Szolnok Megyei Néplap, 1985. október (36. évfolyam, 231-256. szám)
1985-10-19 / 246. szám
1985. OKTÓBER 19. Irodalom, művészet 9 Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Bokros László festőművész szolnoki kiállításának anyagából válogattuk. Cselényi István Gábor: Alkotás Már a kisgyerek is emberi tettről álmodik amiben létrehozhatja önmagát ha játékvasutat kap szétszedi és a romokból várat épít Nem kérek kész világot Macskánk és a fecskék fecskék évek óta otthonosak belvárosi házunk udvarán. Mint általában a fecskék tengerentúlról települnek vissza tavaszonként, s hihetetlen technikával építik fészkeiket az isten tudja honnét hurcolt sárból. Nemzik és fölnevelik páronként három-hat utódukat, megszámlálhatatlan rovar kiirtása árán. Az utódok kezdetben tehetetlenül csivitelnek a fészekben, néhány hét után ki-ki- merészkednek, próbálgatják szárnyukat. Szeptemberre csaknem túltesznek a szülőkön repülésben, s akkor: Irány Afrika! Viszlát, jövő tavasszal. Így történt ez egészen a tavalyi őszig. Ekkor a fecskék távozásával majdnem egyidőben megjelent a lakásunkban egy gyámoltalan vinnyogó, épp csak kinyílt szemű cica. Kedves barátnőnk a Szeder dűlő környékén talált rá, s megesett a szíve rajta. Hazavinni nem merte, mivel ő kutyás hölgy, így pártfogásunkba ajánlotta, mondván: — Nektek se kutyátok, se macskátok. Ez az igazság. Se kutyánk, se macskánk, azonban két kamaszodó fiúnk, akik palotaforradalom- szerűen családtaggá nyilvánították a kiscicát, a szülők minden tiltakozása ellenére. Telt múlt az idő. A cica napról napra növekedett testben és bölcsességben, a gyerekek legnagyobb örömére, akik tomboló kacajok közepette játszottak vele, s az atya (e sorok írója) legnagyobb bosszúságára, mert az állat táplálásáról, szobatisztaságra való tanításáról kénytelen volt ő maga gondoskodni. Bosz- szúból a Mircea nevet adományozta a hatalmas kandúrrá nőtt cicának, mivel egyre fakuló történelmi tanulmányaiból még emlékezett Mircea cél Batrin havasalföldi fejedelemre, ki miatt kis híján megbukott egy szigorlaton húsz esztendeje. Eljött az új tavasz. Mircea, a kandúr 4—5 kilós tömegével, ragyogó fehér pofájával és hasprémével, bársonyfekete sapkájával, hátpalástjával, hosszú, bozontos farkával a függőfolyosó gyékényén élesítette éppen tűhegyes karmait, midőn soha nem hallott éles hang ütötte meg radaremyőként tekergő füleit — Nem akart hinni az égre vetett, tágra nyílt, ám résnyire szűkült pupiUájú zöldarany szemeinek. A levegőben mintha megannyi apró macska röpködne. Fekete a fejük, a hátuk, hófehér a hasuk, azonban nyakuk alatt kétoldalt kinőve valami ívelt furcsaság csapdos, néha másodpercekre mozdulatlanul kifeszül, akár az újhold, ha fekete lenne. Mi ez? Mircea nem tudta, hogy szárny, ezért fölszökkent, amilyen magasra csak két izmos hátsó lábától kitelt, majd másfél méter röpülés után csalódottan visszahuppant. — A szentségit — gondolhatta. — Ezek a légi kismacskák tudnak valami olyat, amit én nem. Tehát ellenségek. Én örültem füsti fecskéink visszatértének, egyben elszomorodtam, mert a kandúron láttam, hogy a két házbéli állathalom mögött ebben a pillanatban kitört a versengés. Azóta dúl a viszály. A macska, amikor csak szerét ejtheti kisurran a lakásból, és az első emeleti függőfolyosó vasrácsai mögül dühödten szemléli a fecskéket. Lelapul. Műholdantennákhoz hasonlatos fehér