugtalanította álmát a felszólalás gondolata. Annikor feleségét kérdve biztosítani szerette volna igazát, hogy ez az egy igazi megoldás van, a nagyszájú, szülés előtti versenysúlyát még vissza nem nyert, tenyeres-talpas asszony ráförmedt: — Te csak ne verd az orrod más szarába! Haragosokat akarsz? Nem keresel így is épp elég keveset?

Leült hát a kiságy melletti sámlira, gyönyörködve simogatta tekintetével kislánya arcát, akit szerencsésen elfoglalt az álomlátás, így nem reagálhatott anyja harsány. apját becsmérlő, rosszkedvű tromfjára. Hosszú percek után szólalt meg, amikor már hallotta feleségét a konyhában a mosogatóval csapkodni: — Lálá-látod. Tücsök, neki is hihiába mondanám. ..

Maradt a nyugtalanság, az idegesség és a napok teltével egyre fokozódott. Jegyzeteket készített, beszédét betűről betűre megírta. Tudta, melyik mondatkapcsolat záródhat hatásszünettel, mikor kell hangját emelnie, melyik mondatnál kinek néz szemébe, mert a kimondandó vádak, melyek nem hagyták meg régi békességét, olyan súlyosak voltak, hogy csak a másikkal szemben, annak arcába kiáltva lehetett nyilvánosságra hozni, hogy hátsó szándékra ne gondolhasson senki!

A szakszervezet nyitotta meg az értekezletet, mialatt néhány szak- szervezeti aktivista és KISZ-es ifjú az ablakon át udvarra ugró s a tűzlétrán öltözőbe igyekvő munkásokra vadászott. Főként harminc fölötti férfiak szökdöstek, akik végigültek már több tucat hasonló gyűlést, de okosabbak az üzem s a nagyüzem munkáját illetően soha nem lettek, így aztán nemigen vágyakoztak rá, hogy újra meghallgassák, megismerjék a fejlődés töretlen ívét.

Az igazgató a helyiség közepére állított, két egymás mellé tolt, veres szövettel letakart és illatozó orgonával díszített ebédlői asztal mellett trónolt. O ennek közelében helyezkedett el.

A szó gyorsan folyt, az igazgató nem cifrázta, mint mindenki, ő is ismerte a világgazdaság helyzetét, arról nem ejtve szót, a négyszáz délelőttösnek nem légfrissítő ki- párolgása volt, s ezt a szagot — amely nem légfrissítő —i nehezen viselte az igazgató, különösen ilyen vastagon. A szakszervezet tudott főnökének eme allergiájáról — a titkár, nő az istenadta —, csak azért kopasztotta meg a porta mellett álló orgonabokrot ékétől, s állította az asztal közepére.

A villám-nyitóbeszéd végén javaslatot terjesztettek elő az idei kiváló dolgozók személyét illetően. Két jelölt volt a két darab KD- jelvényre, hogy legyen választék. A gyűlés örömmel morgott.

— Hallja, igazgató elvtárs, helyes választásunk helyességének visszhangját? — kérdezte a nő, az istenadta.

— Hallom hát — morogta az igazgató, és persze fel is fogta, annak ellenére, hogy az orgona szeme magasságában illatozott, elfedve a tömeg jelentős részét. Es?v öntetűen szavazták meg a jelölteket, kezek erdeje, akár a szélverte, dülöngélő hínár, s az emberek mosolyogtak.

Ezután — menetrend szerint — elhangzott a felszólítás:

— Elvtársak! Ászért. tartjuk a negyedévenkénti értekezletet, hogy meghallgassuk az üzem életével kapcsolatos észrevételeiket, és orvosoljuk észrevételezett problémáikat. ..

A bálázó főnöke, fonnyadt, aszkétaforma férfi állt fel elsőként, azonnal — menetrend szerint.

— Tisztelettel — mondta, mint egy jónapotot, — örömmel vettük és köszönettel, a vezetőség gyors reagálását az új elszívó felszerelésére. Az azóta előnyére megváltozott, kellemessé vált munkakörülmények okából harminc százalékkal nagyobb tömegű hulladékot dolgozunk be társaimmal, a korábbinál összehasonlíthatatlanul jobb munkahangulatban — végére felemelte hangját, belepislantott kicsi papírjába. — Csak ennyit akartam mondani. Tisztelettel! — zárta le, mint egy viszláttal.

Szétnézett a teremben, dübörgő tapsra várt, ovációra.

A marha! — jegyezte meg valaki a hátsó, tehát diverziós sarokban. — öt év alatt rakták föl az elszívókat, addig olyan porban dolgoztunk, hogy a rádió egy nap alatt elnémult, ha valaki be merte vinni...

