Szolnok Megyei Néplap, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-28 / 228. szám
1985. SZEPTEMBER 28. 9 Irodalom» művészet ♦ lluh István: Nem változik Didergő télben is Ragyogó fényben is Délibábragyogás De csodás de csodás Aranytál aranykés Kolbászkerítés Aranyszarvas aranyagancs Aranypapucs aranytappancs Aranykertben aranykörte Aranydisznón aranysörte Valót mondok nem mesét Itt élnek hakapecék Aranyfán aranyág Nem változik a világ de most szégyellt®, amit mondott, és sutának érezte magát. — Kívánlak! — jelentette ki, mintegy bizonyságául annak, hogy megveti a szentimentaliamust. — Nem hiszem — mondta a lány. — Ezt az utóbbit nem hiszem. — De tapasztalt vagy! A lány kibújt a karja alól. A fiú zavarában hátradőlt a füvön. — A srácok most kiröhögnének. — Nézd — mondta a lány —, ott a földszinten kikönyökölt valaki, — Zavar? — Nem. De azért ülj fel,.. Ügy. — Egyedül van a szivar. — Biztos dolgozik a felesége. — És ha nincs felesége? — Van. Különben nem kapott volna lakást. Biztos gyereke is van. Vagy gyerekei. — Te szeretnél gyereket? — Majd. Ha berendezem az életemet. — Látod, ez az. Az életet nem lehet berendezni. Vagyis nem érdemes. Azért szakadnak el egymástól, mert mindenkinek a saját ablaka a fontos, ahonnan kikönyökölhet. Azzal kész. — A lakás is fontos. — Annyira, mint az ing. De nem úgy mint egy saját parcella a világból. — De okos vagy! Nézd csak, hány új ablak van itt Akkor váltsd meg a világot, ha neked is lesz saját ablakod. — Én nem fogok kikönyökölni, az biztos. — Akkor sem, ha nem leszek otthon? — Akkor sem. Egymásra néztek, aztán ügyetlenül, szenvedélyt mímelve össze- csókolóztak. Mindketten óvatosan nyitották ki a szemüket, és elnevették magúkat — Biztosan sokan néznek — mondta a lány. — De többen vannak, akik nem néznek. El tudod képzelni, hogy hány ablak van a világon? László Anna: ülönös tapasztalatokat szereztem. Mintha egzotikus tájira utaztam volna. Csak Veszprémbe utaztam. Vagyis Veszprém felé, Budapesten ót. Amikor az első cigarettára gyújtottam a távolsági buszban, eszembe jutott, hoigy el kellene engednem magam. Ebben a kényelmes zötyöigésben nem törődni semmivel. Nem sikerült, persze nem sikerült, már a szervezetembe ivódott a düh és az elégedetlenség. Tavaly egyszerű megfázás miatt vizsgált az orvos, és magas vérnyomást talált. Csóválta a fejét: ehhez még fiatat vagyok. Rágódtam a dolgaimon, szokás szerint, de miaga az utazás méljy- üléses, támlás fotelomban cseppet sem nyugtalanított. Másodpercig sem gondoltam, hogy veszély környékezhet. Veszett fékezésre, éktelen ütő- désre kapnám fel a fejem, de már a nyakamban egy tömött sporttáska. Két álló utas elvágódik, asz- szonyók sikoltoznak, káosz, zuhanunk. Időtlen a zuhanás. A vérkeringés megáll, kihalt és íjra feszített készenléti állápot. Ojabb éktelen üitődés. Ez gyűrűsen visszhangzik sokáig, majd oly tompa csend, oly idegenül' teljes, hogy talán földöntúli... Odaát vagyok?! Dühöngenék: munkám befejezetlen, két fiam kisgyerek mégl Éva sem érdemli, hogy özvegyen maradjon. Itt mégsem lehet dühön,ge- ná, a hunyt szemű sötétségben... a viszonyok szorongaitóani, vakon