bajúsz- szálai idegesen vibrálnak, fojtott nyekergést, morgást hallatt, kikivillantja félelmetes tépőfogait farkával ritmikusan csapdossa a talajt. Kezdetben ugrásnak lendült, de minden valamirevaló ragadozónak van annyi szem- mértéke, hogy belássa, úgysem érheti el a villámsebesen cikázó madarakat. Mostanában már nejm ugrik. Ügy tesz, mint akit nem érdekel az egész csicsergés- vircsaft, elnyúlik a napfényben dorombol, ám olykor felugrik és gyűlölettel fúj a magasba. A fecskék eleinte ügyet sem vetettek a macskára. Aztán, hogy észrevették, olykor — bízva gyorsaságukban, manőverező készségükben — meglepő közel cirkáltak körülötte. Ilyenkor ug rótt Mircea, de mire elérte a maximális magasságot, a madarak már a Barátok temploma tornya felé hasítottak. Legújabban azonban aggódnak. A lakásunk előtti függőerkély aljára tapasztották új fészküket. (A régebbit a buzgó ház- felügyelői partvisnyél gondosan leverte.) Mircea akrobatikus műveleteket hajt végre, hogy az erkélyrácsrudak közül kilógva elérje a fészket. Szörnyen merész. Hátsó lábainak karmai tartják csupán a cementen, a két elsővel, kimeresztett karmokkal a levegőben kalimpál, tíz centimétemyire a fészektőL Ez sem érdekelné a fecskeszülőket. Ám néhány napja kikeltek a fiókák. Egy-két hét még, és próbálgatják ügyetlen szár- nyacskáikat. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy némelyikük egyenesen Mircea céltudatosan kalimpáló karmai között köt ki. ézem, nézem ezt az állati hidegháborút. Látszólag a macska a támadó, a kegyetlen. Kegyetlen lenne bizonnyal, ha erdőben élne, s táplálékát maga lenne kénytelen megszerezni. De hát többnyire kopott szőnyegeinken terpeszkedik, tej, tejbegríz, lerágott csirkecsont, esetenként egy-két falat lecsókolbász növesztette ekkorára. Vadászat helyett a játék lett életeleme, gyermekeim a megmondhatói. De kérem szépen: a fecskék kegyesebbek, e szívemnek oly kedves madarak? Hány szúnyog, katicabogár, szitakötő, s ki mondhatná meg még, milyen rovar szenvedett kínhalált könyörtelen csőrükben? S nem szaggatnák ők szét a kandúrt, ha bírnák? Istenem! Hogyan tudnám a békés egymás mellett élésre rávenni őket? Talán ha leültetném egy tárgyalóasztal mellé a macskát és a megfontoltabb fecskét? Vállalnám a tolmács szerepét is. Tessék mondani: reménytelen? Teljesen reménytelen? Bólya Péter: A megfelelő ütem 1. Tornyosi akkoriban kórházi segédmunkásként dolgozott, vagyis ő végezte el az összes sötét munkát, amely az F. utcai kórházban adódott. Lapátolt, szemetet hordott , hullaszállításoknál segédkezett, és már nem is csodálkozott, amikor egy koponyát ásott elő a kórházudvaron kubikolás közben. — Lenni vagy pálinkát inni — mondta, kezében a barna koponyával, majd letette az ásót, és a kocsma felé indult. 2. Rózáinál, a rosszfogú pincérnőnél lakott, büdös és sötét lakásban. Hiszen az érettségi után felkapott egy sportszatyrőt, és hősiesen elhagyta szülei lakását, benne a Steinway zongorát, a komódot, a plüssöket, és még számtalan század eleji marhaságot. S néhány hét csavargás után Rózái őt, Tornyosit választotta élettársul, amibe Tornyosi boldogan beleegyezett, hiszen örült, hogy megmosakodhat végre. Rózái olyan volt, mint a lakása: kicsi és koszos. Ha berúgott, irredenta nótákat énekelt, vagy a legkülönfélébb tárgyakat vagdosta Tornyosi fejéhez; így történhetett, hogy Tornyosi néha bezárkózott