ö nem is hallott. Fülét eltömte az izgalom. Most aztán felállt, kiteríti az igazi kártyákat e helyett a sok hazugság helyett, megmagyarázza az igazgatónak, hogy órákig állnak a géppel, mert a raktáros nem adja ki az anyagot, az ebédes kocsival vagy valami mással kocsmába ment anyagvásárlás ürügyén, hogy az építkezésről az autós éjszakások lopják a cementet és mindent, amit a kocsikba be lehet gyömöszölni, s hogy mindent elvisznek, és egyeOnagy Zoltán:

Dodododi

sek nem is járnak dolgozni, csak a művezető beírja nekik a napot..

Középkorú cigányember állt fel érdesen, öntudatosan szólalt, mint aki csorbítva érzi elemi emberi és szakszervezeti jogait:

— Én csak aztat szeretném, áztat az egyet nem értem, miért súj- csák a sokcsaládosat azzal is, hogy nem viheti a gyermekeit beutalóra! Mer akinek kettő van, az viheti, én meg nem vihetem az enyi- meket! — Előreszegezett állal nézett néhány másodpercig az asztal felé, majd leült.

A csarnokban hullámokban terjedt a derültség, szikrázott, akár az elektromosság.

—Hány gyermekét szeretné üdülni vinni, elvtársam? —kérdezte finomkodva az asztal mellől egy ápolt bajusz.

— Hetet! — vágta ki feltartott állal a kérdezett. Ékre aztán felcsattant a nevetés, megállíthatatlan, hascsikarós. Dülöngéltek, csapkodták egymás hátát.

— Utána fogunk nézni, elvtársam, mit tehetünk ebben az ügyben —• turbékolta a szakszervezet, a szőke istenadta, kiszúrva egy szusszanásnyi csendet.

Keze, lába reszketett. Füle vörös volt, és áttetsző, mint a vékony zászló, tenyere izzadt, fénylett a lámpák alatt, amikor feltartotta Gyermekkori felelésektől rettegett ilyen nagyon.

— Tessék, elvtársam! — kapta meg a szót. Nem látott, nem hallott, így a felhördülés sem jutott el tudatáig.

— Mit gondolsz, kivárjuk, hogy estig hebegsz? — Hülye! Hagyd ki a mássalhangzókat! — Neked nem járt le a munkaidőd, Dodododi?! — mert ezzel a névvel született, József, azaz Dodi.

Végre szóra merte nyitni a száját. Alrcából a vér most lábába száguldott, helyette kiverte a víz, összeragadtak ajkai, és elsárgult, mint a citrom. De hiszen kemény dolgokról lesz itt szó, nem csoda, hogy izgulok! — nyugtatta magát

— Csacsak rávilágítok néhány tététényre, amit az igazgató élvtárs nemigen ismerhet — kezdte rettentően megkínlódva a szavakkal. Vicsorított, hunyorgott, grimaszolt, hogy a hangok könnyebI

1

*1

Kislány

ben hagyják el száját, de hiába. Pedig beszédének megírásakor, majd javításakor, igyekezett magánhangzóval nyitó szavakat találni, amelyekkel könnyebben megbirkózott.

Az igazgató az első mondat felénél kihajolt orgonacsokra fedezékéből, és döbbenten meredt rá — nyilván nem fedezte fel Dodit ez idáig —, akit a kikerekedő kék szemek láttán végképp elhagyott a bátorság, az éjszakai gyakorlások és biztató edzéseredmények ellenére.

— Az akadozó mumumunkának tötöbb oka ismeretes. Például a részeges rararaktáros és unkatársai — itt senki nem vette észre a kihagyott egyetlen m hangot, főként nem a raktárosok, főnökük elfehéredve, egy keze ügyében lévő dobozba turkált, megfelelő kulcs után kutatva, mellyel tarkón lőheti Dodit.

— De nem csacsacsak ő, többen is azok, alaposan, ezért aztán a dododolgozó ember várakozhat, mikor érkeznek vissza valamelyik kocsmazugból, mememert az üzemben az is van, ha nem tu- tudna róla ...

— Befogod a szád, Dodi, mert kirúgom alólad a lábad! — sziszegte mögüle valaki. De nem fordult hátra. Ha elkezdte, ha már elszánta magát, nem hátrálhat meg, joga és kötelessége a folytatás.

Nagy lélegzetet vett, hogy az összes többi dolgot egy zúdítással elhadarja. Ezt a szünetet használta ki az istenadta nő, mintha külön erre oktatták volna: felállt. De mielőtt megköszönhette volna Dodi értékes hozzászólását, hogy így leültesse, újra kezdte:

— És a délelőttösök megcsinálják a délutánosok munkáját, a délutánosok meg fofofociznak egész műszakban! Milyen nononor- ma ez akkor?

