Szolnok Megyei Néplap, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-31 / 204. szám
8 Irodalom* művészet 1985. AUGUSZTUS 31. Tóth-Máthé Miklós: gy koratavaszi napon Csutorjai hozza a hírt Tóföldinek, hogy Bo- ócz Sebestyén a csele- vári Űjházi Ede Színház igazgatója beszélni akar vele. — Ott táborozik a Tátracsúcslhan — mondja Csutorjai —, már több színésszel is tárgyalt, téged is biztosan szerződtetni szeretne. — És te... ? — néz rá Tóföldi. — Semmi... — vonja a vállát Csutorjai —, de különben sem mennék. Nagyobb szerepeket ott sem adnának, akkor meg minek ... ‘ Nehezen mozdulok már, ez az igazság, megpróbálok itt legyöke- rezni. Amíg Tóföldi siet a Tátracsúcs- iba, gondolatban sorra veszi az előnyöket. A cselevári színház kétségtelenül nagyobb, jelentősebb mint a mezőcsalánosi, és közelebb is van a fővároshoz. Talán onnan jobban becserkészhető a film, a televízió, a rádió. De ami mindennél fontosabb, ott nincs Zselatin! Olyan érv ez, amely mindenképpen a cselevári színház felé billenti a mérleg nyelvét. Annak a szörnyetegnek még a látása is kibírhatatlan, hát még a rendezése! De egyébként is? Mit játszott ő itt? Nem túlzottan jelentős szerepeket, ettől csak jobb jöhet.. Igaz, talán jönne itt is, de Zselatinnál még egy főszerep is felér egy kisebb börtönbüntetéssel, hát •nem, azt nem ... Akkor inkább Cselevár. A presszóba lépve rögtön észreveszi Boóczot, aki úgy nyúlik elő a színészek csokrából, mint mezei virágok közé tévedésből kötött kardvirág. Megnyúlt feje, hosszú csontos alakja is ezt az asszociációt kelti, de méginkább pozíciója, mely természetszerűleg élesen elkülöníti a többiektől. — Ülj le — veti oda Tóföldinek, mely felszólításban az is benne rejlik, hogy várjon a sorára. Tóföldi kedvetlenül ül le. Őszintén szólva nem erre számított, nem ilyen „börzére”, hanem négyszemközti beszélgetésre, ahol csak őés Boócz ... Már hajlana rá, hogy itthagyja ezt az egészet, de akkor ismét eszébe villan Zselatin a Krétakörrel... Nem, jobb ha mégis marad. — Mit hozhatok? — lép hozzá Saci. — Üdítőt — mondja Tóföldi átgondoltan. Nem célszerű ilyenkor sört, netán konyakot rendelni, mert azt találja hinni Boócz, hogy megrögzött alkoholista. Ezen a pályán még a látszólag jelentéktelen dolgoknak is jelentősége van, sőt olykor azoknak a legnagyobb! Hörpölgeti az üdítőt, és félszemmel Boócz „holdudvarát” mustrál- gatja. Nagyon haloványnak tetszik. Vezető színész egy sincs közöttük, csak olyan örökké elégedetlen „közkatonák”. Egyedül Bú-, zás fénylik ki, jó színész, de ebiben .az évadban csak két jelentéktelen szerepet játszott. Igaz, eléggé behatárolt a szerepköre. Paraszthős, kis tájszólással, de nagy indulatokkal. Boócz most éppen vele tárgyal, Tóföldi közelebb húzódik, nem árt ilyenkor odafigyelni. — Még nem alakult ki a műsorterv — mondja Boócz, —, de annyi biztos, hogy az Elektrával nyitunk... „Mi mással?” — gondolja Tóföl- di, és ahogy végigpásztáz az arcokon nem lát rajtuk meglepődést. Elektra, egyenlő Boócz-házaspár, ezt mindenki tudja. Nem maradhat ki ebből Cselevár sem. — Elektra — mondja Búzás —, dehát mi van nekem az Elektrában? — Rád természetesen más feladat vár — nyugtatja Boócz —, nagyon érdekes feladat... — Éspedig? — jön izgalomba Búzás. — Sárarany — mondja Boócz—, most dramatizálják a színház számára. De hiába minden, ha nincs Túrj Danink. Na, mit szólsz hozzá? — Ez biztos?! — Mondom, hogy dramatizálják. Remélem, elkészül vele addig az író. Tirpák Rafael. A nevét biztosan ismered. — Tirpák? Hogyne.. — mondja bizonytalanul Búzás. — És mi