Szolnok Megyei Néplap, 1985. október (36. évfolyam, 231-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
Ő 1985. OKTÓBER 26. Marafkó László: — Ez azért jobb, mint a csikkdohány ... — Parancsol? — a szakállas kiveszi a szájából a Marlborót. arca merő elutasítás. A kopaszodó nem tágít: — Egy gyufásskatulya csikkdohány ötven fillér. — Atyaúristen! — mondja a szakállas. — Atyaúristen, Paja. Te vagy a Paja. Több mint huszonöt éve, azon az őszön, amikor a betört kirakató üzletek üresen tátongtak, s ciga-, rettát már kéz alatt sem lehetett kapni, a szakállas (akkor még Fri- cinek hívták), Kalóz és a kopaszodó, aki a Paja becenévre hallgatott, látva az öreg dohányosok nikotinéhségét, elindult cigarettavéget gyűjteni. Az elhamvadt és a szívott végüket lecsípték, a megmaradt csonkból kifejtették a dohányt. Egy megtömött gyufásdo- boznyi adagot ötven fillérért árultak, a jószívűbb felnőttek egy forintot is megadtak érte. Gusztustalan dolog volt, mégis elkelt minden skatulyával. Ha csikkszedés közben géppisztolysorozat vert végig az utcán, a kapualjakba húzódtak, s a sarkoknál mindig egyenként szaladtak át a másik oldalra. Kalóz kezdte, Paja követte, Frici volt az utolsó. Kalóz néhány hónap múlva eltűnt, két év múlva kaptak tőle először levelet a házban lakók. Most Ausztráliában fogorvos. A hetvenes években képet is küldött: szep-i lős, vöröseshajú asszony támaszkodik egy autónak, mögötte lapos tetejű ház. egy kisfiú — a fiuk — pónilovat vezet a íüvön. Pár évvel ezelőtt hazalátogatott, váratlanul jött: átvágott az akkor mindig kikoptatott füvű téren, ahol azon az őszön halottakat kapartak el, ideiglenesen és sietősen, s ahol azóta gyerekjátszóteret alakítottak ki, mértani rendben szeldeső utakkal. A házban már csak két idősebb családot talált a régiek közül, a többiek elköltöztek, meghaltak. — Nem tudtam, hogy itthon van — mondja a kopaszodó. — Én is utólag tudtam meg, akkor éppen vidéki színháznál voltam. hónapok múlva hallottam valakitől, hogy itt járt. Ünnepelni jöttek mindketten, a szakállas kollégáját, aki művészeti díjas lett. Az elmúlt tizenöt év-, ben ő a legfiatalabb, aki ezt a díjat megkapta. — Emlékszel? — a kopaszodó el- réved. — Fél év múlva milyen márkák jöttek, Rodope, meg miegymás ... — Bulgartabak — bólint a szakállas. — Édeskés volt, illatosított. Akkor inkább a csikkdohány... Te tulajdonképpen miért vagy itt? — Forgatunk a díjasokról. Rövid nyilatkozat, miegymás ... — Hát te vagy az operatőr a Krónikában? A kopaszodó bólint. — Egy konyakot a találkozásra? — és a szakállas leemel két tömörfalú kupicát az elhaladó pincér tálcájáról, összevillan a szemük, félhajtják. — Ennek ugyan semmit se mondana az. hogy Rodope vagy csikkdohány — néz az asztaltársaság közepén harsányan mesélő kitüntetett felé a szakállas. — Legfeljebb a Fecskét ismeri, Irodalom, művészet Csikkszedők vagy inkább a márkás külföldieket — teszi hozzá a kopaszodó. — Tudod — és a szakállas Marl- borója felparázslik — két éve, amikor a Madárijesztőben játszottam, én is szerepeltem a kitüntetettek listáján. Aztán egy héttel a kiosztás előtt valaki kihúzta a nevemet, mert kellett másnak a díj. A következő évben, amikor jó, ha egymondatos szerepem volt a