Szolnok Megyei Néplap, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-28 / 228. szám
8 Irodalom* művészet 1985. SZEPTEMBER 28. Bolya Péter: Matematika I. Sarkosi, a tárcaíró, tavasszal általában megbolondult. Fel-alá rohangált a városban, büntetendő dolgokat művelt, lotyókba szerelmeskedett, kékharisnyáknak házasságot ígért, kocsmapulton állva Elvis Presley-t énekelt a törzsvendégellnek, de főként a boszorka külsejű csaposnőnek, akitől előző este szolid randevút kért.... Igen, Sarkosi tavaszonként kiadta magából a téli füstöt, amelyet a falusi kályhája mellett nyeldesett le, s ‘ká szólhatná meg azért, hogy a szénmonoxid-gomolyok mellett néha szikrák is csaptak ki a szájóiból. Végül, a május megérkeztével és pénze el fogytával Sarkosi megnyugodott, és letelepedett a Fűzfa utcai borozóban, ahol elbeszéléseket írt, az asztalterítő felhajtása után. Ugyanis nagyanyja, akinél lakott, rendszeresen kirúgta S.-t a reggeli órákban, és csak délután engedte be újra, amikor hazatért a munkáiból. Hogy miért? Félt. Félt, hogy távollétében Sarkosi felgyújtja a lakást, eladja a zongorát, antikváriumba viszi a könyveket, cigányasszonynak ajándékozza a ruhaneműket... Soha nem értettem — mondta egy ismerősének Sarkosi, pohár között —, miért hiszik rólam az emberek, hogy züllött vagyok és gátlástalan. Minden disznóság, amit elkövetek, szépleikem bizonyítéka. Az igazi gazemberek a földön élnek, én pedig csak néha-néha jelenek meg ezen a világon. II. Sarkosi hamarosan megismerkedett a Fűzfa utcai borozó személyzetével: Hédikével, a tűzrőlpattant pincérlánnyal, aki hatalmas szemekkel és arasznyi szoknyácská- val rendelkezett, s a fröccsök néha maguktól ugrottak tálcájáról a vendégek elé; Bélával, a komor, hajlott hátú csapossal, aki élete java részét fegyházban töltötte, önmaga szerint ártatlanul, s ahogy a poharakat mosta, abban volt is valami bizonyíték erre nézve; Jenő nénivel, a takarítónővel, aki igazán bölcs asszony volt, soha nem szidta a vendégeket, hanem megértőén emelgette a vödröt és a rongyot. Sarkosi hamar felfigyelt az egyik törzsvendégre, akit Hédiké Páncél úrnak szólított. Ráncos, nagy orrú, gömyedten könyöklő ember volt, Sarkosi soha nem' látta pálló helyzetben, hiszen Páncél a helyiségben ült, amikor Sarkosi megérkezett, és még ott maradt, amikor S. eltávozott — egyszóval Páncél úr nyitástól zárásig a Fűzfa utcai borozóban ült, és újságot olvasott. Csúnya és roggyantan könyöklő ember 'bőven akad a világ kocsmáiban, nem is ez tűnt fel Sarko- sinak. Páncél arcán valamiféle tettrekész fáradtság ült: úgy nem ó'.’dekelte semmi, hogy minden érdekelte, úgy utálta a pincérnőt, hogy biztosan elvette volna feleségül, úgy nem nézett fel az újságjaiból, hogy biztosan meghatá- irozta volna a belépő vendégek nyakkendőjének a színét... Páncél maga volt a nemtörődöm ■mindennel törődő, az embergyűlö- lő humanista, a végtelenül aktív semmittevő. Sarkosi hamar ismeretséget tóv •tött Páncéllal. Szó se róla, a megismerkedés körülményiéi még Sarkosi praxisában is különlegesek voltak, odatelepedett Páncél asztalához, kivette kezéből az újságot, és megkérdezte: — Mondja, uram, mi a véleménye a legkisebb közös többszörös problematikájáról? Páncél levette a szemüvegét, és rövid gondolkodás után így szólt: Én inkább a legnagyobb közös osztóval foglalkozom, aki elé hamarosan kerülni