ismeretlenek. — Gyapai Titusz, élsz? Távolról érkezik a 'kérdés, több rétegű, zenélő hangon, nem földi lénytől származik. — Ki szólított? Hallom, hogy suttogok. Válasz nincs, összeszedem minden erőmet, hangosan ismétlem a két szót. — Vizi Gábor. Láttalak a buszon. — Megsebesültél, Gábor? — Nem tudom. Nem érzek semmit. — Én sem. A hangja annyira messze van... bolygóközi érintkezés... Hosszabb mondatok nem lehetségesek... és ez a kevés is kimerített. Sírni szeretnék .meghatottságomban, csak szégyenlem. Vizi Gábor hangja, jóindulata rendített meg. És a bűntudatom. Az, hogy voltaképpen én is láttam a buszon őt. Egyetlen pillanatra befogadtam, azután kidobtam magamból a képet, nem akartam tudomásul venni. Amikor végzős voltam az egyetemen, ő akkor kezdett... De azért könnyen lehet, hogy már többre vitte nálam. A hosszú busz- útón erre okvetlenül sor kerülne.. viszolyogtam. Most egyenlőek vagyunk, valószínűleg. Miben? Tökéletesen szokatlan ellágyulásom is más dimenziót sejtet... Többszöri próbálkozás után kinyitottam a szemem. Zavaros falú búra alatt fekszem, a ibúrán kívül porfelhő. A kozmikus por... mi is az? Képtelen vagyok meghatározni. Talán elbóbiskoltam. Egyszer csak: nyüzsgés, lárma... Csúnya csalódás nekem, hogy itt is zajon- ganak. Kiáltások: — Arra ne, felsebzi magát! — Ez törhetetlen üveg! — Ha rávág a kurblivali!... Kalapálnak, vagy mit csinálnak? Könyörögni szeretnék, hogy hagyják abba, az agyvelőmet érik az ütések. Egy hang: — Ne nyúljanak senkihez! Én orvos vágyók, de egyedül én sem... Később ugyanez a hang mellettem: — Ha fáj. injekciót adok. — Nem fáj, köszönöm. Köszö- nőm. Beharapom a szájam, mert mindjárt elsírom magam a gyengédsége miatt. Már meggyőződtem róla, hogy élek. Most újra kétségessé válik... Sohasem észlelt furcsa vijjogás... Körbe, körbe, távclod- va-közelítve. Előbb riadozom, azután ráfekszem a vijjogás hátára. Mintha egzotikus tájra... Noha éles-vészes a hang. a gyakori ismétlődésben altatónak bizonyul. Baleseti kórházban ébredek, ott megtudom, mi történt. Nekimentünk egy korlátnak, ez visszadobta a busz kerekét, az országút másik oldalára vágódtunk, áttörtük a korlátot, és lezuhantunk a töltésről. Autósok vettek észre minket, leereszkedtek gyalog a meredeken, mások értesítették a mentőket. A mentőautók nem találtak utat hozzánk, eleinte vijjogva keringtek. .. Négyen mindjárt meghaltak. Egyvalaki másnap reggel. Vizi Gábor. Két nap múlva még egy halott: az orvos, az utastársunk, aki azonnal segíteni akart rajtam. Nem érezte rosszul magát, a röntgen sem mutatta meg, hogy a lépe nyomódott össze. Nekem csak a lábam tört. és egy igen enyhe agyrázkódás... foaga- tellL .. A kórház folyosójára fektettek, előbb a súlyosabbakat kellett ellátni. Vérszagot érzek, és csekély nyomást a mellemen.. Kitapogatom, mi az. Zsebkendőibe kötve a szamélyazonosságim, a karórám, öngyújtóm és a pénzem. Egyedül a ballonkabátam veszett el!, talán halottat takartak le vele. A négy halott: vadidegen. A humánum akikor ás. azt kívánná, hogy gyászoljam őket. Feliszabadulás a javából, hogy vidáman ül hordágyam csücskére egyik útitársam. Csak a keze