Szolnok Megyei Néplap, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-24 / 198. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. AUGUSZTUS 24. I Arcképvázlat I Tánc nélkül minden elképzelhetetlen Próbát néztünk. A Szövetkezetiek Jászsági Népi Együttesének táncosai új táncot tanultak. A laikus, a népi tánc műhelytitkaiba beava/tatlan néző elkápráztatva figyelt: a dresszbe, próbaruhába öltözött táncosok keveset beszéltek, ám mozdulataik jelrendszerével tökéletesen megértették egymást, a az elemenként „átvett” táncból egyszercsak kibontakozott a kész mű. A próba végén sokkal prózaibb dolgokat jegyezhettünk föl: csapzott fejek, átizzadt ruhák, fáradt mozdulatok. Sipos Tiborné, Koczka Erzsébet az együttes sok jó táncosa között — a legjobbak közé tartozik, nem véletlenül tagja a kamaracsoportnak. Egyik együttesbeli társa így fogalmazott róla: „Nehezen lehetne őt tánc nélkül elképzelni — de a táncot is nélküle.” Az első lépések: tizenkét évvel ezelőtt az együttes gyermekcsoportjában. Ez alatt a tizenkét év alatt nem sok próbáról hiányzott. Szorgalmas? Erről fölösleges beszélni, hiszen e nélkül — lett légyen bárki, bármilyen tehetséges, kiváló adottságú — a néptáncban nincs siker. — Csak közhelyeket tudok mondani; nekem a tánc tényleg része az életemnek. Ami pedig a hétkönapi próbák izzasztó-fárasztó voltát, a „gyűrődést” illeti: ki gondol arra, amikor egy tánc elkészül, s a közönség hálási? Mi mindent köszönhetek a táncnak, s az egy ütésnek? Nehéz volna erről csak címszavakban beszélni, hiszen gyerekkoromtól kezdve táncosok között élek, barátokat, felejthetetlen pillanatokat, a jól végzett munka örömét adta nekem a tánc. Csodálatos ráadás, hogy szeretek utazni, idegen országok, tájak, emberek életével ismerkedni, s az együttessel a közelmúlt években jóformán egész Európát bejártuk, a skandináv országokat, a Szovjetuniót, Franciaországot, Törökországot, Máltát, Szicüiát. Más kérdés, hogy ezeknek az utazásoknak meglehetősen zsúfolt a programjuk, nem turistautak. Hogy csak egy igazán jellemző példát említsek, két évvel ezelőtt, amikor Szicíliában jártunk, PalenmóSan menettánc közben tudtunk csak szétnézni. — Minden táncosnak van kiválasztott, szíve szerint való tánca. ön mit táncol a legszívesebben ? — A mezőségd táncokat szeretem a legjobban, két okból is. Ezek a táncok jelentették számomra az igazi iskolát, a segítségükkel tanultam meg — amennyire megtanultam — a tánc nyelvét. A másik ok: nehéz táncok és nagyon szépek. Féloldalas lenne a Siposné Koczka Erzsébetről ,Rajzolt” portré, ha csak a tánchoz váló kötődéséről szólna. — Szabad időben? — Természetesen elsősorban népi tánccal foglalkozom. Megszereztem a C-ka- tegóriás néptáncoktatói minősítést — Szűcs Béla, együttesben társammal együtt vezetünk egy gyermekcsoportot. Jó tudni, hogy ma már vannak a felnőtt csoportban olyan táncosok, akiknek én tanítottam az első lépéseket. — És amikor szabadidejében nem a tánccal foglalkozik, s adminisztrációs munkáját is elvégezte a Déryné Művelődési Központban, mit csinál a legszívesebben? — Őszintén szólva: nem sok időm marad. Ha mégis: a legszívesebben olvasok, zenét hallgatok. A folytatás? Ami a táncot illeti egyszerű a képlet: „Akkor kell abbahagyni, amikor még örömét leli benne az ember, amíg a tempó