Szolnok Megyei Néplap, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
1 10 Szolnok megye múltjából 1985. JÚLIUS 13. Iskola épült az egykori kastély köveiből Rák óoxifalva óa a vezérlő fejedelem Népvándorláskori települések Tiszafüreden Tiszafüred és környéke igen gazdag régészeti leletekben, és már eddig is sokat szerepelt a régészeti irodalomban. A területen a közelmúltban az OVIBER és a KÖTIVIZIG vállalatok a kiskörei víztározó építéséhez kapcsolódóan nagy földmunkát kezdtek el. Ennek során a Morotva-parton mintegy 25 000 négyzetméter területről távolították el a humuszt, és az ez alatt lévő sárga agyagos talajt termelték ki gátépítéshez. Már a földkitermelés során különféle objektumok körvonalai rajzolódtak ki a földgyaluk után, és ezekbenle- letek is voltak. Ezek nyomán indult el a terület feltárása, amely a földmunkákkal párhuzamosan folyt. Ha megkérdezzük az öregeket, miért nevezik a községet így, rögtön felderül az arcuk és büszkén mondják, hogy a község nyugati szélén még a múlt század végén is ott állt Rákóczi Ferenc kastélya, melyet a ’90- es években bontottak le, és köveiből községházát, iskolát és templomot építettek. A kastély helyén már csak egy nagy gödör tátong, Néhány évvel ezelőtt pedig kivágták azt a hatalmas, öreg fűzfát is, ami erre emlékeztetett. Szomorú kép. De jellemző, hogy nemzetünk haladó hagyományait mennyire mellőzték az elmúlt rendszerek. Hiszen csak 1902-ben törölték a magyar törvénykönyvből az 1715. XLIX. törvénycikket, amely Rákóczit és szabadságát szerető katonáit hazaárulóknak nyilvánította. Kétszáz évig szerepelt a hivatalos törvény- könyvben, a Corpus Juris- ban, hogy: „A legújabb lázadás fejei Rákóczi és Bercsényi, valamint azoknak összes és egyes bármely rendű, állapotú követői... ha- zájoknak közellenségei, lázadók és az igaz szabadság felforgatói, jelen szabály erejénél fogva törvényszerű- leg száműzötteknek és törvényesen érdemlett büntetésük elvétele végett mindenütt üldözendőnek s elfogatan- dóknak határoztatnak és kijelentetnek ... Kikkel minden érintkezés és közlekedés, egyszerűen és általában, az összes és egyes országlakóknak, felségsértési büntetés alatt megtiltatik.” De térjünk vissza a Rákóczi kastélyhoz. Felsővar- sány-puszta területén, amely már a XI. században lakott hely volt, csak a török hódoltság korában lett „puszta”, volt Rákóczinak birtoka, amely a fentemlített törvény alapján a kincstáré lett. Itt 1880-ban hoztak létre új községet, és már az első évben 289 családfő telepedett meg 35 különböző községből és pusztáról. 1882-ben, amikor az adás-vételi szerződéseket megkötötték, a telepesek nagygyűlése az új község nevét „Rákóczifalvá”-ban határozta meg, emlékeztetve hogy a Rákóczi-kastély mellett, a Nagy Fejedelem birtokán kaptak új otthont. A község ügyes-bajos dolgait, tanítás stb. mind a kastélyban végezték. 1891-ben Budapestről neves tudósokból álló bizottság jött le a kastély megszemlélésére Thaly Kálmán, a Rákóczi-kor történetírója vezetésével. Jelentésükből képet alkothatunk magunknak: „ ... az épület Rákóczi- község végén, egy jókora emelkedésű halmon áll ... Magasföldszintes épület, kettős homlokzattal és egyik oldalán tornáccal, a másikon kiugró fedett előcsarnokkal. Az épületben ma egy boltozatos terem, nyolc boltozatos szoba, s a megfelelő helyiségek vannak. Az épület alatt egy kisebb és nagyobb pince nyúlik el. Az egész épület építési anyaga tégla, köröskörül azonban a fal másfél méter magas faragott kőlapokkal van borítva. A vastagfalú épület szobái kivétel nélkül, mind bolthajtásosak, s körül stuccó párkányzattal bírnak. Az ablakok külső építményei meg barokkstylú- ek. Az egész épületet mindenütt a leggondosabban áttanulmányozván több helyen téglákat is vétettünk ki a falakból. Találtunk egy téglát 1784. évszámmal, s egyet a királyi kamara kétfejű sassal és 1760 évszámmal... Legbecsesebb volt azonban kutatási célunk szempontjából egy faragott kő, melybe 1706-i