sérült, várja, hogy az ideiglenes kötést kicseréljék, azután hazamegy. Ünnepeljük egymást. Amiért élünk. Ez akkora boldogság! De a cigaretta nagyon hiányzik. Papírdoboziban volt az enyém, vagy tíz darab, nem tétel, esetleg vér folyt rá, azért nem tették a mellemre. Űj barátom nem dohányos, orvostól kérni nincs képem, ingujjban rohangálnak a folyosón, ki a műtőből, be a műtőbe. Amint meghallja a barátom, mire sóvárgok: felpattan, gátlástalanul elállja az egyik tanársegéd útját. A tanársegéd hozzám fut, megnézi a hordágyra tűzött röntgenemet — nem emlékszem, mikor világítottak át —, bólint: rendben, és a kezembe nyom egy egész doboz cigarettát, nincs ideje adagolni, szalad tovább. Mi lesz velem, ha minduntalan el.érzékenyülök?! A tanársegéd viselkedése a szememben felségesen szép volt, szinte himnusz az emberséghez. Rágyújtok. Az öngyújtóm arany. Mondom új barátomnak: ez az egyetlen luxustángyam. irtelen feltámad a régi beidegzés, ezt nem lett volna szabad mondanom. Elsötétülök. Évával megállapodtunk, hogy fütyülünk az egészre. Mitőlünk fejenként tizenhat autójuk lehet és harminckét nyaralójuk... Akkor is mi vagyunk a különbek. Mindamellett. amikor Bar tusék kolonial bútort hozattak Pestről hatvan- ötezerért, megrendültünk. Amikor Zöldiék tízezerért vettek bernáthegyi kölyökkutyát,, komolyan azt hittem: megüt a .guta. Szavamra, nem az irigység miatt. Az volt a tűrhetetlen érzés, hogy ezekhez mi egyre kevésbé vagyunk partnerek. Lemaradtunk, lesüllyedtünk, alsóbb kasztba kerültünk, verseny- képtelenek vagyunk. Bartusók, Zöldiék már nem jönnek hozzánk vendégségbe, lesajnálnak minket. Persze, mi még gőgösebbek vagyunk, épp hogy fogadjuk a köszönésüket. Ha Budapesten élnénk, azt hiszem, valóban nem érdekelne. Az olyan kisváros, mint a miénk, örökké méri és jelzi az eltéréseket. — Nem fáj a lába? — Ha mozgok, akikor ordítóan. Ha nyugton vagyok, ki lehet bírni. Mit gondol: amputálni kell? — Humoránál van, szaikikám. Szaki a balesetben. Egyébként nem tájékoztattuk egymást a foglalkozásunkról. — Valahogy nem kedvelném, ha levágnák a lábamat. — Ide figyeljen, ha maga ragaszkodik ahhoz az amputáláshoz, akkor közlöm, hogy mindenképpen hálával tartozik a sorsnak, amiért él'. Igaz is. Az előbb már .tudtam ezt. Üjra nagyon tudom azután a kórteremben. Addigira az orvosok biztosítottak róla, hogy nincs semmi baj. Megoperáltak, gipszbe tettek, de állítólag meggyógyulok nyomtalanul. A műtét után nem éreztem magam valami legényeden. Gondoltam: iszonyú lesz elviselnem másik öt emberit. Rendkívül szívélyesen fogadtak. Mind' engem vigasztalt, a jövevényt. Nem a fájdalmaimért, nem az operációért. De mert lassan gyógyul, sajnos, nem lehet egyhamar 'hazamenni, megdöglik az ember az otthona után, ne essen kétségbe azért, még ditt is röpül az idő. Másnap hallom, hogy meghalt Vízi Gábor. A kórterem észreveszi. hogy kínlódom, elkezdenek vicceket mesélni, szórakoztatásomra. Órákon! át folyik a vicc- verseny. Megvárták, hogy legalább egy kevéssé kiheverjem a balesetet, a műtétet, s csak azután kérdezték meg, mi a foglalkozásom. — Mérnöki. — Milyen mérnök? Milyen beosztásban? Az