Szolnok Megyei Néplap, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-01 / 127. szám
s Irodalom* művészet ,985-JÚNIU$ '• Attila halála önarckép Feleségem Napraforgós udvar Irodalmi oldalpárunk fotói P. Bak János Damjanich Múzeumban kiállított képeiről készültek. úniusii reggel, szép, meleg idő. Kinyitom az emeleti szoba ablakát — s ekkor egy nagy testű madarat látok leszállói a terasz korlátjára. Hirtelenjében galambnak hiszem: de testesebb; aztán a pasztellkék tolláról felismerem, hogy kakukk. Nemigen szoktunk kakukkot látni a kertünkben, csak a hangját halljuk olykor a domboldali fák közül. Na, ez alighanem fészket keres, gondolom magamban. A kakukk máris a kerítésre száll, jobb- ra-balra tekinget, mintha azt nézné, jár-e az utcában valaki? Lesem,, hol akar itt fészekre lelni. Tudja azt ő jobban, mint én. hogy a szemközti ház előtt a villanypózna tetejére, a porcelánok mögé valamilyen madár odafész- •kelt. Mert azt veszi célba egyenest. Érdekel a dolog, soha nem voltam még tanúja a kakukk mesterkedésének. Csak a szokását ismerem, hogy más fajtabéli tojóval kelteti ki fiókáit.. Figyelem. Egyelőre csiak megállapodott a pózna tetején. Kíváncsian szemléli a kis szállást. A fészek üres — már úgy értve, hogy a tulajdonos nincs sehol. Csend van, reggeli csend, de a kakukk körbe-körbe- pillog, nem siet, óvatosan akar eljárni. Helyezkedik. Felülről, oldalról veszi szemügyre az ismeretlen szárnyas lakását. Tákolmány? Megbízható építmény? Ügy látom, tetszik nekii. Most már közelebbről vizsgálhatja; csőrével piszkálni kezdi, beletúr. Egyre bátrabb; belefeledkezik a dologba, pár perc múlva már otthonosan rendezkedik. Hanem egyszeriben számysuno- gást hall — visszaröppen a pózna hegyibe. Megérkezett a tulajdonos. Egy feketerigó. Az a riadt, gyom repülés, ahogy a rigó a villany drótra száll! A kakukk látványa egészen megbénítja; ring alatta a vezeték, görcsös ujjakkal kapaszkodik, nem mer a kék tollú madárra nézni, marad mozdulatlan, vagy félméternyire a fészektől. Noha a rigó jól láthatta, miben sántikált. a kakukk most úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Elfordul, nézelődik a világba, megjátssza, hogy véletlenül vetette erre útja, pihen egy cseppet. A rigónak pillanatnyilag nincs jogalapja reklamálni. Percekig ülnek így egymás közelében, két idegen, hallgatásba burkolózva. A kakukk álnok tettetéssel, a rigó úri tapintattal, éppen csak jelezve, hogy jelen van. Egészen kicsi — nemcsak a nagy testű madárhoz képest, hanem mert izgalmában összegörbed. — Kínos helyzet — gondolhatja magában. — Tettes, vagy nem tettes? Rajtacsíptem, vagy eszében Apró hangok pattogtak az éjszakában. A nyár meg se rezzent, mégisi, mintha szél lökdösné az ajtót, ablakot. Bútorokat. Távolról halk horkolás, köhögés, ember okozta nesz is vibrált, de ez csak kibukkant a meleg okozta tengerből, mely fojtogatóan áradt a fülledt éjszakában. Szerencsére valami tágás üvegharang megvédi az embert ettől az áradástól, de mintha ezt ai támadást könnyebb volna a burán kívül, benne a tengerben elviselni. A végtelen tömegű tenger észre sem venné habzásában, súlyos vizében az őrjöngő, könnyű embert. Az; asszony kicsit nevetett a bolond gondolatain. Ágya előtt, a