színháznál, valakinek eszébe jutottam, s vigaszul — nívódijat kaptam. Röhej. A kopasz most jöhetne a nagy- játékfilmmel, amit még az évfolyamtárs rendezővel kezdtek el forgatni. A kész munka évekig dobozba került. S egy bemutatott film. négy évvel az elkészülte után, olyan, mint egy lejárt szavatosságú konzerv. A rendező később kiment Párizsba — pontosabban nem jött haza. öt meg hívta a té-j vé, s mivel akkor már évek óta csak a fizetését vette fel a filmgyárban, átment. — Emlékszel? — és a kopaszodó int a pincérnek. — Mennyire örültünk az első valódi csokoládénak, valamilyen segélyszállítmányból kaptuk, még a harcok alatt. Vagy a vége felé? Megállt a sarkon az a külföldi rendszámú autó, s a sofőr melletti ürge egy marékkai kiszórt) az ablakon. Majdnem összeverekedtünk. Kalóz elvetődött, így neki kettő jutott. — Az egyiket nekem adta — mondja a szakállas. — Látom, Marlborót szívsz — mondja a kopaszodó. mondja a szakállas. — Hogy mi hasznosat csináltam aznap, mindig ezt kérdezte — és a szakállas meg-, simogatja a bozontját. — Kiröhög-! tem. Nem szemben, hanem lent al téren, amikor a többieknek utáH noztam a hanghordozását. A szakállas bőrtokot vesz elő, abból egy Marlborót. — Amikor vidéken voltam színész — folytatja —, egyszer távira-i tot kaptam, hogy az öreg a Jánosi kórházban fekszik. Műtét utáni volt. ültem az ágya mellett, ő meg úgy szorította a kezemet, ahogy ért szoktam neki kissráckoromban, hal vasárnaponként sétálni vitt. Majd-i nem elbőgtem magam. Fél év múlva meghalt. A szakállas a hamutálca szélén leüti a cigaretta végét. — Az enyémek szerencsére még élnek — mondja a kopaszodó. — Persze, lehet, ez az egész) rosszkedv csak irigység. A Marlboró vége felparázslik. — Koravénség. Hány éves is leJ hetett ez — bök a szakállas a ki-, tüntetett felé. — A buli vége fe-| lé? — Talán bölcsődés — mondja a kopaszodó. — Nem húzza a) múlt... A szakállas elvigyorodik. — Te, Paja — és oldalról vállba taszítja a kopaszodót —, le va-i gyünk mi... nagy ívben. Emlékszel, a Kalóz milyen béna volt a focihoz. A kapuban viszont kivédte a szemünket... A kopaszodó bámul. — Nem érted, mi? "I"1*!"1 ZOL NOK I UaCittn’ -^hForttizaj-/tM.'J:m f laPorte ddlM'ju'i t — Csak ilyenkor, egyébként Százévest. Ezt szoktam meg. De éra már annak is örültem, amikor bejöttek a füstszűrösök, már az is| csaknem kicsapongásnak számított. Mondd, te soha nem dohányoztál? — De igen, csakhogy volt egy infarktusom, és azóta ... — Értem — a szakállas a szőrzetét húzogatja, úgy mondja: — Azért néha találkozhatnánk ... Az ünnepelt odalép hozzájuk. — Kösz, Ferikém, hogy eljöttél, rendes tőled — és odakoccantja a pezsgőspohara talpát a szakálla^ kupicájához. — Ez csak természetes — mondja a szakállas fakó hangon. — A barátod? — néz az operatőrre az ifjú titán. — Szintén zenész? — nevet fel mesterkélten. — Egy házban laktunk — mondja a szakállas. — Azért jó mulatóst — mondja a kitüntetett. — Mi dolgozunk — nyomja meg a szót a kopaszodó. — Ahogy megállapodtunk, az ünneplés után forgatunk. — Á, persze, ne haragudj, de ebben a kavargásban az ember már az ismerőst se veszi észre — és a kitüntetett szélesen mosolyog, aztán átkarol egy melltartó nélküli lányt és elvonul. — Te, ennél mi már