Ekkorra mindenki állt. A szak- szervezet megnyugtatta az igazgatót és ts-it, hogy Dodinak nem jutott négy kerék az osztásnál, és ily alávaló módon bosszulja meg vélt ellenfeleitől elszenvedett vélt sérelmeit. Illetve csak bosszulná ha e jól összeforrt közösség meg nem akadályozná ebbeni tevékenységében, mint notórius bajkeverőt.

— És az éjszakások lelolopják a cementet... — de már senki nem figyelt, senki nem hallotta. O maga sem. Dőlt halántékáról az izzadság, teste reszketett. Nemcsak keze, nem gyomra. A bő, kék nadrág táncolt combján, mintha fújná a szél.

alaki harsányan megköszönte a tartalmas hozzászólásokat, és hogy ilyen nagy számban jelentkeztek meg ezzel is bizonyítva, az érdeklődés vállalatuk munkájával kapcsolatban növekvő tendenciát mutat. Dodi ennek is csak a végére kapcsolt be, amikor is hegyes kis rúgás érte nadrágját — és sodródott a többiekkel kifelé. Nem jutott, eszébe semmi.

A zuhany alatt is csak a vér dübörgött dobhártyáján. Hosszasan döngöltette hátát a vízsugárral. Amikor visszacsattogott, csu- szogott szakadt pántú strandpapucsában az öltözőbe, már egyedül volt a szekrénysorok között. Lassan nyúzogatta nedves testére ru- haadrabjait. Mintha álmodná az egészet! Felszólalt! Megmondta, és ki fogják vizsgálni! Mert nyilván kivizsgálják, ha valaki felhívja a hibákra a figyelmet!

Leült. Maga elé helyezte cipőit, beledugta lábát. Már fűzte, amikor úgy érezte valami furcsa puha rejtőzködik mindkét lábbelijében. Nem kellemetlen, csak mint a hintőpor, ha túl bőre sikeredik. Komótosan lehúzta a balost, és nézte, nézte. Nem fogta fel.

Cipői belsejébe, egészen előre, hogy felhúzás előtt ne vehesse észre, festéket öntöttek, 4-es vöröst. Bámulta, ahogy mint a hínár nyúlik alá zoknijáról a mozaikra. Levetette a másikat is, majd sarkán járva a csaphoz totyogott — nem akarván fölös munkát szerezni a takarítónőknek —, tisztálkodni kezdett, mielőtt megszáradna.

Mögüle csak ekkor dörrent föl a röhögés. Keményen, kárörvendően és bántóan, mint a jégverés.

— Dede hát fofociztok és lopjátok a cecece... — motyogta, miközben szappanozott, ultrázott, és örömmel nyugtázta, sikerül megszabadítania zokniját a festéktől amely egy ostoba és gyerekes csíny következtében került cipőjébe.

Tűzött a nap már kora reggel óta, de az öreg Fülöp most is kockás flanellingben tett-vett a szűk udvaron. Régi kerítésléceket, letört gallyakat, kósza limlomot hordott halomba, mert a télre gondolt. Csak akkor csoszogott el a vegyesboltba, mikor bent, az elsötétített szobában tizenkettőt ütött a falióra.

Mire visszaért a kenyérrel és a tejjel, megjött Kató is, hozta az ebédet. Künn állt az asztal a tornácon, apró piros virágok díszítették a viaszosvászon abroszt. Leültek mind a ketten, kanalazták szótlanul a lebbencslevest. A házigazda rég elszokott a sok beszédtől; s amióta gyászolni kezdte az urát, igencsak megcsöndesedett Kató is. Zavartan pillogtak egymásra, mint két kamasz, hiszen ez volt az első közös ebédjük az egyezség óta.

Fülöpnek már négy esztendeje

nem maradt életben senkije, márciusban töltötte be jó egészségben a nyolcvanhetedik évét. Első fia, ki — mint ő maga is — az András nevet kapta a keresztségben, épp csak az ábécét tanulta meg az elemi iskolában, mire átirányította egy tüdőgyulladás az égbe. Mártont, a másodikat a világháború, mely szintén második volt, nyelte el 44-ben nyomtalanul. János pedig a tengerpartra indult autóval, pont ilyen rekkenő nyárban, s az egyik felüljáró vaskorlátját átszakítva repültek a mélybe az akkor már kilenc éve özvegy Fülöp András utolsó hozzátartozói. Volt a szobában egy tükrös szekrény, annak a fiókjában őrizgette a fényképeket: kettőt Sáráról, a feleségéről, ki lekvárfőzés közben esett össze hajdan a konyhában, egy sárgult kis képet Mártonról, a katonáról, és egy retusált műtermi felvételt Jánosékról. Nem mutat-