lesz, ha nem készül el vele? — Erre is gondoltunk — mondja Boócz —, mi mindenre gondoltunk. Utóvégre ő is csak egy ember, megbetegedhet, meghalhat, mit tudom én. Abban az esetben egy másik Móricz-mű bemutatását tervezzük. Szerződtetés Szepesi Attila: Szűz hava Mint bolydult földön megjelölt vadak bóklásztunk a nyár díszletei közt feledve a zöld pagonyt emésztő mérgeket a zenétien zenét a szárnyakat lehúzó pusztulást szemünk lehunyva léptünk olykor kristály éjeken jó volt feledni újra gyermekül a felszántott hegyek szélfolyosóit s mintha a rég betemetett csapák hívnának futva futni lenn a romtenger alatt kiállni villám .porzsolt szírire nézni lenn a hangyavárost tűnődni egy-egy bolygó fényein: mécsvilág vagy csillag-é görbedni távol és közel nem tudva pontosan mitől közel vagy távol míg hordók nesze kél és denevér suhan ledőlni mohos kőre hajnalig nézni paták nyomában pezsgő vadvizet tanulni a részletek türelmét hadrakelt égtájak között egy görbe hidat szélzúgatta fát s a lomb hazatérés-órája idején álmodni Szaturnusz csöndjében szárnyakat hallgatni kondul-é szavunk egyetlenül s hogy visszakondul-é harangzúgás a föld alól robinsoni sorsunk visszhangjaként — Melyiket?! — Űri muri. Na, mit szólsz hozzá? — Nem rossz — mondja Búzás —, az nem .. . — Na látod — veregeti meg a színész asztalon pihenő nagy öklét Boócz —, kellesz, nagyon is .. . Búzáson látszik, hogy erősen töpreng. És ha egy színész töpreng szerződtetés közben, az nem jó jel. Boócz is érzi ezt, tudja, hogy valami kell még, valami súlyos érv. amivel végképp Cselevárra terelheti Búzást. — Egyébként — mondja látszólag közömbösen —, úgy hírlik, hogy a következő évadtól Zselatin lesz itt az igazgató, természetesen megtartva főrendezői beosztását is. — Micsoda?! — Búzás felkapja nagy bikafejét, és nem kétséges, hogy az Indulat, ami a szemét sötétíti, máris rokon a Túri Daniéval. — Te, hogy vagy vele? — kérdezi ravaszul Boócz, mintha nem hallotta volna Búzás iménti kifa- kadását. — Mi? Hogy én, hogy vagyok vele? Ahogy a rabszolga lehet a rabtartójával, jobbágy a földesurával. oroszlán az idomítójával... ! Soroljam még?! — Ne sorold — mondja nagylelkűen Boócz —, azt hiszem világos .. .• Szavaidból úgy vettem ki, mintha nem kedvelnéd túlságosan. — Nem — hörgi Búzás — nem... És ha még igazgatót is csinálnak belőle, nekem itt semmi keresnivalóm. Mit mondtál? Sár arany? A közlés természetesen Tóföldit is érzékenyen érinti. Zselatin mint igazgató-főrendező, éz a legnagyobb csapás, ami egy színházat érhet! Nincs az a tűzkár, jégverés, földrengés, ami ezzel egyenértékű. Az a mérgezett lelkű zsarnok képes lesz bábokra cserélni a színészeket. Gölemekre, robotemberekre. Szerkezetek mozognak majd a színpadon számítógépes programozással, elektronikus zenére. Na, nem! Százszor inkább az „elekt- rás” Boócz! Amikor Tóföldire kerül a sor, Boócz már fáradtnak látszik. A harmadik kávéját kavargatja, az óráját nézi, de azért a mosolya változatlanul frissen virít. Boócz a mosolygós fajtából való. Arcát színes térítőként takarja be a mosolya, fellebbenteni lehetetlen. Nem oktondiság egy ilyen terítő ezen a pályán, hiszen alá lehet seperni minden érzés-kacatot, gondolat-foszlányt, gyűlölet-piszkot, hogy a gyanútlan szemlélő semmit se vegyen észre. Csak ezt a színes térítőt, mely a biztonságos nyugalom és a rend benyomást kelti. — Először a főiskolai vizsgádban láttalak — mondja Boócz —, tetszettél... — Köszönöm — mondja tovább Boócz —, kifejező jó fejed ... És ez nagyon fontos. Ha egy kifejezéstelen fej jön be a színpadra, az