Szolnok Megyei Néplap, 1985. október (36. évfolyam, 231-256. szám)

1985-10-12 / 240. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. OKTÓBER 12. I Arckepvázlat I Amíg mindenhová eljut az ember Sajnos, kevés szolnoki gye­rek ismeri a város alatt fo­lyó Tiszát. Valamikor, míg nem volt ennyi uszoda, — s pénz se rá — nagyobb be­csülete volt a folyónak a pocskolni, úszkálni szerető gyerekek körében. Legújabb korunkban a téglaházi, pa­pírgyári lakótelepi, kórház­környéki gyerekek fedezik fel újra meg újra maguknak a Tiszát. Jó húsz évvel ez­előtt Munkácsy László is így szerette meg, s tizennégy évesen már kenuval „szá­guldott” a hátán. — Ügy megszerettem, s úgy megszerettette velem a sportot Várkonyi Géza (bá­csi), az edző, hogy január­tól januárig eveztem. Tu­lajdonképpen tíz évvel később ez, jobban mond­va az óvatosság hiá­nya okozta a bajt is. Vár­konyi Géza mindig óvatos­ságra intett bennünket, megfelelő öltözetre s elővi­gyázatosságra. Vakmerőek voltunk, vagy nagyon bíz­tunk a fiatal szervezetünk­ben? Volt úgy, hogy a me­legítő ráfagyott a derekam­ra. Jött a betegség, s már csak emléke van a szép sportnak: országos ifjúsági bajnokságon voltam harma­dik, nyertem vidéki bajnok­ságot. A sport, a folyó azért nem múlt el az életemből, hiszen ennek köszönhetem, hogy gépipari technikusi ok­levelemmel nem is mentem sehová, csak ide, a vízügy­höz. Pedig akkor, 1969-ben se volt könnyű a pályakez­dők élete. Az első megbízá­som az volt, hogy a kotró­gépek mocsár járó talpáról kapartam a sarat — motor- szerelőnek alkalmazott a Kö­zép tisza vidéki Vízügyi Igazga­tóság. És ugye,. ki; készíti elő a motort javításra? A kezdő. Végigjárta a lépcsőfoko­kat. Lakatosként szerelte az öntözőtelepeket, ismerkedett a vízügy óriás „birodalmá­val”. — öt megye folyójárása, 8126 négyzetkilométer a miénk, van benne 10 ezer vízi műtárgy — a kiskörei vízlépcsőtől kezdve a leg­egyszerűbb átereszig minden. Kétezer ember. Amíg min­den munkahelyünkre eljut az ember, két év kell hozzá. És eljutott már minden­hová. Mindenütt jól isme­rik, ismerősként fogadják. — Talán igen. Az bizo­nyos, a kétezer emberből legalább ötszázat a nevén szólítok, úgy ismerem, bár rossz a névmemóriám. A töb­bi se idegen, ránézek, fölis­merem, ha nem is az első szólaláskor. Persze talán azért is köny- nyű („könnyű”?) a dolga, hisze másfél évtizede egy munkahelyen („egy”?) dol­gozik, meg hét évig KISZ- titkárként alaposan kellett ismernie mindent. 1984-ben kapott újra bizalmat — de már a szakszervezeti bizott­ság titkáraként. — Azonosság van. A moz­galmi alap, a testületi mun­ka. Melyik a nehezebb? így nem gondolkozom rajta, mi­nek is, de az bizonyos: egy ifjúmunkás gárdával ha szót ért az ember, rettentő nagy dolgokat meg lehet csinálni. A szakszervezet? Rég nem bélyegárusító cég! Nekem különben 1975 óta jó alkal­mam van ezt tapasztalni. Akkor választottak a ME- DOSZ megyebizottság tag­jai közé. Kátai Mária mel­lett rengeteget tanulhattam a MEDOSZ munkájáról, a szakszervezet feladatairól. Most, hogy többet beszélge­tünk, hiszen túl vagyunk százharminc bizalmi és bi­zalmihelyettes választásán, s a kilenc főbizalmi közül is megválasztottunk már ha­tot — szóval most, hogy töb­bet beszélünk a magunk, az ország, a világ dolgairól, látszik, nagyon sokrétű, ösz- szetett munka a szakszerve­zeté. A kongresszustól na­gyon sokat várnak az embe­rek. Nemcsak nagy dolgo­kat! Megkérdezték például: az évi egy, félárú utazást növeli-e a szakszervezet? Drágult az élet, drágult a közlekedés is, indokolt len­ne. Aztán ugye, a munkaru­hával is bajlódnak — nem csak nálunk! — van, demég- sincs, hiánycikk a jó minő­ség, a megfelelő méretezés. Hbgy akadozik a szénellátás, s nálunk bizonyos járandó­ság a tűzifa, — harcolnak érte, bár belátják, nem lehet elosztani, csak annyit, amit ki kell termelni. — A jövő héten a szak- szervezeti