fogók. — És felfelé bökött a hüvelykujjával, így kezdődött a beszélgetés, amelynek során kiderült: Páncél egyáltalán nem hisz Istenben mint legnagyobb közös osztóban, sőt... Parasztfiúként élt egy tanyasi házban, amikor Iám. véget ért a második világháború, Páncél népi kollégiumba került, aztán tanári diplomát szerzett, később járási párttitkár lett, ötvenhatban bujkált, ötvenhétben segédmunkásként dolgozott, hatvantól író akart lenni, nem sikerült, azóta újságíró, kéthetenként megjelenő négy- kolumnás lapot szerkeszt, albérletben lakik, napjait a Fűzfa borozóban tölti, éjszaka ír és szerkeszt. reggel leadja az anyagot, délben betelefonál a munkatársainak, „minden rendiben ?”, „igen, minden rendiben”, „Hédiké, még egy cseresznyét.” — Ha már a imatematikánál tartottunk — mondta végül Páncél —, mindig is az volt a véleményem, hogy az egyismerősös beszélgetés sokkal hasznosabb, mint a többismeretlenes fecsegés. III. Egy reggelen Sarkosi a Nagycsarnokban sétált, hogy a húsfélék és zöldségek látványával vidítsa fel magát, amikior a „galérián” levő büfé elől örömteli ordítást hallott: — Laci, szia, gyere fel!.. . — Zalai kiabált, a kiadói lektor, Sarkosi régi ismerőse. ' Sarkosi kellemes társaság közepén találta magát, Zalai elmondta, hogy születésnapot tartottak, és most reggeli sörökkel gyógyítják magukat. Sorban bemutatta Sarfcosinak a társulat tagjait, nem felejtve el) kijelenteni, hogy Sarkosi nagy tehetségű fiatal író, ,akinek már az ösztöneit is díjazzák”. Nemsokára az egész társaság a Fűzfa utcai borozóban kötött ki, Hédiké álmosan tudakolta, hány sört hozhat, „jó reggelt, Páncél úr”, köszönt Sarkosi a sarok felé, Zalai is odanézett, „á, szevasz, Feri!”. ordította, „egy cseresznyét a szerkesztő úrnak!”... — ö volt az évfolyam DISZ-tit- kára, én meg a sportfelelős — súgta Sarkosi fülébe. .. .Hédiké felszolgál, Béla komoran mossa a poh arakat, Páncél Ferenc egyetértőén nem ért egyet a sarokban, Zalai ünnepel, aztán Sarkosihoz hajol, történetet mesél. .. Eltelt néhány hét. s egy napon Sarkosi Páncél nélkül találta a borozót. —. Meghalt, tegnap hajnalban — közölte Hédiké. — Mit hozhatok? Sarkosi leült, és maga elé képzelte Páncélt, amint mégiscsak felkutat magának valamiféle túlvilágot, és ott... Komoran vitatkozik a legnagyobb közös osztóval. Hédiiké kinyitotta az ajtót, reggeli napsütés köszönt be. Sarkosi papírlapot simított maga elé... felnézett, felmarkolta a papírjait, „jobb a sarokban” gondolta, átült Páncél helyére, ott írt tovább. Nagy István Attila: Nem jöttél Nem jöttél, hiába vártalak, ugrottam pedig minden neszre, nevedet kopogta valami, leült a csönd a házereszre, fölsírt, rólad akart vallani, de megfogta az éj varázsa, a földig érő égi fáklya. Helyette ezért én dalolok, mert a csönd is mindig én vagyok, én vagyok a fájó hallgatás, szívedben a gyilkos robbanás, a lélegzet a halál előtt, és a lassan múló délelőtt éjszaka a gyötrő látomás, alvó tenyérben simogatás, csípődben a lázas izgalom, csókok helye kedves arcodon, én vagyok a fájó hallgatás, és bennem lobog, mint a máglya szép melled puha félhomálya. Rózsa Endre: Hosszúhetényi borozó Kerékagyig süllyedt, rozsda-laskás őszön trágyával púpozott parasztszekér gőzöl az égen: a Göncöl. Avaros a tejút; cuppogás, folyékony sarában lefelé, a sötét szurdékon fénylik két keréknyom. Üvegezett vitrin