nem tud érdekelni. Pacai. Egybemosódik a háttérrel. Tóföldi bólogat. „Jó fej — gondolja —, maszlag. Jó nyelv, az kell ehhez a szakmához. Nem is egy, mert az hamar elkopik ... Legalább féltucat hosszú, selymes tapintású, nagy csapásszámú, finom „birizgára” van szükség, hogy cserélgetni lehessen”. — Mondja csak, Tóföldi' — szólal meg váratlanul Boóczné, az „örökös” Elektra — mondták már magának, hogy hasonlít... — Igen, többször is — vágja el a kinyilatkoztatást Tóföldi, és közben átfut az agyán: helyben vagyunk. — Igaz is — mondja Boócz —, valóban meghökkentő ez a te Ady-hasonlóságod. He . I. he... he . .. Az embernek kedve lenne egy autogrammot kérni tőled. — Öh, Ady! — sóhajt Boóczné —, a költészet prófétája ő nekem. Mózese, Ézsiása, Ezékielje. Megfog, megigéz. elgyötör. Térdre kényszerít, imára ösztönöz. Olykor álmodom is vele. Táltos nagy lovon vágtat a csillagok között, csak úgy pőrén, a ló sörényébe kapaszkodva ... ..Tulajdonképpen — gondolja Tóföldi —. most kit akartok szerződtetni? Adyt, vagy engem?” — Eltértünk a tárgytól — mondja Boócz, mintha sejtené Tóföldi lázongó gondolatait —. de azért nem oly messzire, hogy ne tudnánk rögtön visszatérni. Ugye, a kezdő fizetést kapod itt? — A kezdőt. — mondja Tóföldi. — Nézd, én hozzácsapok kétszázat. Nem nagy pénz. de évadiköziben még emelkedhet. — És a szerepek? — kérdezi Tóföldi. — Ja, a szerepek... — húzza a szót megfontoltan Boócz —, igen hát hogyne. Nézd, a műsorterv még úgyszólván teljesen cseppfolyós. Vannak persze elképzelések, de felelőtlenül nem szeretek ígérni semmit... — Mégis ... Talán, esetleg ... — Ki leszel használva — mosolyog rejtétyesen Boócz —, nagyon ki leszel használva. Jó fejed van. használható jó fejed, ne félj attól, hogy sétálni fogsz. — Ügy hallottam — folyamodik cselhez Tóföldi —, hogy bemutatjátok a Sáraranyt. — A Sáraranyt? — néz nagyot Boócz. — Hiszen az egy regény. Egyébként kitől hallottad? — Beszélik .. . — Szó van róla. Valóban — mondja Boócz —, hogy esetleg egy Móricz-mű is... Talán a Sári bíró. De nem, még ez sem biztos. „Szegény Búzás” — gondolja Tóföldi, ahogy meghallja a harmadik Móricz-mű címét. De szerencsére Búzás már nincs ott, elment reménykedve. — Ne adj a szóbeszédre — folytatja mosolyogva Boócz -3, mert akkor esetleg beleéled magad valamibe, amiből nem lesz semmi... Majd abba éld bele magad, amiből lesz valami. Miért? Itt már ígértek neked valamit a jövő évadra? — Semmit — ismeri be Tóföldi. — Na látod ... he... he... azt én js megígérhetem. — Köszönöm — mosolyog Tóföldi fanyarul. — Hanem fordítsuk komolyra a szót — vált át más hangnembe Boócz, és aztán hosszan elmagyarázza, hogy ő tulajdonképpen közösségi színházat akar teremteni Cseleváron, melyben szinte lényegtelen, ki mit játszik, hiszen úgy az együttes játékon van a hangsúly. „Az ügyön” — mondja ezt többször is megismételve. Végül már olyan benyomást kelt Tóföldiben, mintha egy lelkes, a klienseiért mindenre kész ügyvéddel ülne szemben. em járok sokkal jobban — gondolja Tóföldi, míg mély megértést tanúsítva hallgatja Boóczot —, de legalább megismerek egy másik színházat, más kollégákat, másik várost. És hátha jobban bejön színészileg is... Bircsák Pufi ott rendez, fölöttem járt a főiskolán, kedvelt. Talán. És Cselevár közelebb van Pesthez, és távolabb Zselatintól. Azért ez is valami... Sőt, a lényeget tekintve ez minden. Fejes Endre: Úton Kemény a tél, kegyetlen. Lány integet az országút szélén a közelítő TEFU-teherautónak. A vezető fékez, megáll. Letekeri az ablakot. — Sajnálom kislány, nem írtak