évszám van bevésve, egykorú számjegyekkel. Mindezek alapján véleményünk az, hogy ezen kastélyszerű épületet — stylja szerint is — dl. IRákóczi Ferenc építtethette akkor, midőn a szegedi lakosságot ideiglenesen ide telepítette (1704). hogy ezen uradalomnak, mintegy központja legyen, hol bizonyára jószágkormányzója is lakott. Valószínű, hogy a nagy faragott kőlapokat az ugyancsak Rákóczi által 1706-ban lerontatott szomszédos szolnoki vár bástyáiból hordotta ide és rakatta be ezen (mint combinálható) az 1705. év folyamán épült, 1706-ban befejezett kastély falaiba, ezek díszéül, s azt jelzi a már érintett „1706” felirat. Hogy maga a Fejedelem itt lakott volna, annak semmi bizonyítéka nincs. A kastélyon később — mint a téglák jegyéből is látható — annak utóbbi birtoklói ... tétettek javításokat, illetőleg toldozásokat, úgy hogy eredeti alakjában némit változott; mindemellett mint II. Rákóczi Ferenc fejedelem szabadságharcaiból eredő történeti emlék — melyhez most már a körülte képződött népes község neve is fűződik — méltó, hogy jövőre is fenntarfas- sék.” A kastély további sorsát a Rákóczifalván 1906. évi október 26-án tartott képviselőtestületi díszközgyűlés jegyzőkönyvéből olvashatjuk. Ekkor volt ugyanis a község 25 éves és ugyanakkor hozták haza Rákóczi és bujdosótársai hamvait Törökországból. Ezt a két eseményt ünnepelte meg a község. A kinyomtatott jegyzőkönyv ismerteti a község rövid történetét és elmondja azt is, hogy „ ... 1892. évben határozta el a képviselőtestület, hogy az úgynevezett „Rákóczi” kastélyt, mely községházul szolgált, elbontatja^ ennek anyagából a község középpontján községházat és jegyzői lakást épít. ..” Meg is épült belőle az iskola is, amint azt a fenti jegyzőkönyv egyik határozata mondja: „Jegyző javasolja, hogy — tekintettel arra, miszerint község iskolánk állami kezelésbe vétele mai nappal történik, tekintve, hogy ezen iskola részben II. Rákóczi Ferenc fejedelem régi vadászkastélyának anyaga felhasználásával épült fel — az iskola épület falába egy márvány emléktábla helyeztessék el... a következő epigrammal: „Várpalotád romját idehoztuk s vár leve újra: A népiskola most nemzeti bástyafokunk. Zászlód leng ormán, s szellemed ül diadalmat, Míg e falak közt él, gyermekeink serege.” Kaposvári Gyula A folyamatos gépi munka a feltárás igen erőltetett tempóban zajlott, és így nagyon aprólékos megfigyelésekre nem volt lehetőség. Ezzel szemben éppen a gépek tették lehetővé, hogy a földmunkát végző vállalatokkal együttműködve olyan hatalmas felületet kutathassunk át, amelyre egyébként csak több éves ásatással lenne lehetőség. így különösen településszerkezeti szempontból rendkívül fontos adatokat nyertünk. A megfigyelt, illetve föltárt területen a legkorábbi telepobjektumok a III—IV. századra és az V—VI. századra tehetők. A két korszak jelenségei elsősorban a földgépek bolygatta partrész északi felén voltak regisztrálhatók, ettől délre csak szórványosan mutatkoztak. A szarmata telepnyomok egy kb. 30—40X20—30 m nagyságú területen sűrűsödtek. Két, földbe mélyített, négyszög alakú, 3—4 m között változó oldalhosszúságú házat tártunk föl, erősen rongált állapotban. Aljuk letaposott, kemény, sárga agyag. Az egyikben semmilyen tetőszerkezetre utaló nyomot nem észleltünk, a másiknak legfontosabb szerkezeti eleme egy, az objektum közepén beásott oszlop volt. A földbe ásott házak körül nagyszámú, több mint húsz ún. körte vagy méhkas alakú vermet leltünk, vízszintes, egyenes aljjal, különböző mérettel és mélységgel. A házak és a gödrök között, de azoktól távolabb is, szabadban álló kemencéket bontottunk ki, vörösre égetett oldalfallal és platnival, nyílásuk előtt tüzelőgödörrel. A leletanyag zöme a gödrökből kerültek elő. A kerámia az alföldi III—IV. századi szarmata telepek edényeinek vonásait mutatja; jól iszapolt, polírozott felületű, szürke és téglaszínű tálak, korsók, hombárok, valamint szabad kézzel formált fazekak töredékei. Az