Szolnok Megyei Néplap, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-15 / 139. szám
8 Irodalom, művészet Konczek József: Szalai, az igazgató, úgy döntött, hogy legalább a nagyszünetig vár. Végig kell ezt gondolni. Nem lehet csak úgy megmondani neki, hogy a tanácselnök telefonált, „pár perc az egész!”, fogod az ecsetet, biztos van olajfestéked is, hát ugorj már ki egy kis időre, aztán pingáld oda, hadd lássa, milyen gyorsan reagálunk. Mert felfogás kérdése ez. S ha kiröhögi a falu a fiút? Őszintén szólva először azt hitte, goromba tréfát hall az elnök szájából, amikor visszakérdezett, hogy .,no és, hogyan gondolod, mégis, kivel csináltassam meg?”, s az úgy választóit, hogy „Van rajztanárod, nem? Az új kis kollégád meg tudja csinálni. Miért rendeztük meg a kiállítását az új művelődési házban, ha még ennyit sem kérhetünk tőle?” No. igen. Ezt a kiállítást ugyan nem a tanácsi rendezte meg hanem a téesz, de nem is ez a lényeg. Hogy a megnyitó időpontjára összehívott érdeklődők távoz- tával napokig senki be nem nyitott a házba, nem volt senki kíváncsi a fiú festményeire, azt, ha nehezen is, még meg tudta magyarázni. Először is nem hagyta becsukni a termet, nem engedte bezárni a kiállításit, megakadályozta, hogy leszedje festményeit. Szombaton zsebébe dugott egy üveg barackpálinkát. és elment hozzá az albérletbe. Csak úgy lehetett vágni a füstöt, amikor belépett a kis szfobába. Gallyas Feri az ágyon feküdt ruhában, majdnem lenyelte a cigarettáját, hogy egyszerre ott áll előtte az iskolaigazgató. Mire elfogyott az üveg barack, addigra már elmesélte a fiúnak, hogy neki siem volt könnyű, amikor tizenkét éve idekerült, s majd meglátja, boldogulni fognak, csak nem kell azonnal megsértődni. Ez nem a főváros. Ez itt egy falu. ahoi az emberek dolgoznák, íó, jó, a megnyitóra azért jöttek el a tanácsi hivatalnokai, mert megyei elvtárs is érkezett, azitán ugye, ott volt az óvónő is, eljött az állatorvos, a tóeszből is itt" volt az egyik brigád, a szocialista címért' versenyeznek, be is íratták a saját naplójukba, és a kiállítás könyvébe is beírtak ugye, hogy milyen szép a kiállítás, aztán azért voltak itt szülők is a faluból. Hát aztán az, hogy hétköznap alig-alig tévedt valaki arrafelé, ezt meg 'kell érteni. Végül 'is. amit ő ígért neki, amikor idehozta a tantestületbe, azt teljesítették is. Nem igaz, hogy a gyerekek csak az énekkar kedvéért, mert szerepelniük kellett, láthatta, hogy voltak olyanok is, akik nem énekkarosók. És a megyei laptól is voltak itt. Majd írnak is róla. De az elnök kérése most. Amilyen ideges művésetermészet ez a fiú! Tény, hogy sablonnal is rá lehetett volna festeni arra a két ajtóra a megfelelő feliratot, de a festők levonultak, az elnök pedig úgy gondolta, hogy még elegánsabb is lesz, ha nem felirat, hanem egy női meg egy férfi figura tudósítja az embert, melyik ajtón kell bemenni. Na, volt ezzel is elég vita. A vébén megoszlottak a vélemények, hogy végig készüljön-e ei a járda, le a kispatakig, vagy inkább a buszfordulónál előbb, hát ugye, ez az illemhely, s aztán majd jövőre járdásítanak tovább, le a kis- patakiig Most hát megvan az illemhely, s bár a kátrányos oldalsó rész balról mutatja, hogy az a férfiaké, mégsem jó az jelzés nélkül. Azt mondta az elnök, mindegy neki, hogy két fej lesz az, vagy pedig két figura. Szoknyával meg nadrággal. Még ha nem volna éppen piacnap. Délig, egyig a zöldségesek sem mennek el, odébb