Szolnok Megyei Néplap, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-16 / 269. szám

1985. NOVEMBER 16.

Irodalom» művészet

9

Volker Stelmann (NDK): Megkörnyékezés

Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a Nemzeti Galériában az európai kulturális fórum alkalmából rendezett Nemzetközi festészeti kiállítás anyagából válogattuk.

George Kotslnis (Ciprus): Akt

Dienes Eszter:

Tengervágyó

Minden madár szárnyban partja-nincs végtelen - simul) szélirányba, szájsötét életem!

A tengert akarom! Folyékony sejtjeit!

Szél fúj éjszakámban, reggelre messzevisz■ ■ .

Nem támad fel a szél, messze lebeg a tenger, állok fulladozva: Isten vagyok, az ember!

Sárral összeverve, folyó vére partján paraszt apám lányát megkötözve tartják!

Nem támad fel a szél, utat nem lel talpam?

Nincs módom nincs jussom nincs elég hatalmam?! Földdel megátkozva sem göröngy ravatal!

ÉRTEM JÖN A TENGER, s babjával eltakar.

Valkó Antal:

mellyel

Aludni

a világnak megadjuk magunk álomban terjeszkedni

Aludni

olyan szárnyakon

így teljes az alázat

melyek végül úgyis letörnek

kapunál virágot vett. Emlékezett: ha a felső bejáratnál elindul akikor a gesztenyesorból balra leágazó második vagy harmadik úton, a fenyőfák közelében van a sír. Az olcsó parcellákon, ahova a hozzátartozó nélküli elhunytakat temetik.

Júlia nénivel a véletlen hozta össze: kint üldögélt a téren, kisfia labdája odagurult ahhoz a pádhoz, ahol az idős asszony pihent, beszédbe elegyedtek. Szép öregasz- szony volt, nyugodtan fogalmazhat így, hiszen hetven fölött is megőrizte fiatalkori vonásait, s főként szellemi frisseségét; ha viszont valamire nem emlékezett, azt rögtön bevallotta. Bár nem volt gyermeke — egy fiatalasz- szony karában szerzett betegség után meddő maradt —, a kisfiúval rögtön hangot talált. Az apró emberke tágra nyílt szemmel figyelte a beszédét, kacarászott rajta. És lovagként segített neki. amikor Júlia néni felállt. Bár a felesége először bizalmatlanul fogadta az ismeretlen öregasszonyt, a harmadik látogatáskor már régi ismerősnek számított.' Volt, hogy nem a legalkalmasabb időpontban érkezett, Péter, a kisfiúk már lefeküdt, Júlia néni viszont későn fekvő rossz alvóként, megfeledkezve a kisgyerek életrendjéről, újra felébresztette a gyerek játszi kedvét, hogy alig tudták utána ágyba dugni. Felesége ilyenkor feddő pillantásokat vetett feléje — „Mikor megy már el?” — sugárzott a tekintetéből, de az öregasszony olyan ártatlan jószándékkal követte el apró figyelmetlenségét, hogy nem tudta határozott szóval kitessékelni a gyerekszobából.

Mert hát voltak nagyszerű mentőakciói is. Egyszer a feleségének több napra el kellett utaznia, s ő is nagyon be volt fogva a munkahelyén, gondoskodni kellett Péter óvoda utáni felügyeletéről. „Júlia néni!” — kiáltottak fel egyszerre, s már ment is a közeli utcába, ahol a néni lakott. Addig még nem járt nála, csak azt tudta, melyik házban lakik. Olyan volt, mint a lakótelep tucatnyi hasonló panell- épülete. Csöngetett, Júlia néni csak hosszas várakozás után nyitott ajtót, de aztán nagy örömmel tessékelte be, hiába szabadkozott, hogy siet Talán ezek a hosszas nekikészülődések, csevegések voltak a legfárasztóbbak a kettejük kapcsolatában, mert ő legszívesebben a lényegre tért volna, de Júlia néni belevágott két házassága tör- sötétszínű, nehézkes, meghatározhatatlan stílusú bútor bántóan terpeszkedett a szűk lakásban. Júlia házassága tör- néni belevágott két ténetébe, bár ezt egyszer már a téren elmondta, önálló és harcias asszonyka lehetett valaha, többre érdemes, de tanulmányait. félárvasága miatt hamar abba kellett hagynia. Első férje dzsentroid hajlamokat őrző kishivatalnok volt, akit iszákossága miatt olyan hamar kiakolbólított. hogy mire az felismerve felesége jó tulajdonságait jobb belátásra tért volna, máris túl voltak a válás procedúráján. Második férje a vasútnál dolgozott, s a háború előtti időkben a fix fizetés biztos létalapja mai ésszel nehezen felfogható vonzerőnek számított. Viszonylag fiatalon, hatvankét éves korában