önmagától kijön az ember lábából.” — És a magánéletben? — Egv hónapai ezelőtt mentem férjhez (az esküvőn persze ott volt az együtes is). A férjem nem táncol, de megérti, hogy számomra mit jelent a tánc, néha-néha eljön a próbára is. Bár az is igaz, hogy egyelőre nem sikerült még olyan időbeosztást kitalálnunk, hogy többet lehessünk együtt. Természetesen gyereket is szeretnénk, de — a gyereknevelés mellett nem könnyű, vagy egyáltalán nem is lehet a táncot folytatni. Egyszóval van egy sereg olyan kérdési, amire a közeljövőben kell választ találnunk. Félre ne értse, nem aggódom: biztos, hogy sokszor színpadra lépek még, és a magánéletem sem lesz boldogtalan. Vágner János A lakótelepi házaknak sem kell feltétlenül unalmasnak, egyhangúnak lenniük. Egy kis játék a formákkal, a díszekkel, a színekkel — s mindjárt kedvesebb, emberibb lesz az akár tízemeletes épület is. A képeken látható hangulatos házakat Nyíregyházán fényképezte fotóriporterünk: Tarpai Zoltán Látogatási rend nincs A messziről jött érszűkü- letessel már a második cigarettára gyújtunk a folyosó szögletéiben. Elviselhetetlen a hőség. Minden kórterem ajtaja tárva-nyitva, az éjszakai kis lámpák körül csakúgy rajzanak a szúnyogok. Van vagy harminc fok, egy tétova szellő se jár. — Mondtam a családnak, semmi szükség, hogy olyan messziről törjék magukat sok utazással, hogy lássanak. A kúra három hét, ahogy jöttem, úgy haza is megyek, legfeljebb hetenként hívjanak fel telefonon. És lássa-e, mégis bánom már. A kis kórházi boltban semmi érdemleges ennivaló, s ez a koszt a fél fogamra se elég. Hiába, egy százhúsz kilós ember étvágya akkor is étvágy, ha elhalóban a rossz lába. Az érszűkületes gyakran panaszkodik éhségre Különösen, ha a kórtermébe kosaras, pakkos látogató társaság jön egy-egy betegtárshoz. Ö olyankor veszi a botját, jön a folyosószegletbe, s rágyújt a régen tiltottra. Ez a mai nap különben neki is, nekem is különös megpróbáltatásokat hozott. Jaj, a kórházban nyűglődő- nek, ha vasárnapját is ott tölti, s látogatója egy se. Vasárnap ugyanis a kórházi koszit — dé nehéz finomkodni — a hétköznapinál is gyengébb. A látogató nélküli beteg ezért délután öt körül fölfalja a vacsorát — kis tálcán karika parizert, sajtot, zsömlét. Aztán de kutya hosszú az este, az éjszaka, korgó gyomorral. Csak a szívem fájt, amikor a szomszéd kórteremben még forró tejfölös paprikás csirkét, Hokedlit raktak a felkelni se bíró öregasszony elé délután. Falt szegénykém, s tényleg úgy nyelte a nokedlit, mint a közmondásbeli kacsa. Még az se vigasztalt, hogy hajnalban aki betegtárs csak tehette kimen ekült a kórteremből. Csudára maga alá pászkoLt az öregasszony, az ápolónő is leszidta érte. Míg ezt újra meg újra megbeszéljük,, az érszűkületes érzi a reggelt. Kicsit pir- kad is már, a betegszobákból nyögés, panaszszavak áradnak. A sarokból tegnap délután óta — fogyó hangerővel — de még hallatszik az agyérelmeszesedéses asz- szony kérése: Meggylevest hideg meggylevest követel legalább tizenkét órája. — Megyek fürödni, — áll föl az érszűkületes, s botjára támaszkodva elballag a férfifürdő felé. Helye nem hűl ki, a gyomorfájós munkásnő telepszik a székre. — Dinnyét hozott a férjem, kicsit többet ettem biztosan a kelleténél, éreztem is az éjjel — panaszolja. — Mondtam is neki, ma