a vécébe, s amíg a ház asszonya odakint átkozó- dott, T. komoran olvasgatta az ablakban felhalmozott képeslapokat. A hírek és képek között magyarázatot keresett, magyarázatot arra, hogyan került ő ide, Rózái vécéjébe, ahelyett hogy a nagy életet élné, a gazdagot, a fényeset, a divatlapit. Aztán meghúzta a láncot, és kiment, mert rájött, hogy ilyen élet nincs. Rózái a szemének esett. Egyik délután Tornyosi egyedül heverészett Rózái lakásán, a ház úrnője túlórázott vagy berúgott, vagy valami kóbor férfiismerőst talált, tehát nem volt otthon. Jenő nevű macskája képviselte, aki legalább olyan szigorú tekintetű volt, mint a háziasszony. Az élet nem áll meg, s lám, Tornyosi a vécé felé indult, ezúttal nem Rózái ordítása elől, _hanem... Helyet foglalt az ülőkén, leemelt egy újságot az ablakból. „Orvosi Hetilap”. — Hát ez hogy kerülhetett ide? — düny- nyögte Tornyosi, és érdeklődéssel nézegette a ronda orvosi képeket. Az egyik cikkcím alatt a kö- vetkzőket olvasta: „S. M. 34 éves ács, épülő háza padlásán öngyilkossági szándékkal két szöget vert a fejébe. Eszméletét nem vesztette el. Tettét azzal indokolta, hogy háza nem épül a megfelelő ütemben.” Tornyosi felröhögött, pedig nem volt szokása. Majd elkomorult, mert megtudta, hogy az ács, aki S. M., aki 34 éves, és aki házat akart építeni, másnap meghalt. Felállt, a lapot a többi tetejére dobta, bambán elhagyta a helyiséget. „Megfelelő ütem”, járt a fejében. Végül is... Az ő háza sem épül a megfelelő ütemben. Sőt sehogy sem épül. Sőt, ha volna háza, roskadozna. És nem ducolná alá, az biztos. Sem ő, sem más. A kamrába ment, előkotorta Rózái kalapácsát és dobozát, amelyikben Rózái a szögeit tartotta. — Ez az a méret — dünnyög- te, amikor ujjnyi hosszú szögeket talált az egyik rekeszben. A Hetilap röntgenképén, amely S. M. koponyáját mutatta, hasonló nagyságú szögek látszottak, de ott már a koponyában. „Meg merném-e tenni, ha végképp nem épül fel a házam?” — gondolta Tornyosi. Leült, felvette az egyik szöget, a homlokára illesztette. A jobb kezébe markolta a kalapácsot, lassan közelítette a szög fejéhez. A két vas találkozott, Tornyosi szúrást érzett a homlokán, de valahol belül is, az agyában. — Ha idegen csinálná, köny- nyebb lenne — mormolta, majd a halántékához állította a szöget. — „Aha, így már nagyobbat lehet rá ütni” — gondolta... És tudta, hogy ez az ütés soha, soha nem fog bekövetkezni. Letette a szerszámokat. „El kell kezdenem építeni a házat”, gondolta. Aztán, ha nem halad megfelelő ütemben az építkezés, addig kell küzdeni az anyagért, a szállításokért, az iparosokért, amíg be nem áll a MEGFELEL/3 ÜTEM, s ha ez megvan, már semmi nem akadályozhatja meg Tornyosit a ház felépítésében, felavatásában, majd összerom- bolásában. De a szegek csak a fába kerülhetnek, máshová soha. .. . Odakint csengetés, majd ajtócsapódás. Rózái esett be az ajtón, a haja csapzott, az orra véres. — Elvertek? — kérdezte Tornyosi közönyösen. — Mit csinálsz a kalapácsommal, te disznó?! — Most már semmit. Szervusz. — Hová mész? — El. — Micsoda? Rózái kieresztette a körmeit, hogy a szokásos módon megmarja Tornyosit, de akkora pofont kapott, hogy becsúszott az asztal alá. — Mindent köszönök — mondta Tornyosi, és kiment a lakásból. Először vidékre utazik, levegőt venni, aztán nekifog, hogy helyet keressen az épülő háznak. Összeállította: Békás y Ildikó II N
