Szolnok Megyei Néplap, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-22 / 145. szám
10 Barangolás az országban 1985. JÚNIUS 22. „A bomló rügyű fák és a folyópart csendjét csattogó szavú madarak verik fel. Meddő szépség; ki jár erre? ... A wilágnak hány tája felé mennek, menekülnek az emberek pihenni, felüdülni, s ide nem jön senki." (Végh Antal: Erdőháton, Nyíren) Tudom, az olvasd első szava az lesz: a „sötét Szabolcs.” S ha megpróbálnám kiigazítani; miszerint Szat- már-Beregről van szó, arra is legyintene; még elmaradottabb! De ítélhet -e az ember arról, amit sohasem látott? Lehet-e dönteni — hallomás után — a páratlan szépségű Hz ismeretlen Szatmár templomokról, a nyárfákkal ölelt Tisza-partról, a kris- tálytisizta víz zuhogásáról, az erdők csendjéről, a mezők békéjéről? A hazai turisták többsége ismert tájak — a Balaton, a Velencei-tó, a Mátra vidéke — felé veszi útját. A vállalkozó kedvűek talán el - jutnak Nyíregyházáig, Kis- várdáig. Aki igazán kíváncsi, Nagykállót, Nyírbátort is fölkeresi. E két patinás helységet úgy is lehet tekinteni, mint Szatmár-Bereg kapuját. Maga a „kapu” is megállásira, nézelődésre hívogat. Nagykálló 1740-től 1769-ig Szabolcs megye székhelye volt. A barokk stílusban épült vármegyeházát kívülről lehet megnézni, ugyanis elmegyógyintézet kapott helyet benne. Nagykállói nézelődésünk szerencsés; a tuberkolózis elleni küzdelem magyar megteremtőjének, Korányi Frigyesnek emlékházában Marssó Béla, a Kállai kettős! népi együttesének prímása kalauzol. A ház csak akkor nyit, ha látogatója van. A kulcsot a művelődési központban őrzik. A prímás fiatal, barna hajú férfi. Közvetlen, őszinte. Nem szeret szerepelni. Vonakodva mesél prímáséletéről: épp most jöttek haza kéthetes! görögországi vendégszereplésből. — Mindenütt a Kállai kettősnek van legnagyobb sikere? — kérdem. — A szatmári táncokat is legalább annyira szeretik. És mesél. Nemcsak a külföldi utakról, a szereplésekről. Ez utóbbi — úgy tűnik — kicsit fárasztja már. Hanem arról például, hogy a Kállai kettősnek „sztorija” van. Egy fiú meg egy lány haragszik egymásra, a végén persze, kibékülnek. Aki Nagykállóban jár, nem mehet el az Inségdomb mellett. A helybeliek csak úgy emlegetik: Éhségdomb. Mert ezt a dombot valóban az éhség „emelte”. Az itt élő embereket 1780-ban nagy aszály súly tóttá. Nem volt ennivalójuk, és köl-Bereg A zenei napok színhelye. Báthorí István, erdélyi vajda kezdte építeni az 1480-as években csonért fordultak a földesúrhoz. A kamat fejében az úr azt kérte, hordjanak ösz- sze egy dombot a község határában. Hordták. Ki teknő- vel, ki szakajtóval, ki dézsával, ki köténnyel. Nyírbátorba a zenei napok rendezvényei hozzák el a legtöbb turistát. A református templom előtt Kéménytéglából rakott pádon Tinódi Lantos Sebestyén szobra ül. A fáradt utazók, vagy csak a bámészkodni, gondolkodni vágyók olykor leülnek mellé. A templom mögött Kodály Zoltán szobra. De nemcsak az épületek, a szobrok őrzik a zenei napok rendezvényeinek emlékét. Apai Antalné, harangozó is sokat emlegeti. — Ott énekelt Simándy József! — mutat a szószékre. Aztán meg arról beszél, hogy egyszer előadás közben kialudt a villany. — Mindenki csak nézett! Illetve nézett volna... Többször is fölmérem az aprócska asszony termetét, és nem állom meg kérdés nélkül. — Hogy bírja húzini azt a nehéz