szőnyegen felneszeit a kutyája. Ettől, hogy most már volt valaki, aki hallja, újra nevetett- Erre a kutya felállt, nyirkos orrával, meleg leheletével, fanyar kutyaszagával megvizsgálta az ágyat, mely szabadon - állt a búra közepén. A gondjaira bízott nő kinyújtotta és rátette a nyakára meleg tenyerét. A kutya megnyugodott: minden rendben, zökkenve visszakoppant a szőnyegre. Az asszony megint nevetett. Átlépett a kutyán, kitört a holdfény üvegfalán, és kiment a sötétbe. A kutya, aki szintén szívesen kiment volna, szűkölve és türelmetlenül várta a hívást. Mikor az asszony visszajött, még tétt néhány kísérletet: négy lábát ösz- szefogva magasakat, ugrott, de az sem volt betörni? A látszat ellene szól. de ki tudja?..„ Ne hamarkodjuk el az ítéletet. Különben is — a gyanakvás ronda dolog. — De az is meglehet., hogy pillanatnyi harciassága elmúlt, s most kissé gyáván gubbaszt; mit kezdjen az erősebbel? Vár. Vár a kakukk is. Egyrészt, lehet benne annyi becsület, hogy ne térjen ki az esetleges .felelősségre von ás elől, másrészt, azt is latolgatja, hogy milyenek a további esélyei. Talán — gondolja — ez Szakonyi Károly: Madaras történet a rigó nem is a fészek tulajdonosa. Csak úgy erre szállt, s megült egy kicsit. Akkor pedig várni kéne türelmesen, amíg odébbáll. De a rigó mozdulatlan. Ha mozdulatlan, hát. mozdulatlan — véli a kakukk —, nem pazarolhatom az időmet holmi ostoba várakozással. Töprengéssel meg színjátszással sem tölti többé az idejét, újra érdeklődéssel nézegeti a fészket. Közelebb röppen, még közelebb — fél szeme a rigón, de az csak gubbaszt. Na, akkor lássunk munkához! És belehuppan a fészekbe, rendezgeti. Nem lesz itt semmi hiba. A rigó előbb csak odasandít. Nem akar hinni a szemének. Bámulja a nagy madarat, bámulja: szinte várja, hogy a látvány a végsőkig felbőszítse, és az indulata legyőzze jó modorát; agyát elönti a vér — betelt a pohár. Verekedni kell! Megalázó helyzet. Kétségbeesik, de nincs más hátra, muszáj küzdeni. Nem, a kakukk nem hagyja abba, nem megy el — hát rajta! A fészek peremén terem, s teljes erejéből csőrével belebokszol ellenfelébe. A kakukk felkapja a fejét. — Na, nézzenek oda! — Valami efféle van a mozdulatában. Védekezik, visszavág. Furcsa módon ő érzi magát oktalanul inzultálva; ahelyett, hogy kereket oldana, neki áll feljebb, meg akarja tartani a pozícióját. Szegény rigót ez végképp elkeseríti. Csőrével, szárnyával csapkod, 'morális igaza teljes tudatában rigófeletU harcot vív. Nehezen bír el a kakukkal, de akkora benne a kétségbeesésből fakadó düh, hogy a nagy madár asszony visszafeküdt, és ebből megértette, hogy hiába ugrál. Az asszony vigasztalóan kinyújtotta az egyik lábát, és rátétté a kutya hátára. így feküdtek, egymást figyelve, soká. Később az asszony visszahúzta a lábát, és ezt a kutya, álmában, lassan vette észre. De észrevette, feltápászko- dott, és odadugta az orrát a párnához. Az asszonyt zavarta a szaga, nem akarta megbántani, simogatva tolta el magától. A kutya hátrább lépett. Leült, de figyelmesen nézett. — Nem ereszthetlek ki, mert odalent be van zárva a kapu. — Tudom. —: Hát akkor mit akarsz? — Hol voltál? Az asszony megint nevetett, mert hazudni nem akart a kutyának: hívott