bizottság válasz­tásán is szóba kerül mind­ez. De az is, újból bizalmat kap-e a titkár. — Tudom, nem nyugdí­jas megbízatás az enyém, de szívesen csinálom, s őszinte vagyok, remélem, hogy új­ból bizalmat kapok. Kétség­beesve, idegesen kapkodva nem várom az eredményt. Az ember élete során ku­darcokkal is küszködik. Igaz, nekem mostanában volt ré­szem benne, s kicsit még sajog is... — Ugye, a szakszervezeti bizottság titkára, még ha gé­pésztechnikusi oklevele is van, csak addig szeretne ta­nulni, új dolgokkal ismer­kedni, amíg fiatal. Har­mincöt éves koromig én el­végeztem az esti egyetemet, s az idén másodszor se vet­tek föl az államigazgatási főiskolára. Állítom, becsüle­tesen fölkészülve mentem a felvételi vizsgákra, mégse si­került. Csodálkoztak is, mi­nek nekem ez? Azon túl, hogy nálunk sok a hatósági feladat is, egy szb-titkár szerintem jó, ha jártas az államigazgatási kérdésekben is, és engem ez érdekelt. Azért harmadszor már nerp indulok neki. A tanulásvá­gyam ezzel azonban nem múlt el. Persze most nem gondolok rá. Október 18-án a szakszervezeti bizottság megválasztásával egy fontos időszak zárul, s egyben kez­dődik is: a kongresszusi elő­készületek. Szeretnék egy­szerűen jól dolgozni. S néha ez nem is kevés... Sóskúti Júlia Szolnoki siker Nyíregyházán A Nyírségi ősz rendez­vénysorozata keretében a Szabolcs-Szatmár Megyei Szállodai és Vendéglátó Vál­lalat rendezésében, öt me­gye részvételével cukrász-és hidegkonyhai bemutatót és versenyt tartottak. A Jász- Nagykun Vendéglátó Válla­lat versenyzői szép Sikert értek el. Grázinger Lajos, a Pelikán Szálló szakácsa az első helyet szerezte meg hi­degkonyhai készítményeivel, míg Szatmári Imre, a Zagy­va Cukrászda cukrásza a második helyen végzett a sü­teménycsodák vetélkedésé­ben. Grázinger Lajos munkál: töltött kecsege, gyümölcskoktél, fantázia sajttál Szatmári Imre disztortája én süteményei — n. a. — Portoltéi hétköznapok Se nem falu, se nem város, pedig Jászberény belterüle­téhez tartozik. Még csak át­menetnek se tekinthető a kettő között, inkább tanya- központ. A városi létükkel nem is kérkednek Portelek lakói,- jobb szeretik magu­kat falusi, tanyasi embernek szólítani. Nem is csoda, hi­szen a várostól 14 kilométer­re fekszik a lakóhelyük, négy község is közelebb esik Jászberényhez, mint ők. Pórtelek lakói máig sem értik, hogyan is van ez a bel­területhez tartozás, ez a vá­rosi rang. Magukat jól érzik otthon, a tágas, csendes, ösz- szatartó kis faluban. Megállók a Fő utcán, a templom előtt és nézem a Gyerekkocsit tol egy fia­talasszony, kerékpárosok hajtanak el mellette, arrébb kerítés épül, kukoricaszárral megrakott lovas kocsi kanya­rodik, autók verik fel a port. A szegény világról, a háború­ról a házak nagyobbik része mit sem tud; több új épület vár friss vakolásra. A száz lakóháznak nincs háromszáz lakója, nem gond hát Kere­kes László tanácstagot meg­találni. Tanyán lakik, ami erre nem ritkaság, mert töb­ben élnek még ma is a kö­zeli, távoli kis gazdaságok­ban mint a belterületen. Rá is akadok a bekötő út köze­lében lévő homokpartra épí­tett tanyájára. Laci bácsi, a jászberényi Kossuth Tsz előadója az épü­let előtt vadszőlővel befut­tatott árnyas lugasban ül­tet asztalhoz. Huszonhét éve tanácstag, ezen a vidéken született, jól ismeri a homoki emberek életét, gondolkodá­sát. Lassan, megfontoltan bestéi, életeket, sorsokat idéz az emlékezete. — Csak olyan tanyaköz- pont-féle a mi falunk, de szeretünk itt lakni. Én meg ezt a tanyát nem hagyom el, van villany, víz, pár lépés a burkolt út. Különben is a porteleki ember nem fél az esőtől, mert ismeretlen a sár. Homok ez a vidék, más­ként élt erre a parasztember, mint a szomszédos határré­szeken. A boldogházi, szent- imrei, meggyespelei fekete földeken megtermett a búza, nálunk rozsból sütötték a kenyeret. A homoki ember­nek többet kellett