Szolnok Megyei Néplap, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-24 / 198. szám
10 1985. AUGUSZTUS 24. Szolnok megye múltjából Temetkezés lóval együtt Két lélek képzete Felnyitott koponya Értékét növeli felirata Fehér hímzéses úrasztali terítő Tiszasasról Honfoglalás kori leletek Szolnok megyében Kárpát-medence 895—96-ban a történetének egy új fejezete kezdődik. Az eddig egymást váltó népek nagy kavalkádja után stabil, önmagát állandóan megújítani képes nép veszi át a térfalét igazgatását. Az újabb kutatások eredményei azt mutatják, hogy a 890 es évek elején a Levédiában élő magyar törzsszövetség vezetői komolyan foglalkoztak az új hazába település gondolatával. Györffy György szerint a tudatos honfoglalás első lépése volt a magyarok 894. évi hadjárata. Ekkor Szvatopluk morva fejedelem felhívására Pannóniát pusztították végig. E szövetség emléke őrződött meg egyébként a Fehér-ló mondáiban. A kalandozó magyar sereg már nem tért vissza Etelközbe, hanem a Felső-Tiszavidékre húzódott. Ezt a csapatot követte 895 elején az Árpád vezette fősereg. A jól megfontolt honfoglalás menetéi siettette a besenyők támadása, s a tudatos áttelepítés helyett a magyar köznép menekülése tette véglegessé azt. 895 -ben a Dunától keletre levő területek kerültek magyar uralom alá. Ezután négy évig különösebb harci cselekményre nem került sor, berendezkedtek az elfoglalt területeken, biztosították a határokat, elsősorban kötet felé. Ojabb hadjáratra csak 899-ben vállalkoztak. A sereg Itáliába kalandozott és ott telelt át. Ebben az időben halt meg az itáliai vállalkozás fő szervezője, Amulf keleti frank király. Ezt a magyar vezetők kihasználták, s a visszatérő sereg komolyabb harcok nélkül szállta meg a Dunántúlt. Szolnok megye területén nagy számú és jelentőségű honíoglaláskori anyag került elő. A magyar vezető réteg három legfontosabb lelete: a kétpói, a szolnoki és Iá .tújrkeveá gazdag sírok anyaga. Kétpón. egy kis családi temető három sírja került elő. A női sírból egy hegyesedé végű karperec, valamint három levél alakú lószerszámveret maradt ránk. Az egyik férfi övét aranyozott ezüst véretekkel díszítették, s ide 'tartoeik egy oroszlánt ábrázoló bronzcsat is. A kiscsa- ládi temetőbe temetett másik férfi sírja különösen gazdag lehetett, övét arany veretek ékesítették, s mellé temették, a mind a mai napig egyedi darabként szá- montartott ezüst csészéjét, amelynek kidolgozását csak ál ínagysaenflmiklósi /kincs edényeihez lehet hasonlítani. Talán nem tévedünk nagyot, ha a megmaradt anyag alapján is a magyarok egyik törzsfőjét sejtjük benne. Nagyon gazdag sírlelet került elő 1912-ben Szolnok- Strázsahalom nevű lelőhelyen. Az ezüst és bronz öv- jveretekfen, - ezüst dirhemen kívül egy aranyozott ezüst tarsolylemez került a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába. A tarsolylemez felületét a honfoglalók művészetére jellemző palmetta- csokrok díszítik, a levelek közötti teret gazdagon aranyozták. A megye másik ilyen tarsolylemeze Túrkeve határában 1938-ban került elő. Az aranyozott tarsolylemezt A kétpói csésze szimmetrikus palmetták díszítik. Felerősítésére a szegélyén elhelyezett virág alakú szegecsek szolgáltak. A tarsolylemezek a magyarság legelőkelőbb rétegének emlékei, párhuzamaikat csak a leggazdagabb törzs- és nemzetségfők sírjaiból ismerjük. Szolnok megye területén egyre növekvő számban lelhetjük fel a katonáskodó középréteg temetőit, ilyen a Tiszajenő-Eperjesi telep temetője is. Térképén jól látható a honfoglalók nagycsaládi temetkezésének egyik változata. A kissé ívelt vonal mentén elhelyezkedő sírsorban mindenkinek megvolt a neme és rangja szerint előre meghatározott helye. Egy nemzetség központja bontakozik ki Tiszasüly határában. Az Éhhalom nevű lelőhelyen 1968-ban egy nagy család? temetlö három sírját sikerült megmenteni. A 2. számú női lovassírban az állkapocs alatt egy áttört ezüst korong került elő. A korongon egy viszonylag realista módon kidolgozott ló és lovas alakja látható. A varkocsdíszként használt korongon egy óvó-védelmező Szellemlényt ábrázollak, A korongot amulettként hordták, gondolati hátterük az ősi pogány hitvilághoz kapcsolódik. 