harangot? Megrökönyödve pillant rám; ennyire elmaradott vagyok? — Á, nem kell már húzni! Villannyal működik. Én csak megnyomom a gombot ... Nyírbátorban jöttem rá, hogy útikönyveink olykor kiegészítésre szorulnak. Mert hűen említik a Báthory múzeum és a templomok látnivalóit, de megfeledkeznek arról, hogy dicsérjék a tiszta, elegáns, ízléses és! olcsó Kakukk éttermet, vagy leírják, hogy az áruház délben ebédszünet miatt bezár. Szatmár-Bereg „kapuja” önmagában is csodálatos. Talán sokan azért nem lépnek beljebb, mert azt hiVízimalom a Túr partján — Túristvándi szik, már eleget láttak. Pedig mögötte tárul ki igazi szépségében a szatmár-bere- gi táj. Mátészalka és Fehér- gyarmat megújuló arca után aprócska falvak, végtelen erdők, néptelen, keskeny országutak, amelyek fölött összeborulnak a fák lombjai... Gyakran látni tájvédelmi körzetet jelző táblát. Olyan vidékek tárulnak az ember szeme elé, melyet még alig érintett a civilizáció. És ez olykor szép, olykor meg fájdalmas. Túristvándiban vagyunk, a Túr partján. A faluról a vízimalom jut az ember eszébe. Megnézik, megcso- I dálják, beülnek az autójukba és mennek tovább. Mert itt nincs más, csak a vízimalom — gondolják. Állunk a Túr partján Ma- kay Bélával, az általános iskola tanítójával, ö írta a „Szabadtűzön” című nagysikerű szakácskönyvet, amely tavaly jelent meg, s pillanatok alatt elfogyott a könyvesboltokból. Nemcsak ismeri a vidéket, de szenvedélyesen szereti is. Nézzük a vizet. Kristálytiszta, lelátni egészen az aljáig. Kétoldalt dús lombú fák kísérik a folyót, ágaik a víz fölé hajolnak. Csönd van. Nafykálló. Az egykori vármegyeháza folyosója Szabadtűz mellett a „Stabadtűzön” írója — Ez itt — mutatja Ma- kay Béla — azért maradhatott meg, mert bennünket még nem „fedeztek föl”. Nem telepítettek gyárakat, nem jönnek százezerszámra a kirándulók. Az érintetlen táj nemcsak a természet szépségeit őrzi, hanem a szegénység töredékét Is. Kevés! a munkalehetőség a környéken. A keresetek alacsonyabbak az országos átlagnál. A föld —a kemény agyag — is megkínozza az embereket. A fiatalok többsége máshol keres boldogulást. Túristvándi lakossága ha lassan is, de csökken. szék bele. Sűrűn beirdalom őket, hogy elvágjam az Y szálkákat. Fejéből, farkából főzöm az alaplevet. Felforralom a vizet, — nem többet 1 liternél — őrölt piros- paprikát teszek bele, a kalocsai a legjobb. Mikor a paprika szétrobban, felöntöm 3 liter előmelegített vízzel, beleteszem a halfarkakat, — fejeket, az apróbb halakat pedig egészben. Közben a nagyobb haldarabok kevés sóban állnak. Következik az alapié fűszerezése, darabos csípőspaprikát, darált édes zöldpaprikát, kevés paradicsompürét teszek bele. Sózni nem szabad! Fél órát fői, tésztaszűrővel és fakanállal átpasszí- rozom az alaplevet. Ebben főnek meg aztán a nagyobb haldarabok. A jó halászlé elkészítéséhez körülbelül másfél óra kell. A bogrács mellett ér bennünket az este. Sötét van, mire a szatmárcsekei fogadóba megérkezünk. Hangulatos, régi kúriából alakították át. Messziről föltűnik kivilágított tornácával. A levegőben szénaillat érződik, az udvaron aprócska szénaboglya. A kivilágított épület láttán azt hiszem, sok vendégük van. Tévedek; csak bennünket várnak. Ugyan, kinek jut eszébe, hogy Szatmárcsekén megszálljon? Ki tud arról, hogy itt hangulatos, olcsó szobát kaphat? Sokan automatikusan mennek a