dolgozni, és még ha nem is vitte any- nyira. mint amazok, megbé­kélt a sorsával. Homokon a kés ragad — mármint a rozskenyéren —, a fekete földön meg a csizma, mondo­gatták errefelé. Epv jómódú gazda, Oláh János meg egye­nesen azt tartotta, hogy a világ legjobb földje a por­teleki, csak elegendő víz és trágya kell neki. Igaza is volt, mert ahogy megismer­ték az emberek a fóliázást, négy utcányi települést. Ho­mokra épült a falu, a házak a(z egyik oldalon szabályo­san sorakoznak egymás mel­lett, a szemközti oldal héza­gos, beépítésre vár. A kes­keny burkolt úthoz közel húzódott a kerítés, járda nincs, a kertek szépek, ren­dezettek, ezt több helyütt a ház falára erősített tábla is hilrdeti. Az épületek fölé nyárfák és fenyőfák emel­kednek, a központban egy díszes park látható fenyők­kel, bokrokkal, virágokkal. Mögötte nagy épület, a kul- túrház, melynek bejárata fö­lött felirat: Jászberényi Kos­suth Tsz klubkönyvtára. Az ajtó zárva, az épület üres, a környék azonban nem moz­dulatlan. kertészkedést, megnőtt a be­csülete a földnek. A kertjében paprika, ká­poszta, zöldségfélék teremj nek, a melléképület mögött összeállított színben piros paprika szárad. A tanyáját nyár és akácerdő veszi kö­rül, de a közeli szomszédok­tól még a hangos beszéd is áthallatszik. Portelek utcáin, házai­ban 1961-ben gyulladtak ki a fények, azóta a legtöbb tanyába is bevezették a vil­lanyt. megépítették a fürdő­szobát. A jól járható dűlő- utak miatt pedig télvíz ide­jén se vesztegel garázsban az autó. Ma már ismeretlen Por­telken a futóhomok, de egy fél évszázada még vándor­ló homokfodrok, barkánok tarkították a tájat. Azután megszaporodtak az akácok, majd a szőlők, de munkás­kéz hiányában a tsz kivágat­ta a telepítést. Most papír­nyár terem a határban, a nyílegyenes sorok között messzire ellátni. A falut is körbe veszi az erdő, maradt azért hely a dinnyének, pap­rikának. Nem egyedüli pénz­kereset a kertészkedés, a jómódhoz azonban biztos alapot ad. Portelek lakói egyébként nem otthon kere­sik a kenyerüket. Legtöbbjü­ket kora reggel viszi a tsz autóbusza, sokan járnak a Hűtőgépgyárba, az Apritóba. Otthon csak a nyugdíjasok, gyesen lévő fiatalasszonyok maradnak, no meg a gyere­kek az iskolában, óvodában. Nem néptelenedik tehát el napközben Portelek, de moz­galmasabb volt az élet amíg, saját téeszük volt. A Márci­us 15. Tsz által épített kul- túrházban ifjúsági klub mű­ködött, rendszeres progra­mok voltak. Az egyesülés óta nincs gazdája a háznak, bezárták a presszót, elmarad­tak a diszkók is. Ahogy a munkából, középiskolából hazaérnek a fiatalok, motor­ra ülnek és bőgetik a Fő ut­cán, vagy a kocsmába hú­zódnak be. kék a portelkiek, hisz keve­set tud róluk a világ. Fo­kozatosan tsz, kultúrház, ta­nácsi kirendeltség nélkül maradtak, az értelmiség is elhagyta a falut. Voltak pedig szebb nap­jaik. mert az ötvenes évek elején más jászsági tanya- központok példáján fellel­kesülve önállóságot követel­tek maguknak. Tanácsi ki- rendeltségnél többet ugyan nem értek el, de a település rohamosan nőtt, az eredeti­leg 13 Oncsa-házból álló fő­utcát újak egészítették ki. Beköltöztek a távoli tanyák­ról, majd a tsz-szervezés után Újabb lendülettel szaporod­tak a házak. Közben persze volt olyan’időszak is, amikor a városi tanács megtiltotta az építkezést, mert a tanya­világ felszámolását tervez- ték. Azután született meg a tartósan megmaradó tanyás településről alkotott elképze­lés, amely lehetővé tette im­már nem tanyák, hanem bel­területi lakóházak építését Porteleken. — Portelek múltjáról ke­vés írás beszél — mondja a lelkes tanár. — Régi herényi határrész, de valószínűleg már a tanyásodás előtt is volt a környéken lakott te­rület. A település nevét is sokáig vitatták, vagyis azt, hogy rövid, vagy hosszú ó-val írandó-e. Végérvénye­sen eldőlt, hogy Portelek az egykori futóhomoknak, a pornak, és