belül a diófa: férgek tündökölnek mélyén araszolva, síri hold az odva. Káprázat-nyüzsgésben, voltak-hemzsegésben légyszar-csillagábrás mennyezeten nézem, töprengek fehéren. Huzatba tárt ajtó — csattan és csikordul, arcom a tükörből kelletlen kifordul — poharamban bor gjjúl, bíbor lánggal szisszen: hőköljön sok árnyék! a vörös fürt-szökőkút — szöllő-tüzijáték — emelje a tányért! Irodalmi oldalpárunk képeit Bálint Endre szolnoki kiállításának anyagából válogattuk Csipkében I. (1976.) BényeiJózsef: Örök őszben Égnek a szőlő zöld csillárjai, sisteregnek az árkok. Az ősz az augusztusi nyárba osonva beszivárgott. Karók tövén lapuló tél jár, harmatot sír a hajnal. Lépeget, jaj, az idő konokul: bölcsőben ravatal van. Kapaszkodj a fény emlékeibe, kötözd virágba vállad, szoríts örök őszben örökre mosolygó almaágat. Aczél Gábor: _Ablakok A házsor mögött lassan elbújt a Nap, sötétebbek lettek a falak, itt is, ott is, mozaiikszerűen, mintha kirakós játék volna, gyűltek ki a fények az ablakokiban, s ahogy az est palástja szétterült, egyre több ablak világított. — Barátságos itt — mondta a fiú, mert hosszú volt már a csönd. — Vicces — szólalt meg a lány is. A fiú tizenöt éves volt, a lány majdnem annyi. — Te... — a fiú folytatni akarta, de elhallgatott. A balkeze kisujja a lány kezéhez ért. Arra gondolt, hogy a másik oldalon kellene ülnie, aztán felnevetett. —) Mi van? — A lány nem vette el a kezét, de a hangjában szemrehányás érződött. — Arra gondoltam, hogy ilyen közel még nem ültünk egymáshoz. Erre aztán, arrébb húzódott a lány. A régi helyükön ültek, egy füves löszpadon, — Az ablakok miatt van — mondta a fiú. — Most biztonságban érzed magad'. — Hülye vagy. A fiú nem válaszolt, csend volt, a lány magára haragüdott, amiért megbántotta a fiút. — Ne haragudj. — Azt akarod, hogy a csillagokról beszéljek? Most alig látni őket. Halványabbak. — Az ablakok miatt. — Igen, az ablakok miatt. Nem figyelted .meg? Minél több itt a ház, annál halványabbak a csillagok. — Tegnap költöztek be. A fiú nem válaszolt, hallgattak, de újra összeért a kezük. — Azért ez is szép — mondta végre a lány, mert úgy vélte, hogy a beköltözés a fiú szerint nem illik ehhez a hangulathoz. — Szebb — mondta a fiú. —• Mert mási. — Minden más szebb? — Nem tudom. Talán igen. — Furcsa. — Mi furcsa? — Hogy nem ismerjük őket. — A lakókat? — Igen. — Lehet hogy van köztük ismerős. — Lehet. Megint hallgattak egy sort Tücsök ciripelt a közelben. — Nézd — mondta a fiú —, abban a lakásban egy Che Guevara kép van a falon. — És milyen nagy! — Poszter — magyarázta a fiú. __ Nálunk ezt nem árulják. — Sokféle posztert lehet kapni. — De ezt nem. Aktot igen, Che Guevarát nem. Pedig jó lenne szerezni egyet. — Hova tennénk? A fiú nem féléit. Csak egy idő múlva szólalt meg: — Rohadt ügy. — Micsoda? — Hogy csak az ablakokat látjuk. Nem tudjuk, hogy melyik mögött ki van. — Te mindig kimondod, amire gondolsz? — Többnyire. — Tudod, én most szeretnék becsöngetni a lakásokba. Oda, ahol ég a villany. — Szerinted mit szólnának hozzá? — Nem értenék. — Szerintem a szomszédok sem ismerik egymást. A válluk is összeért. Nem mertek megmozdulni. — Jó veled — mondta egy idő múlva alig hallhatóan a fiú. és a balkarját a lány vállára emelte. Régóta készült erre a mozdulatra, Csodák csendesen adagolva (1971,) Busó tánc (1969.) Füstölgő (1969.)