le vagyunk írva — mondja a kopaszodó. — Vagy eleve a futottak még csoportba kerültünk — és megszívja a cigarettáját. — Mi még örültünk annak, amit ő csak elfogadott, mint természetest. — Te, nekem az öregem mondott ilyeneket, amikor este csatakosan hazatértem a csavargásokból — — Nem. — Hát idefigyelj, nem tudom, te mi vagy, gátfutó vagy mi, de én, nem vagyok az. Inkább, mondjuk, súlylökő. Tapogatom a súlygolyót, próbálgatom a lendületet, hogy aztán ne csak az erőmet, hanem a dühömet is beleadhassam a lökésbe. Hogy elhajítsam a sok gátlást, nyűgöt is. Nem érted? — Nem. — Amire emlékezni tudunk, az lehet jó is. Én a Kalózt is számonl tartom, mintha egy láthatatlan da-i mii nyúlna át az óceánon. Ezt most) éreztem igazán, amikor említetted a nevét. Hogy nem szakadt el az a fonál. — Lehet, de én már, úgy látszik, feladtam — mondja a kopaszodó; A szakállas maga elé bámul: — Én tulajdonképpen abból élek, amit ott, a gangon láttam. Dönci bácsi, az öregember, aki minden reggel felseperte a betonudvart. akkor jutott eszembe, amikor abban a tévéfilmben az öreg csavargót kellett alakítanom. Még a kikapós Hornyákné is előjött, amikor azt a homokost kellett eljátszanom a Rózsa és kökörcsinben. — Hát tény — és a kopaszodó arcán meglazulnak a ráncok —, hogy a filmünkben azokat a szűrt fényeket én is a lépcsőházi tört ablakú csapóajtó fényjátékai alapján találtam ki. A klub sötétítőfüggönyének résén alkonyi fény vetül a cigarettafüstös, gomolygó terembe. A szakállas arca rejtelmes ködökben, a kopaszodó verítéktől csatakos. „Cím: Néhai csikkszedők, ha találkoznak” — gondolja. — „Csapó, ennyi!” Tódor János: Érzelmeink kedves Godot-ja „Ki tudja merre, merre visz a végzet...” — dalolta nekikesere- dést színlelve a barátságosan koszos eszpresszóban a sörökkel bekerített Bogosi. Karnyújtásnyira ült az idős zongoristától, akinek egész lénye meghazudtolni látszott az éjszakai vendéglátós zenészekről Bogosiban őrzött képet. Arca kipihent, tekintete makulátlan, játékában csakúgy, mint viselkedésében úriemberre valló attitűdök, kifinomult, bizalomébresztő gesztusok, egyszóval nem tartozott a táskás szemű, piától büzlő, bagófüstbe burkolódzó gengszterek közé. Tévedés volna persze azt hinni, hogy Bogosinak bármiféle baja lenne az utóbbiakkal, sőt kifejezetten kedvelte a zene éjszakai munkásait, a művészet perifériájára száműzött rossz arcú, ám többnyire tiszta lelkületű, arany szívű pianistákat, dobosokat, s merő szimpátiából nevezte őket „gengsztereknek”. A némely zongorafutam közben transszilván ábrándjaiba feledkező Mester ellenben egészen más volt. Bogosi, aki korántsem tartozott az italozások jótékonyan elzsibbasztó mocsarából magukat holmi nótázással kimentő „tökös” magyar gyerekek közé — egy kezén meg tudta volna számolni, hány dal szövegét ismerte —, most mégis, akaratától függetlenül dalra fakadt. Túlzás lenne azt állítani, hogy énekelt volna, mindenesetre igyekvő motyogása olykor találkozott a zongorából elővarázsolt kósza dallammal. A sörből mindeközben láthatatlan pókok másztak elő, akár egy Bach-fúga megtestesülései, porpuhaságú lábukkal végigbaktattak Bogosi halántékán, gerincén, belehatoltak fejébe, simogatták zsigereit. Szelíd agressziójuk