egyenlőség itt... van is, nincs is. Senkit sem néznek le, és mindénki megkapja a szeretet járandóságát. Igen, a szeretetét, bármilyen furcsa a szó az én fülemben is. Ugyanakkor igyekeznek kitapogatni, ki mennyire fontos ember. Az azért nem mindegy. De nem ám. lőbb még csak mosolyogtam magamban: ha megértethetném veletek, micsoda fontos ember vagyok én a gyárban! öt éve, amikor a kísérleteim, tervét benyújtottam a vezetőséghez, majdhogynem dicsőítettek a főmérnökkel az élen. Az eddig ismert hangszigetelők drágák^ nem százsfeáza,lékosan szűrik ki a zajt, alkalmazásuk az enyémhez képest bonyolult És köztudott ma már, hogy ha nincsen zajvédelmünk, kikészülnek az idegeink. Meglepő könnyen engedélyezték a kutatást, csatát nyertem. Sóit egy Laboratóriumot is. Bármikor közeledem a laboratóriumhoz;, előbb jobbra-balna körülkém- lelek. Majd gyors siurnanás! Tolvaj módra, tiltott szeretők módjára. Ha észirevesznek, a nyakamba akasztanak valamit, égető, ha nem csinálom, lőttek a nyereségrészesedésnek, a termelésnek, tán az ország is gazdasági válságba kerül. Íme. fontosságom bizonyítéka! Ha jeltelen ruitinmémök maradok, napi néhány órás lógást senki sem sajnált volna tőlem. No de miért is gátolnak lépten- nyomon? Kérdezzék csak a vezetőségtől! Ugyan már, szó sings ilyesmiről. Az én hangszigetelőm csak félig-meddig dilik gyárunk profiljába, persze egyszer még fő cél is lehetne belőle, de hát az itávlati terv, a legkedvezőbb esetben is nyolc-tíz év múlva gyártható. Egyéb feladataink viszont sürgetőek, szükség van rám a megvalósításúikhoz, a státusok nem szaporíthatok korlátlanul, világos. És a kollégák? Utálnak: pocsék alak vagyok. A más nyakába varr- nám a robotot. Ahányszor adminisztrációs teendők adódnak, hő- zöngök. Mintha másnak nem volna drága az ideje! Csak az olyan szuperzseninek, mint én! Rontom a munkafeltételeket, amikor vége a napnak, akkor is bent maradnék. Tüntetnék a túlbuzgalmam- maL Ha hagynák. Megtesznek mindent ellene. Az a .postaügy, az fennakadt a torkomon. Hetek során sem tudtam megemészteni. Előzőleg úgy láttam: legfőbb ideje, hogy publikáljak már valamit az öt év alatt keservesen összekapart eredményeimből Ezt az első közleményt, kvázi tudományos bejelentést dokumentációval együtt feladtam, a megfelelő pesti szerkesztőség címére. Tudom: szarvashiba, elfelejtettem, hogy ajánlva kellene kül- denem. Ijesztően szórakozott vagyok. És elmeséltem a kollegáig, nak... még amikor gépeltem és Lendületben voltam éppen. Olyan naiv vagyok, hogy a levegőt sem érdemiem... A postásnőt is tájékoztattam: mi ez, amikor beadtam ablakán a nagy borítékot. A küldemény sohasem érkezett meg. Sorsáról nem tud senki. Sokáig nyomoztam utána. Kollégáim szerint: tűrhetetlenül ordítoztam, hő- íbörögtern. Ha összejátszottak a postásnővel: bűncselekmény. Bizonyítékot szerezni azonban képtelenség. Van másolatom, nem történt semmi. Csak annyi, hogy meggyűlöltem az embereiket. És kifogyott az energiám. Nem maradt erőm ahhoz, hogy a másolatot feladjam ajánlva. Otthon folyton a fejemben járt.. és cibélt—marcangolt a düh. Itt nyugodt hangon is el tudnám mondani, de úgyse fognák