az állatvásárok terén meg malacokat hajtottak fel ma, lesz közönsége a tanár úrnak, amint ott áll kezében ecsettel, és a vadonatúj illemhelyre pingálja a nőj meg a férfi figurát. Szokták jelezni úgy is, hogy kis körből jobbra föl egy nyíl mutat, ez a nő, ha pedig a kis körből lefelé egy kereszt, akkor ez a férfi. Persze ez itt nem elég közérthető. Emlékszik, az Arany Ranett finom mellékhelyiségének ajtaján ilyen figurák voltak, amikor még ő járt egyetemre. Bronzból voltak öntve, és azok a világoskék csempék, a tisztaság, és valami jó illatú sprét használhattak, mert az ember úgy érezte magát benne, mint egy kínosan rendben tartott fürdőszobában. Dehát ez egy falusi vécé. Jó. jó, nem klozett, nem budi. nem rete- rát, nem .. A függönyön át kinézett a buszfordulóhoz. Jó páran várakoztak a tizenegy órai járatra. Bányászok. Divatosan öltözött lányok. Néhány asszony. Ni, az öreg Lezsák néni. Megint utazik a fiához be a székhelyre. Persze, hétvége, holnap szabad szombat. Nézegetnek a kis építmény felé. Még nem lehet használni. Az ajtókat elég szépen lefestették. Hófehérre. Szinte idáig érződik a friss habarcs meg a mész jó szaga. Csöngetés után benézett a tanáriba. Gallyas nem volt ott, az osztályban akadt rá. Linóleumpadló darabjaiból bicskával meg zsilettpengével kivagdosott nyomósablonokat nézegetett a gyerekekkel. A linómetszet technikájával hozta izgalomba őket. Alig várják a rajzóráit. Nem ült le, amikor Gallyas Feri utána jött az irodába. Hellyel kínálta. Gallyas rágyújtott. Nem tudta, hogyan fogjon bele. Végül nagyot sóhajtva a székbe ereszkedett, és végigsimította az arcát. „Hogy vagy?” — kérdezte tőle. Gallyasnak majd leesett az álla. „Jó az albérleted?” Gallyas még mindig nem értette. Tett is a kezével egy zavart mozdulatot. „De hiszen, láttad, igazgató elvtárs...” — mintha ezt akarta volna mondani. Szalai az ablakhoz ment. „Gyere csak!” Gallyasi odalépett mellé. „No, mit szólsz?” — mutatott ál- lávail a vécé felé. Mit lehet erre szólni. Gallyas dühnyögött valamit, csak annyit lehetett hallani belőle, hogy „Há- áát...” „Szóval, épülünk, szépülünk, igaz, Gallyas tanár úr?” Elmosolyodott Gallyas Feri most már végképp nem értett semmit. „Aztán, tudod, majd épülnek pedagógusilakások is. Ha igaz, a következő ötéves tervben.” Rásandított oldalról. Gallyas a homlokát ráncolta. „Nem jó az a vécé. ugye?” — mondta Szalai. „.. .mmm. . . de, szerintem elég jó!” „Nem jó. Nem tudja az ember, hogy... hogy fiú-e vagy lány. Rá kéne, komám, fösteni!” Gallyas összerándult. Szalai nem hagyott neki válasz- nyi időt. „A pedagóguslakások meg majd ott lesiznek a domb oldalában. Látod? Nézd csak, innen egészen jól látszik. Közös nagy udvaruk lesz. Én már a terveket is láttam. Nemsokára tárgyalja a vébé.” Gallyas lehajtott fejjel állt előtte. Szalai szótlanul járt le és föl a szobában. „Szóval... - lehet azt csinálni késő este is. Vagy hajnalban...” Szalai ezen az éjszakán alig aludt. Kétszer is megnézte az öreg vekkert, amint megébredt, s előtte ott volt Gallyas szótlanul is nagyon beszédes arca. Nyolc előtt, amikor a sarkon befordulva a buszmegállóhoz ért, innen, átelenben csak vagy tizenöt lépés az iskola bejáratáig, sokáig nem tudta tekintetét a kis épületre emelni. Balogh Károly harminchét évesen egyszercsak kopaszodni és őszülni kezdett. Meg inni. Pedig ilyen gondtalanul talán még sosem éltek. Feleségével, két gyermekükkel már letudták az első