nem a környékre települő elszegényedett pór­népnek köszönheti a nevét. Nekik otthonuk Való igaz, az itt lakók nem földhöz ragadt emberek, igé­nyeik is közelednek a váro­si szinthez. Jászberényinek ugyan nem vallják magukat, ragaszkodnak portelki létük­höz, ott akarnak élni, boldo­gulni. Ügy érzik azonban, hogy a város sokszor megfe­ledkezik róluk. Nincs hely­beli munkalehetőség, az egyetlen boltban néha még az alapvető áruk is hiá­nyoznak, megoldatlan a gyógyszerellátás, vezetékes víz és közkifolyó nincs, zsú­folt az iskola, egy elavult, vertfalú lakóházban is oktat­ni kényszerülnek. A falu­ban nincs fodrász és belte­rületi lakóként, ellentétben a herényiekkel, 28 forintért járják meg a várost. így már drága a kalmopirin, a nyiratkozás, az adóügyiben szerzett rövid információ, nem beszélve arról, hogy mindez időt is igényel, még ha naponként 14 autóbuszjá­rat fordul is meg Portelken. Nem követelőznek, mert elismerik, hogy sokat javul­tak a körülmények, de ért­hető, hogy szeretnének töb­bet, jobbat. Az eredmények közé sorolják a jászboldog- házi összekötő út megépítését, a mindennapos orvosi ellá­tást, a szemétszállítás meg­szervezését, a fedett autó­buszvárókat, az új építési telkeket. Falugyűléseken, ta­nácstagi beszámolókon ál­talában ilyen kérdések, ész­revételek és válaszok hang­zanak el. A város vezetői ilyenkor bűntudat nélkül, ad­nak számot a munkájukról, az eredményekről és a lehe­tőségekről. — Portelek Jászberénynek egy része, ahol a távolsági, a mezőgazdasági és más adottságok következtében a lakóknak sajátos életfor­mája alakult ki, — mondja Kovács Miklós a városi ta­nács osztályvezető-elnökhe­lyettese. — A feltételek vál­toztatásában meghatározó szerepet játszik a Kossuth Tsz, a tanács mellett tulaj­donképpen ő a falu gazdája. Közösen oldottunk meg több jogos kérdést. Az együttműködésre a tsz, a ta­nács és a lakosság között ezután is szükség lesz, hi- seen mindannyiunknak az a szándéka, hogy a portelkiék ■otthon érezzék magukat a falujukban. Lukácsi Pál Elköltözött az utolsó tanító is A pinceklub megszűnt, mert kevés volt a fiatal, lányok is alig jártak mondja Pintér József, a tsz húsfel­dolgozó szakmunkása. — Mi­óta megnősültem én se já­rok el otthonról, azelőtt meg jöttek ide Farmosról, Bol­dogházáról is szórakozni. Gazdátlanok a fiatalok nincs aki vezesse őket, nem tudnak magukkaf mit kezdeni, leg­feljebb átugranak a közeli Boldogházára, mert ott törté­nik valami. Nyáron kétszer, ősztől ta­vaszig hetenként egyszer le­het moziba menni. A művé­szi filmeknek kevés a láto­gatója, de a Bombajó bok­szol óra telt házat vár a íkönyvtáros, Pócz Károlyné. Tizenhárom éve vezeti a fiókkönyvtárat, igyekszik 330 olvasójának az igényeit ki­elégíteni. A 6200 kötet szin­te elvész a kongó könyvtár­teremben, a világítás gyenge, télen csak a kályha közelé­ben lehet megmaradni. Nem is töltenek nála hosszú időt a látogatók, de a könyv azért forog, mert 13 ezer könyvet kölcsönöztek ki tavaly. Még­is pezsgőbb volt az élet 30— 35 évvel ezelőtt, amikor a mozi vonzotta az embereket, és a fiatalok színdarabokat tanultak, adtak elő. A falu múltjáról a néhány hónapja nyugdíjba vonult Salamon József igazgatóhe­lyettest faggatom, aki 40 évig tanított Portelken. 1945 ta­vaszán, amíg a vonatok meg nem indultak, gyalog járt ki Jászberényből, majd hama­rosan ki is költözött. Nyolc éve, hogy házat vásárolt a vámosiban, ő volt a 14 tanító közül az utolsó elköltöző. Nem szívesen hagyta ott Portelket, még most is rend­szeresen kijár, mert nem szakított meg minden kap­csolatot a magárahagyott te­lepüléssel. Mint az önkéntes tűzoltóegyesület parancsno­ka, az úttörőgárda tűzoltói­val kismotorfecskendő-szere- lésben elsők lettek a zánkai országos vetélkedőn. A hét végén a tv-ben is szerepel­tek, amire rendkívül büsz­Megnőtt a föld becsülete

Next

/
Oldalképek
Tartalom