valaki. Kerestem valakit. Talán Flórát, aki titokzatosan sietett valahova, mert egy pillangót akart megfogni. A kísérletei számára. Nagyon sietett, a fal felé rejtőzködő természet. A sarkon utolértem, és így, megveregettem a hátát, és mondtam neki. hogy csak idáig kísértelek, mert vár a kutyám. Rám se nézett, sietett tovább, csak a pillangók érdekelték, én túl nehéz voltam a számára. Visszafordultam, és sétáltam egyedül valahol bent. az ismeretlen sűrűségben. végül is hátrálni kényszerül, ám még mindig nem látja be, hogy nincs igaza, a fészek körül verdesve küzd; ott. püfölik egymást a levegőben. Parázs viadal. A kis rigó győzi, egyre messzebbre kergeti a betolakodót. Végül fölé száll, lecsap rá. elüldözi. Üldözi, üldözi — mert a kakukk most már menekülne, de kap még egyet-kettőt.. Légi harc. Cikázva elsuhannak a hegy felé. Már nem látom, mi történik. De a kakukk nem jön vissza. Hanem egy idő múltán a feketerigó. Meglepetten, kimerültén érkezik. Képtelen lecsillapodni, köröz a pózna körül. Talán leszállna, de indulatába még azt sem tudja pontosan,, hol van. — Még ilyet! — Ez jár a fejében. — Még ilyet?! Még néhány kör — aztán megállapodik a dróton. Piheg. Rettenetesen feldúlt; leginkább az bántja, hogy ennyire kihozták a sodrából. Kifújja magát. A fészekre néz, aztán sebcsgn széttekint. — Hohó! Nem ülhetek itt nyugodtan! — És összeszorított csőrrel a fészek fölé röppen. Nem a fészekbe, hanem a szélére, teste megnyúlik, befedi egész otthonát. A testével védi. Eltakarja. S így is marad. Nézem egy óra múlva. Még mindig ott ül, abban a tartásban. Délfelé újra kinézek. Még mindig. Meg se moccan, takarja nyújtott, testtel a fészket. Ez már megrendítő. Háborgó lélekkel ülhet ott. Hite alaposan megtépázva; már nem bízik a jogrendben. Elszállna, dolga volna, ezer tennivaló várja, de hogyan hagyhatná ott őrhelyét? Ha egy kakukk csak úgy kénye-kedve szerint otthonára törhetett, ha ilyesmi fényes nappal előfordulhat, akkor minden megtörténhet! Minden! — Abszurdum! — motyogja harsány fütty helyett. — Abszurdum! ényszerűségből ráér töprengeni. Az is megfordul a fejében, hogy azért (milyen bátor volt! Hogy helyén volt az esze. Megfutamította azt a nagy madarat, képes volt megvédeni a fészkét. De ha ez megnyugtatja is, mégsem büszke rá. Nem, büszkeséget nem érez, inkább szomorúságot. Nem füttyög, nem rep- des. Jobb lett volna, ha nem kell átélnie ezt a harcot. Akkor most gyanakvó sem lenne. Mert minduntalan, amikor már érzi, hogy rettenetesen fárasztó ez az őrködés. eszébe jut: hátha visszajön a kakukk! És megint verekedni kell. Elkeserítő. Napnyugtáig már el sem hagyja a fészkét. Egy tágas, szép téren körülnéztem. Nagyon szép volt, mint egy párizsi tér, középen kerttel és körül palotákkal. Nem is, a piros ég alatt vízben tükröződő égen, úszó Walhalla. Három kisgyerek jött az anyjukkal. A sötétben azt hittem, de a nagyanyjuk volt. Megkérdeztem a nevüket, Ladik Lacika, Eszter és a harmadik, a legkisebb, az is kislány, nem tudott még beszélni. Lacikát és Esztert kézen fogtam, nagyon kedves, puha. ölelő, simu- lékony kezecskéjük volt és szép gyöngéd arcuk, szebb, mint az én gyerekeimnek. Vezettem őket, én nevettem a furcsa nevükön. És nem borítod ki a ladikból