emlékanyagot egy bronz tű, orsó- nehezékek, fenőkövek, örlő- kövek, különböző vas tárgyak egészítik ki. Megemlíthető még, hogy két gödörből halmaradványok kerültek elő és nagy mennyiségű ál- latcsont. A VI. századra datálható gepida település nyomai a partrész egy elnyúló, keskeny sávra esik, amelynek hosszúsága kb. 200—250 m, szélessége pedig kb. 20—30 m (hozzávetőlegesen 6000 négyzetméter). Az objektumok egymástól való távolsága 1—2 m és kb. 80—90 m között ingadozik. A föltárt hét földbe mélyített ház lekerekedő sarkú, négyszög alakú, 3X3 m -t 10—20 cm-es nagysággal és egyenes oldalfalakkal. A földgépek munkája következtében erősen rongált állapotban kerültek napvilágra. Kivételnek számít az a ház, amelynek falai kb. 60 cm magasságig maradtak meg. A földfalak közel függőlegesek, kissé ívelten mennek át a padlóba, amely kemény, letaposott, sárga agyag, rajta több esetben és több rétegben fekete besáro- zódással. A tetőszerkezetre utaló nyomok egységesnek mondhatók; az ágasfás-szelemenes megoldást sejtető két oszloplyuk a szembeniévé oldalak közepén, néhányszor a földfal vonalából kissé „kiu- gorva” jelentkezett. A házak „tájolása”, azaz az egykor a szarufákat (ragfákat) tartó szelemengerenda iránya ki- sebb-nagyobb eltérésekkel NY-K-i. A bejárat helye nehezen rekonstruálható. Az egyik ház sarkához sekély, szabálytalan alakú, egyenetlen aljú beásás kapcsolódott, hovatartozását a belőle előkerült bepecsételt kerámia is megerősíti. Emellett még egy beásás rajzolódott ki, leletanyag nélkül. Néhány házban a padlón talált égett, hamus, faszenes folt tüzelőhelyre utal. Megfigyeltük, hogy több esetben, főként a sarkoknál, de az oldalak mentén is a padlóba és a falba mélyedő ovális, teknőszerű üregeket alakítottak ki, amelyek tárolóként funkcionálhattak. (Bennük az egyik háznál 25—30 kúp alakú agyag nehezéket helyeztek el.) Ugyanitt fal mellett húzódó padkát is leltünk. A tárgyi emlékanyag, annak ellenére, hogy a földgépek a házak felső részét elvitték, gazdagnak és változatosnak mondható. A kerámiában két csoport különíthető el: korongolt (főként gyorskorongon készült), valamint szabadkézzel formált edények töredékei. Az anyag zömét az előző teszi ki. Ezen belül a díszkerámia elég szórványos, de az egyik legszebb és legteljesebb darab ide tartozik. A nagymennyiségű állatcsonton kívül még az ún. kisleleteket kell megemlíteni. A házakból több orsónehezék (korong, kettős kóni- kus és gömb alakú) került elő. A vas tárgyak közül a kések emelhetők ki; egyenes és ívelt hátúak egyaránt megtalálhatók. Az egyik kis méretű késen a pengére tapadva (rozsdásodva) a fatok nyomai is megfigyelhetők. Jellegzetesek az agancsból és szarvból készült eszközök, szerszámok. Az egyik ház töltelékföldjéből különösen nagy mennyiségű csonkolt, fűrész-szerű szerszámmal földarabolt, föltehetően további megmunkálásra szánt agancs és szarv került ki. Találtunk örlőkőtöredékeket és egy homokkőből készített fenőkőtöredéket, valamint egy kis méretű világos kékes-zöld színű üvegdarabot, amely III—IV. századi és V —VI. századi egyaránt lehet. Már említettük azokat a kúp alakú, olykor kissé szögletes, közel gúla formájú, átfúrt, napon szárított, ezért köny- nyen széteső anyag súlyokat, amelyek szórványosan több házban is előfordultak. A kutatás ezeket általában szövőszékekhez tartozó nehezékként értelmezi. A föltárt VI. századi házak jelentőségét többek között az a tény adja meg, hogy az alföldi gepida szállásterületen — Battonya mellett — ez a legnagyobb megfigyelt teleprészlet, amely fontos információkat adhat egy VI. századi gepida falu szerkezetéről, valamint a keleti germán nép mindennapjairól. Cseh János Györffy István hazájában A Nagykunság Az elmúlt évben emlékeztünk kiváló néprajztudósunk, Györffy István születésének századik évfordulójára; ehhez kapcsolódva is illendő’ szólni hazánknak erről a tájegységéről, amelyet ő olyany- nyira szeretett, és amelyről több tanulmányt is írt. A