halt meg. Két évre rá Júlia néni elcserélte a nagy lakását egy lakótelepi kicsire. Idáig jutott a mesélésben, amikor közbevágott:

— Kedves Júlia néni, kényszer- helyzetben vagyunki, nem tetszene elvállalni néhány napra Péter esti felügyeletét, addig, amíg én hazaérek?

Júlia néni felvillanyozódott, hogy megbízatása lesz. Alig tudott elköszönni tőle. S másnap jött is. Egy még soha nem látott ruha volt rajta, apró ajándékokat hozott a kisfiúnak, még ők restelkedtek, hiszen azt sem tisztázták, milyen módon viszonozzák Júlia néni felajánlkozását, anélkül, hogy megsértődne.

S attól kezdve Júlia néni volt a kinevezett megmentő, ha színházMarafkó László:

A sír

ba mentek, ha vendégségbe hívták őket. Előtte mindig lelkére kötötték, hogy rögtön telefonáljon, ha valmit nem tud megoldani, s megadták a tartózkodási helyük számát, címét.

Talán egy évig tartott a pót- nagymamai kapcsolat. Egy kora tavaszi influenzajárvány döntötte le a nénit a lábáról. Otthon betegeskedett, s ők rendszeresen jártak hozzá. A szövődmény alig egy hét alatt tüdőgyulladásba torkollt; alig gondoltak bele, hogy a helyzet súlyosra fordulhat, s Júlia néni már a kórház intenzív osztályára került. Arca beesett időnként zavarosan beszélt. Még mindig bíztak abban, hogy felgyógyul, egymás közt arról is szó esett: ha kikerül, jobb lesz, ha hozzájuk költözik lábadozni.

De erre már nem került sor. Kint a temetőben, ahol rajtuk kívül csak a kerületi népfront egyik középkorú nőaktivistája volt ott, az elszáradt koszorúk és letört fenyőgallyak halma mellett álldogálva döbbentek rá: Júlia néni még eltávozásának módjával is megkönnyítette az ő dolgukat. Nem vált terhes, nyűgös, nehezen kezelhető beteggé, akit ápolni önként magukra vett becsületbeli kötelességüknek tartottak volna, legalábbis a felgyógyulásáig; arra sem kényszerítette őket, hogy ők szaladgáljanak szociális otthoni elhelyezése után.

Következő évben, halottak napján még rendbehozatták a sírját* de azután bizony megfeledkeztek róla. Most, három év után, egy ismerős halála adott alkalmat arra, hogy Júlia néni sírját is meglátogassa.

A fenyőcsoportot látja, de új, aszfaltozott út vezet arra, megszűnt a temető alvégi jellege, eltűntették a közeli szeméthalmot. .Hányadik is lehetett akkor a sír? az úttól beljebb, talán az ötödik vagy hatodik. Egyszerű fakereszt került rá, az talán eligazítja, bár a többi fejfa ugyanilyen szerény volt itt a környékien. Kereste a nevet: özv. Jánosi Antalné. Sehol nincs: Tévedett volna?

A parcella túlsó oldalán is megy egy út, ott is meg kellene nézni, mert ott is vannak fenyőfák.