1980-ban újabb leletek kerültek elő a lelőhelyen. Két külön temetett gazdag sírt A tiszasülyi trepanált koponya bolygattak meg földmunkák során. A női sír mellékletei teljes egészében megsemmisültek, csupán a koponya került a szolnoki Damjanich Múzeumba. A férfi sír leleteinek egy részét szerencsére sikerült összegyűjteni. A sírban egy lovával elteme tett férfi nyugodott. A temetéskor mellé helyezték ezüst- díszes szablyáját, ezüst véretekkel díszített övét, nyilakkal teli tegezét, tűzszerszá- mát. Lovának szerszámait ezüst dirhemekkel verték ki. A sírban volt a két kengyel és a zabla is. A gondos kezek a túlvilági útra étel és italmellékletet is helyeztek a halott mellé. Mind a két tiszasülyi koponyán többszöri műtét, úgynevezett trepanáció, nyomait figyelhetjük meg. Ezek a műtétek a honfoglalók lé. lekhitével állottak összefüggésben. Dienes István kutatásai óta tudjuk, hogy a magyarok az úgynevezett kettő lélek képzetét hitték. A test- lélek az emberrel együtt pusztul el, de a másik, a szabad lélek ekkor elhagyja a testet, ez jut el a másvilágra. A szabad lélek azonban akkor is elhagyhatja a testet, amikor az ember alszik. Az álom nem más, mint a szabad lélek kalandjainak képi vetülete. Gonosz erők. szellemek ezeken az utakon fogságba ejthetik az ember szabad lelkét, megakadályozva ezzel a testbe való visszatérést. A környezetet a szabad lélek elvesztésére a beteg ájulása figyelmezteti. Ilyenkor a szellemekkel érintkező táltos (sámán) feladata a szabad lélek visszajuttatása a testbe, ö többféle módon próbál segíteni. Első lépésként mágikus jeleket rajzol a koponyára. Ha ez hatástalan, egy kicsiny csontszilánkot pattint ki a koponyacsontból (jjelképes trepanáció). Ha ez sem segít, akkor bonyolult veszélyes műtét során megnyitják a koponyát, s kiemelnek belőle egy darabot (tényleges trepanáció). A kor fejlett „orvostudományát” igazolja, hogy a betegek ezeket a műtéteket sok-sok évvel túlélték. Legutóbb a Szolnoki Lenin Tsz központja mellett fekvő honfoglaláskor! temetőben találtunk trepanált koponyát. Az itt feltárt 27 sír a középréteg gazdag temetőjének egy része. Több sir- ban lovastemetkezést tártunk fel. A leggazdagabb férfiak mellé Elhelyezték reflexíjaikat, nyílcsúcsokkal telerakott tegezeiket. Itt került először elő olyan honfoglaláskori sír, ahol egy tegezben kilenc nyíl volt. A 7 és a 9 a steppei népek mitikus számai. Nem lehetetlen, hogy a kilenc nyílcsúcs a túlvilág legfelső régiójába repítette egykori gazdáját. A temető leggazdagabb sírjait már eleink: korában., a X. században kirabolták. Az arany utáni vágy erősebb volt a kegyeletnél. A köznépi temetőkbe a honfoglalók szabad, de szegény rétege temetkezett. Ezek az emberek nem harcoltak, hanem vetettek, arattak, művelték a földet. Állandó falvaikban, földbe ásott gödörházakban laktak. Az ő telepeik jellegzetes kerámiája a belsőfüles cse- íjépbográca. Egyik különleges, kézzel formált példányának előkerülési helye Karcag határa. A sírok kerámiáját néhány kézi korongon készült darab reprezentálja. 1984 februárjában szép XIX. századi textíliával gyarapodott a Damjanich Múzeum néprajzi anyaga. Ti- szasasi gyűjtőutunkon jutottunk hozzá az 18691-ben készült fehér hímzésű térítőhöz, amelyet felirata szerint „A t.sasi ref. egyház készíttette N. Csató Béniámin 1869-ik évben”. A 83x88 om-es terítő anyaga finom vékony pamutvászon, amelyet fehér pamut hímzőcérnával varrtak ki. Az ívelt, cakkozott széleket borsólyukas mintával, huroköltéssel dolgozta el a készítő. A cakkok fölötl köreitek formájú lyuksor helyezkedik el. A kompozíció felső részén a széltől kiinduló, egymásba futó enyhén ívelt két-két laposöltés