be a fuvarlevelembe. Ma már kétszer igazoltattak. A lány gúnyosan elhúzza a száját. — Mögöttem jön a mentőszolgálatos. Ints neki! Fiatal, csinos a lány. Fölnevet a vezetőfülkéből kihajoló, vigyorgó férfira. Nem hiszi, hogy itt hagyná a jeges országúton. A sofőr, Tacsi, nyugodtan, mo- solytalanul folytatja. Valahogy úgy, mintha a tisztelt közönségnek jelentené be egy sikeres produkció végét. — Elköszön tőled egy gyáva alak. Elnézésedet kéri, de ma rossz formában van. Lebukik. Ki ad enni két éhes gyermekének, három unokájának? A húszas évei végén járó Tacsi komolyan, gondterhelten beszél. — Két kiló parízer a reggeli, két kiló bácskai májas a vacsora. Ó. jaj, és mindegyik sört iszik. Ó, jaj, komisz élet! Barátságosan elvigyorodik, föltekeri az ablakot. Tiszteleg. Gázt ad, elrobog. A lány még mindig nevet. Indulna nagy csizmájában a jeges Mohácsi Regős Ferenc rajza úton, amikor meghallja a másik teherautót. Megállt, integet. A kocsi kikanyarodik az út szélére, megáll. A vezető, Barbár, nyitja az ajtót. . — Nem akarsz beírni a fuvarleveledbe? Pesten elköszönnék. Barbár a nyitott ajtót mutatja. A lány fölkapaszkodiik a fülkébe. Elindulnak. Barbár egyenletes, jó tempóban vezet. A lány kibújik a rövid irhabundájából, visszatekeri nyakára nagyon hosszú, sokszínű sálját. — Tacsi nem vette föl? — Félt. — Meglepő. — Ha megállítanak a rendőrök? — Ne meséld el az életedet! Se nekik, se nekem. Nem néz a lányra, az utat figyeli. — És ha ismerik az életemet? Ha mindent tudnak rólam? Barbár hangja nem változik. — Börtönből jössz? — Pályaudvarokon való lopásért csuktak be. A BTK idevonatkozó paragrafusa alapján. Szeretek utazgatni. — Látom. Jobb, mint a csecsemőgyilkosság. Azt nem kedvelem. — Te még nem ültél? — Nem. — Majd fogsz. Gyilkosságért. Szerelemféltésből elkövetett emberölésért. — Mennyit? — Négy évet. Barbár töpreng. — Igen. Nehezen kerülöm el. Állandóan szerelmes vagyok. — Sehogy se kerülöd el. Eléd toppan a iány, és megismered a halált. — Van egy lány, csak nem ismerem. Mindennap, pontosan )r Makrisz Zizi: Fej ugyanabban az időben följön az aluljáróból. Táskájából divatos napszemüveget vesz elő, kapucniját lehúzza, igazít a haján. Pillanat alatt vedlik át józsefvárosi madonnává. — Szép. Józsefvárosi madonna. — Szép. Két óráig. Két óra múlva visszamegy az aluljáróba. Elteszi a napszemüvegét, fejére húzza a kapucniját. És vége. Másnapig. Messze, még nagyon messze rendőrök várakoznak az út közepén. Barbár komolyan kérdezi: — Mit csináljak evvel a rabomobillal? A lány megijedt a rendőröktől. Barbár nem változtat a tempón, egyre közelebb kerülnek hozzájuk. A lány nem néz Barbárra, úgy kérdi. — Félsz? — Soha nem volt rá időm. Letegyelek? Mind a ketten a gyorsan fogyó távolságot figyelik. A lány vállat von. — A rendőrautó gyorsabb nálam. Már látják, az egyik rendőr jelez, álljanak meg. Barbár fokozatosan lassít. — Ne haragudj, lány! Már csak húsz kilométer hiányzott Pestig. — Ne haragudj, fiú! A munkajogot nem én alkottam. Elveszik a jogosítványodat? — Buta vagy lány. De azért ne félj. Egyszer még megtalálod Budapestet. A lány meggyőződéssel mondja: — Megtalálom, fiú. Hamar megtalálom. Barbár lehúzódik teherautójával az út szélére, megáll. — Ha azt mondom, szerelmes vagyok, az kellemetlen? Sass Ervin: S. autóbuszon Találkozás tíz órakor egy falun át álmodoznak útszéli fák öreg szajoli állomás a házak dobozhadsereg láttuk egymást fiatalon merre bujkáltok emberek a jövő a nyár volt s a múlt főzzetek finom húslevest mostanra csak riadalom s kínáljátok meg vele S-t
