Szolnok Megyei Néplap, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-08 / 133. szám
8 Irodalom» művészet 1985. JÚNIUS 8. Katkó István: Az álhivatalnok emlékeiből sításokat és a kaszinók lovagias ügyeit. Alacsony származásuk ellenére szavaikat teletűzdelték német, francia és angol szavakkal, s büszkélkedtek, hogy monoklit viseltek és ezüstnyelű sétabotot. Dicsőségük persze régen elhervadt, s elvesztették fogékonyságukat az idők változásai iránt. Az ő fogalmaik szerint az álhivatalnok a szellemi bűzözés legalacsonyabb kategóriájába tartozik. Így csak azok beszélnek, akik nem képesek megérteni; a mi hivatásunk művészet, a hozzáértésnek, az alkalmazkodóképességnek számos fortélyát kell elsajátítani, különben kontár maradsz. Feleségem mindig tudta, amikor új szerepre készültem. Ilyenkor napokig türelmetlen voltam és étvágytalan. Órák hosszat jártainkéi tem a szobámban a bezárt ajtók mögött. Azt sem tűrtem, hogy kinn a másik szobában recsegtessék a rádiót, s valami lármával kizökkentsenek abból a légkörből, amit képzelőerőm által teremtettem. Mindenkinek van valami mániája, miközben munkához lát. Nekem a csönd volt. Feleségem sokszor kérdezte, miért ülök órák hosszat töprengve, miért beszélek magamban. „Kell” — feleltem kurtán. Később már sejtette, hogy mindez az átlényegülés miatt van. A felkészülés első szakaszában parancsot adtam önmagámnak az átalakulásra. Amikor már észjárásom, mozdulataim, hanglejtésem elérkeztek a tökéletességnek arra a fokára, amit megköveteltem, s már magam isi elhittem, hogy ennek vagy annak a hivatalinak a megbízottja vagyok, akkor kezdődött az ügy előkészítése. Talán nevetségesnek tűnhet ez az aprólékos munka, de nekem képzeletbeli főnököm és kollégáim is voltak. Nevet kaptak, és alakot öltöttek, velem együtt ott ültek a szobában, amely hivatallá vált; bútoraim is átalakultak, valami kényszer következtében. Néha előfordult, hogy feleségem behozta az ételt, és én ráripakod- tam. — Nem látja asszonyom, hogy most az osztályvezetővel tárgyalok?! A kontárok lenéztek, és azt terjesztették rólam, hogy körülményes ember vagyok. Mit tudnak ők arról,' hogy ez az átalakulás micsoda örömet jelentett számomra. Én nem az utcáról mentem fel az áldozat lakására, hanem a saját hivatalomból. Értik a különbséget?! Én minden ügyemet megbízható állami ember módjára készítettem elő. Még aktákat is gyártottam a gyanúsítottakról, kikértem róla főnököm és kollégáim véleményét. Szükségem volt erre a szerepjátszásra, hogy teljes jogú megbízottnak érezhessem magam. Ez adott azután végtelen nyugalmat, ezért tudtam még mosolyogni is, amikor közöltem az ügyfelemmel, hogy dolgában a törvény szigorával járok el. Voltak álhivatalnokok, akik mindenféle kitalált ügyekben keresték fel az ipséket. Én nem. Mindig a törvénynek azt a paragrafusát alkalmaztam, ami az esetre vonatkozott. Ha előfordult néha, hogy a nyomozás során kiderült ügyfelem ártatlansága, nem igyekeztem hamis indokkal vagy ráijesztéssel pénzt kicsalni belőle. Ehhez nem éreztem jogot. Nem is értettem, miért vették be a vádiratomba, hogy megtévesztettem az embereket. Azt hiszem, tehetséges hivatalnok lett volna belőlem. Voltaképpen csak azért nem lettem, mert örökösen hajlandóságot éreztem az alakváltoztatásra. így szabadon kinevezhettem magam a legkülönbözőbb posztokra, nem kötött a bürokrácia, ami a valódi hivatalokban olykor akadálya a tehetséges emberek előmenetelének. így valósítottam meg azt a mondást, amely valamelyik francia királytól származik: az állam én vagyok! Az ember tevékenységét nem kísérheti állandó siker, hiszen a valódi hivatalnok is követhet el hibákat. Versenytársammal, az igazi állammal támadt összeütközésemet bizonyos jogi formák közt intéztük el. így neveztem mindig a bírósági tárgyalásokat. Saját ügyemben is magam készültem fel, nálam a hivatalból kijelölt ügyvéd csak statisztálhatott. A bírák sohasem tudták elleplezni csodálkozásukat, amikor periratomat jogi körültekintéssel elemeztem, s a tárgyalóteremben sem estem ki abból a szerepemből, hogy voltaképpen hivatalnok vagyok. Higgyék el nekem, mindig ez a szerepkör tetszett' a legjobban. És volt idő, főként az ötvenes évek elején, amikor jövedelmező foglalkozás, volt álhivatalnoknak lenni. Abban a korban valódi hivatalnokok is gyakorta keresték fel mindenféle ügyben az áldozatokat. Nemrég szabadultam négyéves börtönbüntetésem után, és hamarosan szomorúan tapasztalnom kellett, hogy az én időm lejárt. Csak egyetlen esetemet mesélem el. , Szokásomhoz híven, gondosan előkészítettem az ügyet. Amikor becsöngettem az illető lakására, és elkezdtem a