nagykunság — ez az Alföld közepén elterülő, a Sárrét, a Hajdúság meg a Hortobágy által határolt kis birodalom — több okból is magára vonta a jeles folklorista figyelmét. Egyrészt a táj története, másrészt meg az ott élők — mindenekelőtt a szilaj pásztorok — életmódja, szokásai kínáltak rengeteg kutatni valót. Lakói éppen 745 esztendeje, 1239-ben IV. Béla királyunk hívására telepedtek le a nekik kijelölt helyen. Az uralkodó a tatárok ellen hívta segítségül a kunokat és a velük később elvegyülő jászokat. Vad, harcias, afféle vándornép volt akkor még a kunság és jászság, olyasféleképpen éltek, mint honfoglaló eleink, így aztán az akkor már megtelepült magyarságnak egyáltalán nem tetszett, hogy bevetett földjeiket lelegeltették a jöve- -^nyek. A következő századokban aztán elsimultak az ellentétek: megtelepedtek, és keresztény hitre tértek át a kunok. Még nyelvüket is feladták ; hajdani beszédükből csupán egyetlen emlék, a híres kun miatyánk és néhány szó maradt fenn. A javarészt aprófalvakból álló Nagykunság a török időkben elnéptelenedett:' a jászkunok néhány nagyhatárú faluban, mezővárosban kerestek menedéket. Itt, ezekben a településekben fogalmazódott meg később, a törökök kiűzése után, hogy nemcsak az ősök földjére kellene visszaköltözni, hanem a régi kiváltságokat is újból meg kellene szerezni. Ez azonban nem ment könnyen. Mivel a nagykunsági birtokosok nem tudták hitelt érdemlően igazolni, hogy kinek hol terült el a birodalma, a bécsi udvar áruba bocsátotta az országnak ezt a jókora szegletét. 1702-ben a Német Lovagrend annak rendje és módja szerint meg is vásárolta. Mária Terézia 1745-ben ugyan akként rendelkezett, hogy a jászkunok ismét élhetnek hagyományos előjogaikkal, de az idegen kézre juttatott földjeiket csak úgy kapták vissza, hogy magának a lakosságnak kellett kártalanítania az új birtokosokat. Meghányván-vetvén a tennivalókat, a népcsoport bölcsei úgy határoztak, hogy a summát arányosan elosztják városaik — nevezetesen Kunhegyes, Kunmadaras, Karcag, Kisújszállás, Túrke- ve és Kunszentmárton — között. Persze nem mindenki tudott fizetni. Aki hozzájárult a redempció (a megváltás) költségeihez, az az előkelőbb redemptusok társaságához tartozott, aki viszont nem, az kirekesztődött, és a szerényebb irredptusok közé süllyedt. (Ez a társadalmi megosztódás egészen a jászkun kiváltságok eltörléséig, 1876-ig éreztette hatását.) A redempció után mindenki annyi földet kapott a határban, amennyi az általa befizetett összeg arányában járt. A szántókat ki-ki maga művelte, a legelőket — szintén a megváltásra adott summa szerint — arányosan fölosztva, de közösen használták. A folyószabályozásoknak köszönhetően, alig egy évszázada tűnt el a Nagykunság területéről az a vízi világ, amely — a régi térképek jól mutatják — a tájegységnek kétharmadát állandóan vagy időszakosan elfoglalta. A pásztorok elsősorban juhot és szarvasmarhát legeltettek. Télire persze a jószág, meg a juhász és a gulyás is beszorult az úgynevezett pi- tarólakba, ezekbe az egyetlen helyiségből álló, vályogfalú, nádfödeles építményekbe. Itt vészelték át a legzordabb heteket. Egy-két nyáj, csorda azonban a fagyos, havas időben is a pusztán maradt. Ezek voltak a szilaj nyájak, szilaj gulyák — alkalmasint szilaj ménesek —, amelyek felügyeletét a természeti viszontagságokat híresen jól elviselő szi- lajpásztorokra bízták. (Györffy István különösen sokat és nagy szeretettel írt erről a pásztornépről.) Nagykunsági pásztor A vízrendezés után nyerte el a Nagykunság a mai képét, amely szinte észrevétlenül simul bele a Nagy-Alföldbe. Egykori elkülönülésére legföljebb ha néhány régi, oszlopos tornácú ház és a lakberendezési tárgyak egyike-másika emlékeztet. Az utóbbiak közül a virágdíszes tulipános ládák, a helybéli fazekasok cserépedényei és a racka juh gyap- jából készült kunhímzések érdemelnek említést. A. L. Összeállította; Selmeczi László Ma is legel á tehéncsorda a kunmadaras! réten