Gimnazista korában volt egy tanára, aki mindenáron Janus Pannonius sírját akarta megtalálni. Az ötven fölötti, ösztövér, kopasz emberke minden fellelhető szakirodalmat elolvasott, ami bármi utalást tartalmazhatott arra vonatkozóan, hova temették a Medvevárban elhunyt, s Pécsre szállított költőt. Ha az osztály nem akart felelni, csak Janust kellett szóba hozni, s az amúgy zárkózott tanárban felnyíltak a zsilipek, ömlött belőle a szó, a fel- tételezés, a latin szövegek megfejtéséből származó adalék. Tanév vége felé beadványokkal ostromolta a hivatalokat, ezekben felajánlotta: diákcsoportokat szervez az ásatások megkezdésére, természetesen önkéntes jelentkezés alapján. Terve szerint, ha minden nyáron, meghatározott rendben a történelmi városmag szóba jöhető pontjain elvégzik a szükséges kutatóárok ásását, lehet, hogy néhány éven belül, de pár évtized alatt biztosan előkerül a sír. A hivatalok konok meg nem értéssel, nevetségesen hétköznapi érveléssel

— „a közművek állapotának meg- kímélése miatt”, „az Országos Műemléki Felügyelőség szerepe nem tisztázott a tervezésben”, stb.

— rendre visszaverték a javaslatokat.

A gesztenyésről ráfordult a másik útra, és böngészni kezdte a fejfák feliratát, özv. Jánosi Antalné neve nem került előv

A tanárukról már elfeledkezett, amikor húszéves érettségi találkozójukon az egyik fiú kibökte: „Hallottátok? A Kapa meghalt.” „Kapa” volt a beceneve, mert mindig azt hajtogatta: „Csak az első kapavágást kell megtenni, a többi már megy, mint a karika- csapás”. Ki tudja, mikor lesz megint egy tanár, aki meg akarja találni a sírt. Egyáltalán valaki, aki erre tenné fel az életét? És meg lehet találni Janus sírját, ha ő még Júlia néniét sem tudja?

S beleszédült az idő mélységébe. Három év után már nincs meg a földi nyom? Persze, bemehetne a főkapu melletti nyilvántartóba, de már lejárt a hivatali idő. Meg amúgyis szégyellené, mert azt hinnék, közeli hozzátartozóról van szó, s ő elfelejtette a sír helyét.

árom érv (után már elvész a nyom? Persze Janus Pannonius más, ott századokon átível a költészet ereje. De mit tett Júlia néni, azon kívül, hogy vigyázott Péterre? Előtte végezte a maga dolgát, a kétszemélyes családot összefogó kis munkáját. Semmiség. Semmiség? Ve hát akkor miért keresi? Kötelességből? Ki kérte rá? S fogja-e majd a fia keresni az ő sírját?

S gyűlölte a szokást, hogy síremléket állítanak a halottaknak. Ha ez nem volna, most nem kellene itt bóklásznia.

De tovább bolyongott benne a rossz érzés, vajon mit ér egy hétköznapi élet?

Mire megtudja, talán már fölébe is fejfát tűznek.

Deák Mór:

A Park üres volt

A Park üres volt, de a fiú nem is számított másra. Az lepte volna meg, ha talál valakit ücsörögni a Pádon. Az elöregedett fák, amelyek mintha diétáztak volna, szomorúan és soványan fordítottak hátat a Város bérházainak, suttogva üdvözölték.

• Szerette ezeket a nyári éjszakákat. Cigarettájával köröket rótt a sűrű levegőbe, s a hold ilyenkor egy meghajló ágra telepedve hol hálásan nevetgélve, hol aggódva figyelte, nem tesz-e kárt magában.

De a fiú már nem félt, hiszen nem volt mitől félnie, és nem volt mit féltenie — lidércei kivéreztek csöndes félmosolyán. Aki látta, azt hihette, bolond, kedves, vigyargó elmebeteg, amilyen ezer és ezer szaladgál ártalmatlanul a város utcáin —, de a fiú azt is tudta, hogy a bolondokban meg lehet bízni, és benne nem bízott senki.

Amikor először meglátta, ahogy ül valaki a Pádon, az egyetlen pádon, amelyiknek nem feszegették, le a háttámláját, és nem törték össze betonlapjait, zavarba jött. Késő volt, s a fiú, bár nem félt, valami kesernyés dühöt érzett a Pad, az ő padja bitorlója iránt. Zsebrevágott kézzel, hamisan , fü- työrészve járta körül a gömyedten ülő alakot, de a lány nem emelte föl a fejét.