tizenöt évet, lakást szereztek- vettek, volt egy kis kocsijuk. Tulajdonképpen a gyarapodásba bele is öregedtek. Baloghné harminckét éves korára elfáradt. Annyira elfáradt, hogy évek óta szeretett volna egy operabér letet, de évek óta annyira fáradtnak érezte magát, hogy nem volt ereje elmenni és sorba- állni érte. Balogh nem vette meg helyette, mert őt már régóta csupán egyetlen dolog érdekelte: a munka, amivel pénzt kereshetett. Üjabban meg a1 sör is, amit a gé- emkásokkal elfogyasztott. A férfi fűtésszerelő volt. Mondhatnánk : egyszerű fűtésszerelőként élt mindaddig amíg megalakították a géemkát. Persze azélőtt is fusizott, de az más volt. Most sokkal kényelmesebben folyt a munka, s nem kellett félnie sem, mert nem egyedül állt szemben a megrendelővel. Védte a géemká, még szerződtetett jogásszal is. Azelőtt, ha a maszekolás után hazatért, mor.gott. káíomkodott, idegeskedett, elmesélte a nehézségeket. Már nem sietett haza. Ledolgozván a nyolc, majd a további négy-öt órát, összeült a többiekkel, terveztek, vitatkoztak, magabiztosan, vidáman. Mégis kopaszodni, őszülni kezdett. — Mondjátok meg, miért? Miért éppen mosit? — kérdezgette szelíden a sörözőben. Sosem érezte magát ,ilyen szerencsésnek. — Az anyád hgsában sem volt jobb dolgod! — támadt a feleségére. mikor annak fáradt arcát látta. Nem értette, mi történt velük. Minden hónapban letette a tízest ai konyhaasztfelra. Kell ennél több? — Kell — válaszolta akaratosian az asszony, pedig már rózsaszín pongyolában járt-kelt otthon. Aztán Balogh észrevette, hogy a füle, orrlika erősen szőrösödik, mint az öregembereknek. A homloka, ghol, elhagyta a haja, kifényesedett. Nem dolgozott kevesebbet, mint azelőtt, de könnyebben. És nagyobb élvezettel. Miért kezdett akkor ilyen váratlanul és gyorsan öregedni ? Naponta leültek néhány sörre a géemkásokkal. Jóízűen tervezgeti tek. röpült az idő, sötéttel ért haza szinte minden este. Nem későn, de sötéttel. 1985. JÚNIUS 15. Csorba Győző: Népdal-variáció Kalapom szememre vágom, múlik, hervad ifjúságom, ne is lássam. Megszakad a szép szó bennem, alig fordul dalra nyelvem, — hol hibáztam? — Addsza, pajtás, a vasvesszőt, hadd verem meg a temetőt, nyíljon már ki, fogadjon be mindörökre! — Ö, ne bántsd te ott azokat a mohosult sírhalmokat, várj sorodra! Nem nyugvás a sír nyugalma, az a romlás birodalma. Vége-hossza nincsen ott a pusztulásnak. S úgyis elér a gyalázat majd, ha innét rendre egyszer odafekszel. — Keress addig nyugtot másban: ilyen-olyan földi lázban, szerelemben. Több az élet, mint az ének, ők a bölcsek, akik élnek, ne feledd el. Szíved verd meg Vasvesszővel, ne kezdjen a temetővel, inkább az éneket vessze, azt eressze! Simái Mihály: élni akaró éden meggyfa jön ajkához emeli fehérlő kürtjét most most fölzeng fölujjong fölsikolt minden zenévé árad a gyönyörűség hallod? a legszerelmesebb II silenziót játsszák a fák az élni akaró édent új ritmusban virág-hangszerelésben Dienes Eszter: Ne szeresd Lesütöm fekete szemem — karám mögött a ménes — kapáló lábak szívemen lesütöm fekete szemem Elfojtom torkom szavaim — harang hallgat a tájban — eső jön szél fű havazik elfojtom torkom szavaim Megkötöm két jó lábomat — nem kószálunk az égig — azért az utak: várjanak megkötöm két jó lábamat Ideje lenne vallani — kezem magasra tartom — ne szeresd tenger partjaim elbuktak forradalmaim Gulay István: Operabérlet P/ff* WT A/rp f 7 Az oldalpáxon BÉNYI LÁSZLÓ útiképei