be se jöjjön, ne kérjen mindig szabadságot. Jó ember. Mióta bent vagyok minltennap itt van. — Szinte reggeltől estig — sziszegem —, de hiába. — Észrevette? Most mondja meg, micsoda férj! Hát úgy félt, mint a mézeshetekben. Tényleg, jön az első busszal, megy az utolsóval. És a gyerekek is, minden délután jönnek, azt se tudják, mit hozzanak. Most mondjam, észrevettem mást is? Ügyis tudja. A férjek e ritka példánya elüldögél egy-két órát a folyosón, aztán kitalál valamit, s átballag a szomszédba. az ABC mellett vasárnap is hívogató presszóba. Felönt egy-két üveg sört, hoz az asszonynak egy-két kólát. Mikor harmadszor fordult tegnap, kitört később a pánik. Elfoglalta az egyetlen férfiillemhelyet. s a mankós Pista bácsi majd be vizelt miatta. Tegnap, míg a sebészetre igyekeztem konzíliumra, hozzámcsapódott egy ismerős. Azt mondja, elkísér, kénytelen volt kicsit megszellőztetni a fejét. A frissen műtötték nagy kórtermében egy olyan látogató üldögél, s olyant mesél, hogy a még fekvők is elaléltak tán azóta. Valami retye-ru- tyája agyműtétjét írja le, olyan részletességgel, mintha ő lett volna az operáció első asszisztense. — De képzeld el — mondja — beült reggel tízkor és a déli nagyvizitnél megsértődött, mert kitessékelték. No, annyira nem, hogy elbúcsúzzon. Visszajött, folytatta. Én meg úgy éreztem, ha nem megyek ki a levegőre, vagy elzavarom, vagy rosszul leszek. Sajnos, nekem is van élményem a sebészetről. A szegény kis epeköves Juliska nénire még mindig emlékszem. Műtét után ágyát kör- beállták a gyerekei — istenem. ezek az öregségükre madártestű. másfélméteres kis asszonyok micsoda sudár férfiakat, erős nőket adtak az életnek — s a kórterem füle hallatára elkezdtek osztozni a jusson. A mama ugyanis nem ébredt föl sokáig, szeme kifordulva, aldg- alig légzései gyászkönnyeket még nem. jussolásvágyat már kicsaltak... hét előtt pár perccel a főnővér megfenyeget egy nvalka fiatalembert. — Már tegnap is mondtam magának, nyolc óra előtt ne jöjjön, a lábát se itegy« az osztályra. Nem érti meg. hogy ilyenkor a betegek tisztálkodnak, a nővérek kezelnek? Semmi szükség arra. hogv látogató zavarja még a hajnalt is. A hirtelanbarna fiatalember azonban nem tágít. — Csak a tiszta ruha miatt — mondja, s ahogy a főnővér elfordul, már el is tűnik a kórterem ajtaja mögött Később látom őket, a párjával. Szívják a cigarettát s már veszekednek valamin. Jó dolog a kórház, a beteg nincs elzárva a külvilágtól, szeretteitől. Sőt mintha itt jobban esne a találkozás is... A legújabb módi szerint épült kórházépület azonban nem kedvez a látogatásnak. A kórtermek elég kicsinyek — a tervező biztosan azt remélte, így nem fekszik egy teremben tíz, tizenkét ember, elég a betegből egy fedél alatt kettő, három, esetleg négy, öt. Lehet a háromágyas kórtermeket kettőre, a négyágyasakat háromra álmodta — csak hát mire egy épület kész, már a hely kevés, a szükség törvényt bont Nem tudom, mikor nehezebb a levegő ezekben a kórtermekben? Amikor tél van, s fázik az ágyban fekvő, vagy nyáron, amikor trópusi napok is szenvedtetik. Akár nyár. akár tét az ágyak alatt, mellett egy kis szék van csak. A látogatók pedig — többnyire vidékről — kis csapatokban jönnek, merem mondani, látogató brigádokat alakítanak a rokonok, jóbarátok. Így aztán ülnek az