a testvéreidet? Nem! Nagyon komolyan felelt. Ladik Lacika. Én is bemutatkoztam, nem nekik, hanem a nagyanyjuknak. Az öregasszony megörült nekem, és mesélni kezdett valakiről, aki elfelejtette, hol lakik. Ezalatt én is elfelejtettem, hol lakom. Mondtam neki, hogy én se tudom a címemet, de nem segíthetett rajtam, hát elváltunk. Akkor egy öregúr csatlakozott hozzám, hogy neki is mondjam meg, ki vagyok, de csak azt árultam el, hogy eltévedtem. Erre visszavézetett arra a térre, ahol a gyerekek miatt eltévedtem. Örömmel megismertem a helyet, gondoltam. innen már visszatalálok, és leráztam az öreget — aki ezt sajnálta, és ennek örültem. De mégsem találtam haza, nem oda. hanem gyerekkorom .utcájába értem. Megismertem a régi villamost, amihez hasonló már nincs is sehol sem. Késő éjjel nem bolyonghattam az utcán, bementem egy öreg házba, egy régi házba, kivettem egv szobát, és lefeküdtem. De nem bírtam aludni, folyton azon gondolkodtam. hói lakhatom. Hol a helyem, és hol vagy te !s, mert te biztosan hazavezet.nél. Nem bírtam elaludni. Hogy lehetne megtudni, hol lakom. Csak arra emlékeztem, hogy nemrégen költöztem oda, és előttem az a Flóra lakása volt. Hogy lehet az? Flóra fent lakik a hegyen, és az egy nagy, sötét szoba, valahol József- vagy Erzsébetvárosban, valahol. ahol csekély a forgalom, és meg lehet a ház előtt kocsival állni. A rádióra is gondoltam, be kéne mondatni, hogy elvesztem, és majd csak jelentkezne valaki. Nem bírtam aludni, de felkelni se mertem, mert egy vénasszony aludt ugyanabban a szobában, őrzött engem, nehogy fizetés nélkül elmenjek. Ami nagyon könnyű volna, mert körül minden nyitva volt, mintha valami építkezés közepén volnánk. Mondtam az öreg nőnek, hogy nem bírok aludni, mire nyögött ős forgolódott, de nem ébredt fel. Látod. Most csönd van, és még messzi a reggel. Aludjunk. Nyugtalan vagyok, mert olyan tétlenül telnek a hetek. Dolgozni szeretnék, de a család meg az ide-oda menni meg a semmi, meg az átmeneti állapot — eltévedek a semmittevésben. És mégis jobb. mint a mesterséges magányban. Tudod, milyen vagyok?" Mint egy nagy darab vajas-mézes kenyér lebontva üveg- búrával. amit körülzümmögnek a darazsak. Egy darabig mérgesen dörömbölnek az üvegen, aztán elunják, és tovább nem törődnek vele, élik a maguk életét. De azért titokban lesik, mert hátha elfújja a szél a búrát, és akkor szabad a vásár. A kutya összegömbölyödött a szőnyegen, hosszú fekete orrát barnapiros rojtú vállába fúrta, türelmetlenül horkantott, nem bírt elaludni a körülötte keringő gondolatoktól. Az asszony kitárt ujjaival a kidudorodó gerincgyöngyén játszott. A kutya ezt nem szerette, másik oldalára fordult, hosszú, csontos lábait nyújtotta az ágy felé. S mondta, mint egy férj. álmosan, unatkozóan, figyelmetlenül: álmodsz. Igen. egész nyáron olyan szo- rongósakat, olyan rengeteget álmodom. Tudom is, hogy miért. Visz a ladik a tévedések vizein. Mennyit tévedtem életemben! Mennyit mulasztottam. Seneca szerint, akit kielégít a sors, annak hamar bevégzi az útját. De hát ezt csak egy kutya mondja. Irodalmi oldalpárunkat azoknak az íróknak a műveiből állítottuk össze, akiket a Verseghy Könyvtár a megyei könyvheti rendezvényekre meghívott. “í Egy kutya