fel. Rákennék a postára. — Hogy én milyen mérnök vagyok, azt kérdezik? Ha öntelt lennék, úgy is fogalmazhatnám, hogy találmányom fontos az emberiségnek. Állíthatom, hogy klasszul dolgozom. Viszont förtelmes kapcsolatom van a környezetemmel, majdnem mindenkivel, tehát bennem a hiba, mert olyan nem létezik, hogy valakire sokan haragudjanak dk nélküli, én vagyok az izgága, undok fráter. Harsányan nevettek. Mert már megszerettek engem. A válaszukból kiderült: értelmezésül szálnt szavaim azt jelentik, hogy közkedvelt fickó vagyok én otthon. És az az aranyos asszonyka! Képzelhetik, mennyire vágyódom haza! Éva azonnali vonatra ült, amint megkapta az értesítést. Jött gyötrődve, szorongva. Látta, hogy vígan vagyok. Olyan ujjongó jókedv fogta el, mint utoljára talán kislány korában. Otthon soha sincs rá ideje, hogy aranyos legyen, ö alkart kéit gyereket, de nekik is csak maradékok jutnak belőle. Imádja a tanítást, de annyira nem imádja, hogy különórákat is vállaljon, amivel keresni lehetne. Viszont Rozi néninek annyit fizetünk, amennyit kér. Negyedévenként emeld a bérét. Nélkülözhetetlen személy. Éva undorodik a háztartástól. Szabadidejében alkot. Ihletettem megszállottan. Pedagógiai tanulmánykötetet. A kötetre se szerződése, se semmi, nem is tudnak róla a szakmájabeliek. Majd ha elkészül __ Én közben is olvasom... Ü gy rémlik: nem váltja meg a közoktatást... Nem mondhatom •meg Évának, összetörném... Inkább nyeltek-nyeldeklek... Az a köpedelmes... egyszóval: mintha... A látszat szerint mintha analógiák lennének köztünk. Éva esetleg ugyanúgy gondolkozhat felőlem, akár én őróla. Találhatnék éppen, jól fizető különmunkát, ahelyett hogy esténként is a hangszigetelés problémáit bogarásszam otthon. És, ha értéktelen, használhatatlan?! Holtbiztosán nem az! De míg nem igazoltam?! i— Csuda rendes asszonyka, ugye? Milyen rettegve nyitott be ide, aztán meg majdnem táncra perdült — Persze. Igen. Szeret engem. Én ás őt. Van két tündéri fiunk is. Az a kár, hogy otthon keveset foglalkozom velük, ismerik ezt. rohan az ember, — Ezután majd egy kicsit lassabban rohan a lábikój ávaL .. Lábikóm meggy ógyuL Akkor majd haza kell mennem. És nem vihetek magammal se fényképet, se magnószalagot az egzotikus tájról. .. Nem is fogom elhinni... Hogy milyen szépen szólt Vizi Gábor. És az orvos, akinek összenyomódott a lépe. És a tanársegéd odaadta az összes cigarettáját .. És a . betegtársak szeretettel beszélnek... Mindig jókedvűek. Az ajtó melletti ágyon az a vékony arcú: Heine-Medines. Tolókocsis. Holnap operálják tizenkettedszer. Ma egész nap humorizál. Azt mondja a nővérke: a folyosó végéig hallani a nevetésünket... hármas ágyról ma délután hazamegy a kar- töréses. Ma reggeltől vele egy kicsit feszé- lyezettek a többiek. Mintha magasabb kasztba került volna, a külvilágába, félig otthon van már, nem tartózik ide. Amikor majd hazautazom, távolsági buszon vagy vonaton... Én nem bánnám, ha egy enyhébb baleset... Halottak nélkül persze. .. És akkor mándjánt visszaszállítanának. .. És újra teljes jogú lennék itt... A járandóságomat megkapnám továbbra is. Összeállította: Rókasy Ildikó