ágy szélén, a másik beteg ágya szélén, támaszkodnak ablaknak, ajtófélfának, egymásnak — a fekvőbetek(ek) meg nem jut(nak) levegőhöz. És az is általános: a látogató nem egy órára, legtöbbször nem is kettőre jön. Egy fél napra legalább s az órába csak azért figyel, le ne késsé az utolsó vonatot, autóbuszt, vagy hogy túlhe- vült-e már autója kint, a tűző napon, a botcsinálta parkolóiban. És egy beteg« szóval kell tartani. El ke mondani, mi újság a falu ban, a lakótelepen, a hóc ban, a rokonságban, s netá a közös munkahely esem« nyeit is ágyhoz lehet száll: tani. Hogy közben egy, szomszédos ' ágyon kínlód ápolónőt kér, s az, kezébe az ágytállal kiküldi? 1st« nem. Benéz addig a saarr szédos kórtermekbe, s kic a világ... Falubelihez, távo rbkonhoz, munkatápshe eggyel odébb is beülhet, kezdődhet elölről áz eszara csere, s vihet haza is hírt. Tulajdonképpen ennek ki szönhető. hogy Margit néi tegnap délelőtt két látogat« nak is örülhetett. — Édesanyám, — sírt mi az ajtóban a lánya, — hát faluszéli Mariskától ke megtudnom, hogy itt szel ved, s mekkora bajjal? R< hanitam Jóskánkhoz; s i van, ő se tudta. Mért nea üzent, mért nem írt? Moru ja már, tényleg hasnyákn rigy-gyulladás? A maga k< rában? Juliska könnyezett, any ágya szélén, az anyja m< végire megtudta, mi is a baj Tegnapelőtt beült hozzá i ismerős, kérdezgette, mi baj, mije fáj — Margit né: később elmondja, nem eg buta nő az, ha megfejtette < a lányának el is mondta baját, ö nem akart szóir ahogy bejött, úgy gondolt pár nap múlva haza is meg hisz kivizsgálást ígért csak falu orvosa. A kórház mindenórás In togatói, — mindennaposak — fáradhatatlanok. Láíbujjh gyen benéznek a vizitelő o vosra, belehallgatnak az áp< lónők egymásközti beszél© tésébe, belenéznek az ebéi szállító kocsik tálaiba. Eg általán, legtöbbjük olya otthonosan tölti idejét, min ha beutalt lenne, mind« kötelező kórházi rend né kül. A főnővér hallgatja hogy méltatlankodom, mondom, hol van az a rés világ amikor hetenként ké szer felhúzták pár órára nagykapunál a sorompót, jöhettek: És hol van az a irt gi, ellentmondást nem tűi nővérhangl, amelyik felihaj sant öt perccel a kiszabó Idő előtt a folyosókon: Ki szönjük a látogatást, v szontlátásra! — Magának ez feltűnik - mondja a főnővér — akkc mit mondjunk mi, akik k< zelnémki, vért vennénk, in ] ekei óznánk, futnánk az ágj tállal, mosdatnánk, vigyáú nánk az infúziót, s mindül talán, a nap minden óráj« ban látogatókba botlunk Beszélni kár róta, akárcsa arról, miért nincs megfej« lő személyzet Innen mindé ügyesebb takarítónő elfu ha esős; havas időben újr meg újra kezdheti a folyos törlését, mert betopostal besároztak, behordtak mir den szemetet. És mit szó junk, ha behoznak a beteg nek olyan ételt italt, an néki tilos? Mi szedjük ki a. Legyint, s elfut, melletten mintha űznék. Az érszűki letes ’ szív; mellettem cigarettát. Nem bíralu ni. Álmábí otthon jái Mondom, én is ólmodtan Valaki álmomban elrnagy« rázta: ez a legemberség* sebb dolog a világon, ez látogatási rendetlenség Ma napság már nem lehet a emberek idejét egy-két őr közé szorítani. És ha az err berek megfelelő belátássá kórház és beteg iránti tisa telettel jönnek, semmi ha Pár perc, félóra az egész. Na igen, akikor! Sóskúti Júlia Hajnali három Hétfőn reggel Megint hajnali három mesél.