Aznap este nem szóltak egymáshoz egy szót sem, másnap sem, harmadnap sem, de amikor negyednap a lány nem jött, a fiú furcsa nyugtalanságot érzett, Mintha kivágtak volna egy fát a Pad körül, vagy nem kelt volna fel a hold. Idegesen szívta a cigarettáját, már nem tűnt bolondnak, s hosszú idő óta először jutott eszébe, hogy albérleti szobáját ma megint átkutatja a zsémbes fő- bérlőnő.

— Hiányoztál — mondta másnap, s hangja, bár természetesnek szánta, remegett.

— Maga mindig itt ül? — kérdezte a lány csendesen, s a szél elült, hogy a fiú hallja, mit mond.

— Igen — válaszolta rekedten, mint a ritkán szólók. — Esténként itt ücsörgők mindig.

A lány, mintha nem is érdekelné, hallgatott. Amikor nagyvár- tatva megköszörülte a torkát, nem fordult a fiú felé.

— Vár valakit?

— Nem tudom. Nem hiszem — mondta tétován a fiú, s cigarettájával köröket rajzolt a levegőbe. A hold mozdulatlan maradt. — De' maga hiányzott.

— Itt ismerkedtem meg a fiúmmal — a lány hangja súlytalan volt. — Ezen a pádon ültem akkor is. Hozzámlépett, átölelt. Nagyanyám azt mondta, szőke férjem legyen, azok tiszták, sohasem hazudnak, Amikor megcsókolt, nem húzódoztam . .. szőke volt. Megígérte, hogy másnap újra jön. Ennek már három éve.

A fiú hallgatott. A fák közelebb húzódtak, az utolsó ablakból is megszökött a fény, nem volt mitől tartaniuk.

A lány most ráemelte az arcát.

Olyan volt, mint a hold.

— Nem akar megölelni?

A fiú lassan megrázta a fejét.

— Az én hajam barna.

— Nem baj — vágta rá gyorsan a lány. A nagyanyám meghalt, ősén nem mondtam meg neki, hogy a szőkék is hazudnak olykor.

A fiú néma maradt.

— Maga nagyon szomorú lehet

— mondta a lány, és lehajtotta a fejét. — A szeme sötétebb az éjszakáimnál.

— Visszajön — a fiú hangsúlya olyan volt, mintha huszadjára ismételné meg —, visszajön.

A lány haja előrehullott, a holdfény megcsúszott rajta.

— Én is ezt mondogattam magamnak két éven át. De már nem akarom, hogy visszajöjjön.

— A feleségem meghalt — mondta üresen a fiú. — Azt mondták az orvosok. Bementem meglátogatni, mint minden nap, és hazaküldtek azzal, hogy meghalt.

— Üristen — motyogta a lány.

— Már az orvosok is hazudnak.

— De én másnap is bementem. Eetettem a portán a nevére a banánt, és letettem a narancsot. Biztos nem akarta, hogy lássam.

A lány fölállt, megsimogatta a haját.

— Egészen megszőkíti a hold— mosolygott rá. A fiú mozdulatlan maradt.

— Tudom, hogy te voltál az — folyattta a lány. A fiú megremegett.

— Ha nem akarod, ne áruld el

— kuncogott a lány. — Ügjns tudom.

— Félek — mondta a fiú. — Bármim volt, mindent elhagytam. Szórakozottságból? Élveztem is. Ne adj semmit, mert elveszítem.

— Most már tudom, hogy te vagy az — kiuncogott a lány. — Én azóta nem csókoltam meg senkit.

A fiú hitetlenkedve megrázta a fejét.

— A feleségem is így kuncogott,

— A hangja remegett.

... — Szeress! — ölelte magához a lány. — Szeress! .

A fák hirtelen összeborultak, sötét lett, felörvénylett a hold. Valahol valaki elcsodálkozott álmában, milyen hiábavaló az élet.

De a Park üres. De a lány nem jár arra.

De a fiú összetörte a Padot.

Összeállította: Rékasy Ildiké