közeli városok, vagy a nem is oly közeli nagyvárosok zsúfolt szállodáiba. tudja, ki ő, s az itteni ember nem beszél fölöslegesen. Tiszacsécse felé néptelen az országút. Sehol egy ember, sehol egy autó. Kétoldalt embermagasságúra nőtt a fű. Kocsinkat megbámulják: kevés idegen jár erre. Aprócska község Móricz Zsigmond szülőhelye. Egy élelmiszerboltja van mindössze, a komoly bevásárlások miatt Fehérgyarmatra kell utazni. Tavaly, amikor nagy szárazság volt, kiszáradtak a kutak, máshonnan hozták a vizet. Kocsin hordott vízből élt az ember, az állat. Mindezt Nagy Bertalanná mondja él, a Móricz-ház gondnoka. Fotós kollégámmal lehajtott fejjel lépünk be az alacsony ajtófélfa alatt. „Otthon olyan alacsony a szoba, hogy mikor az édesapja nagyon felemeli a fejszét, akkor beleüti a fejszefokát a gerendába.” — írta Móricz a Légy jó mindhalálig című regényében. — Abban a bölcsőben ringatták Móriczot. Annak a varrógépnek a fiókjából vették ki a nevezetes hét krajcár egynémelyikét — mutatja Nagy Bertalanná. Tud mindent. Felel a kíváncsiskodók kérdésére. Pedig nem idegenvezető, go«d- nok. A tarpai zsellérház, Kpvesen tudják, hogy ma is laknak A szakácskönyv írója bemutatja „birodalmát”. No nem a bográcsról van most szó, hanem a bukógátról, ahol hat méter magas zuha- tagban ömlik az Üj-Túr a Tiszába. A parton horgászok ülnek, hallgatnak, Reggel a szatmárcsekei temetőben a Kölcsey-sírem- lék mögül kel fel a nap, és bocsátja sugarait a csónak és ember alakú fejfákra. A síremléken egyetlen s!zó: Kölcsey. Méltathatták vol - na, dicsérhették volna nyugtában is, de nem; mindenki — Ha már itt vagyok, megtanultam, elmondom. Ki tudja azt, hoey Nagy- aron, a Petőfi-fa alatt — állítólag alatta ülve írta Petőfi a Tisza című versét — megpihenhet az ember? Vagy hogy Csarodán nemcsak a hétszáz éves templom érdekes, hanem a tó 's, amelyen vízililiomok nyílnak? Hogy a tó partján, a fapadokon ülve, az árnyas fák alatt az ember elfelejti búját-baját? Az tudja, aki erre a tájra kíváncsi, és eljön. De akit soha nem érdekelt Szatmár- Bereg, annak föl kell hívni a figyelmét. Pontosabban föl kellene. Nézem a megyei idegen- forgalmi hivatal, a Nyír- tourist prospektusát. Több oldal szöveg, egyetlen fotó nélkül. Vagy egy másikat, amelyben néhány fekete-fehér kép. Ez nem alkalmas arra, hogy bárkinek is fölCsónak alakú fejfák a szatmárcsekei temetőben mintha bűn lenne megszólalni az erdők és a vizek csöndtemplomában. Amikor visszafelé megyünk a faluba, már megismerem az ősgyepet, és a tölgyek ölelte halmot is, ahol a hagyomány szerint az utolsó tatárbetörés halottal alusszák örök álmukat. Este Makay Béla házának udvarán ülünk, esszük az „igazi halászlevet”. — Hogyan készül? —faggatom a titokról. — Hétfajta halból. Pontyot, törpeharcsát, dévérke- szeget, telényt, süllőt, csukát, amúrt, vagy busát tePihenő a nagyari Petőfi-fa alatt keltse az érdeklődését. Hogy bárki is a Túr partija, vagy az ország egyik legszebb szabadstrandja, a gergelyi- ugornyai Tisza-part után vágyakozzék. Aki pedig mégis itt pihen, üdül, kirándul, csak akkor kap észbe, mikor autója már rákanyarodott a négyes főútra; nem hozott magával egy szál virágot, egy tölgyfaágat, egy bogarat vagy lepkét. Aztán megnyugszik, hiszen tekintetében — szívében már őrzi a tájat. Paulina Éva benne Fotó; Tarpai Zoltán Az éhség „emelte” ezt a dombot