rozmaringig látható. Találkozásuknál három szirmú, lyukas közepű virágot hímeztek. A rozmaringágak sora félköríveket alkotva tömött öltéseivel ellentétje a szélminta lyukacsos, áttört díszítésének. A széleken kívül a terítő négy sarkát hangsúlyozta a készítő két különböző mintával. Az egyik: kétágú rozmaringból nő ki a laposöltéssel körbevarrt lyukakból és laposöl- téses rozmaringlevélből álló csiga - vonalú motívum, amiely rombusz alakú, sűrűn, varrt lyukakból álló szőlőmintát fog közre. A másik: szintén több feló hajló, ágas-bogas rozmaringág lyukas közepű, lapos öltéses ötkaréjú rózsákkal és borsúlyukkal hímzett apró virágokkal (bimbókkal). A négy sarkon elhelyezett minta között, két oldalon találjuk az úrasztali terítő feliratát, amelyet szintén fehérrel hímzettek. A készítő a dőlt betűs szöveget nem az írott szövegeknél megszokott száröltéssel varrta ki. A terítő a fehérhímzéseknek abba a régiesebb csoportjába tartozik amelynek darabjain a lyukvarrást és a laposöltést együttesen alkalmazták, tpbb változatban. Szolnok megyében a fehér hímzés készítésének gyakorlata a XVII—XVIII. századig vezethető vissza. Túrkevéről XVII. századi, vagdalásos szálhúzásos hímzés maradt fenn. A karcagi múzeum jegyzékében több — a második világháború során elpusztult — fehér hímzés szerepelt. A legkorábbi datált darab egy hímzett zsebkendő, leírása szerint: „szélén lyukacsos fehér hímzés, mind a négy sarkában BJ és elszórtan 1772.” 1800-as évszámú fehér hímzés is volt a múzeum anyagában. Györffy István XVIII. századi nagykunsági jegyzőkönyvekben számos adatot talált a női és férfi vászon ruhadarabok, férfiing, női ingváll, pendely és kendők hímzésére. Karcagi múzeumi darab volt az a fehér gyolcsing is, melyet „elől a csukás mentés, a vállán és a ráncos ujja szélén fehér lyukacsos és magas hímzés” díszített. A tiszasasi terítő értékét megnöveli felirata, melyből a készítés helyét, idejét és a készíttető nevét tudjuk meg. A XIX. század második felében készült alföldi darabokon elég ritka jelenség ez, bár korábban, a XVIII. században varrott textilekben inkább előfordult a név megjelölése mellett az év- szám. A vászon ruhaneműbe nem volt szükséges ilyen adatokat belevarmi, hiszen rendszerint a készítő viselte a saját munkáját, vagy férje, gyermeke számára cifrázta az inget. Ezenkívül erősebb elhasználódásnak voltak kitéve ezek a darabok, mint Pl- a templomba került és évente csak néhány alkalommal elővett textíliák. A közösség számára fontos volt, hogy a templomi ünnepeken kiemelt helyeken látta azoknak a vagyonos, megbecsült gazdáknak, családoknak az ajándékát, akik a községi életben is különböző funkcióikat töltöttek be, viselkedésük mintául szolgált a faluközösség számára. Nem véletlenül hímezték bele tehát az úrasztali terítőbe a nagymúltú tiszasasi gazdacsalád, az ajándékozó nevét. Hasonló gyakorlatnak ;több /éívszlázadbs' hagyomáMotívum a kendő hímzéséről nya van, hiszen a templom számára úrasztali edényt, harangot adományozók neve szintén rákerült az ajándékra. Csépán a nemesi származású jobbmódú családok számára a faluközösségben betöltött ranggal együttjáró kötelezettség volt az egyház megajándékozása. A templom számára készített, illetve ajándékozott tárgyak kevésbé követték a divatirányzatokat, mindenkor hagyományőrzőbbek voltak, jobban ellenálltak azoknak az újításoknak, amelyek pl. a XIX. század folyamán tért hódítottak a pa- rtisz(t visel letek ben, kertámiá- ban. A mezőtúri fazekasság XIX. század végi korszakában, amikor a használati és díszedényeken már a dudi színt és a festett virágozást alkalmazták, a templom számára készített edények kivétel nélkül a korábban alkalmazott, hagyományosabb zöld mázat kapták. Az egyszerű vonalú ónedényekhez, mezőtúri zöld mázas kerámiákhoz hozzá illettek a finom díszítésű, áttört hatást keltő textilek. Dr. T. Bereczki Ibolya összeállította: dr. Selmectei László A tiszasasi terítő