mondókámat, valahogy furcsán kezdtem magam érezni. A gyanúsított szája körül alig látható mosoly bujkált. Valami hibát követhettem el — tűnődtem. Már-,már futni készültem, mint a közönséges srenkelők, amikor a pasas jóindulatúan megkérdezte: — Maga álhivatalnok? Próbáltam miagam megjátszani, felkaptam a fejem, és szigorúan meredtem rá. — Ne tagadja — mosolygott az ipse. — Lesír magáról. Akaratlanul is kitört belőlem a kérdés: — Miből látni? Erre elnevette magát. — Valaha magam isi foglalkoztam ilyesmivel. Behívott a szobájába, és leültünk beszélgetni. Ma is szégyellem magam, ha erre gondolok. Engem, a hivatásom mesterét, még sohasem szégyenítettek meg így— Most jött ki a börtönből? — Honnan tudja? Fölényesen mosolygott, és nem felelt rögtön. Cigarettával kínált, aztán azt mondta: — Maga szerencsétlen alak. Ha így folytatja, holnap lebukik. Léhajtottam a fejem. pasas_ megsajnált, mert a vállamra tette a kezét. — Értse meg, ma már az emberek nem félnek sem a valódi, sem az álhivatalnokoktól. Széttárta a karját., — A régi ötletnek fuccs. Tanácstalanul nézhettem rá, mert kitalálta a gondolatomat: — Tőlem ne várjon új ötleteket. Olyan emberbarát nem vagyok. Először fordult elő velem, hogy megreszketett a lábam, amikor lefelé mentem a lépcsőn. Serfőző Simon; Irány Akire olykor petrólámpa vetette kormát, húzok magam után neoncsóvát. Éles arcom hegyet elnyes. Megyek jöttöm irányába. Elszántság, erőd szorítom markomban. Sorsomnak vagyok szép szál legénye. Végem elől irány a végtelenségbe! Akaratomtól nyíljanak tágasabb egek, messzeségek. A zt hiszem, színész sincs, aki úgy felkészült volna szerepére, mint én. Voltak kontárok is, akik gyakorlatlanságukat, sőt gyávaságukat hangoskodással leplezték, mikor becsöngettek a kiszemelt áldozat lakására. Rekedtes, bántó torokhangon beszéltek, mozdulataik tele voltak mindenféle túlzással, szemük fehérje félelmetesen villogott, holott szánalmas fickók voltak. És rendszerint siettek. Egy embernek, akinek azt kell elhitetnie, hogy mögötte az állam- hatalom áll, nincs oka sem a sietségre, sem a kuliSszahasogatásra. A magabiztosság, a barátságos modor még nagyobb félelmet kelthet. — Kicsit körülnézünk a lakásában, uram. Mindig így kezdtem. Többes számban, holott cSak egyedül voltam. Ezzel is jelezni kívántam, hogy hivatalnok vagyok. Még biccentettem is köszönésképpen. A kontár természetesen ráordított arra a szerencsétlenre, hogy parancsa van erre is arra. Egyszóval túljátszottá a szerepét. Többnyire ezért bukott le. Nagyon szégyenletes dolog egy intellektuális bűnöző számára, amikor futni kell lefelé a lépcsőn, esetleg kergetik is, mint a közönséges besurranót vagy zsebest. Én éppoly kimérten és öntudatosan távoztam, ahogy jöttem, holott néha az én lábamat is ingerelte valami a sietésre. Magatartásom miatt még a bírák is tisztelettudóan szoktak velem viselkedni. Szóval nekem elég volt az a néhány szó, amit az ügyfelemnek mondtam, miközben alig látható mosoly játszadozott az ajkam körül, s az illető máris falfehér lett, esze ágában sem volt igazolványt kérni, engedelmesen ment előre, nyitotta sorban az ajtókat. Fellépésemnek köszönhetem, hogy ügyfeleim illő módon, finoman igyekeztek a megvesztegetést elintézni velem. Sohasem szerettem a- pénzéhes Szélhámosokat, én élveztem, amikor áldozatom zavartan köhécselni kezdett, célzásokat tett arra, hogy közbenjárásommal milyen jót cselekednék neki személy szerint. Én olyany- nyira átéltem egy becsületes köztisztviselő habozását, hogy még lelkiismeret-furdalásaim is voltak. Kicsit félrefordultam, a vér lassan a fejembe tódult, amikor éreztem, hogy a pénzt a zsebembe csúsztatják. Sokan ilyenkor úgy érezték, hogy a pénz kiégeti a ruhájukat, sebtében távoztak, ha addig erőlködtek is, hogy valódi hivatalnoknak látszanak, hirtelen kiestek szerepükből, és többnyire ez volt a végzetük. Én nem voltam soha olyan rosszindulatú, hogy kiábrándítsam a pasast abból, hogy most valódi államhivatalnokot pénzelt le. Kifelé menet csak annyit jegyeztem meg, hogy újra megvizsgáljuk az esetet. Ennél többet soha nem ígértem! Ha ügyfelem továbbra isi nyugtalannak látszott, nem értette meg, hogy. a dolgot elintézzük, akkor többnyire közömbös dolgokról kezdtem beszélgetni. Arról, hogy a szobájában milyen szép ez vagy az a festmény, hogy mostanában hűvösebbek az esték s a többi. Ebből még a fafejű is megérthette hoigy a szóban forgó ügyet a magam részéről ad acta tettem. Volt idő, amikor gyámügyi előadó, adó- és lakásügyi hivatalnok, sőt bűnügyi nyomozó is voltam. Természetesen mindig civilben. Talán hivalkodásnak tűnik, ha azt mondom, sohasem volt sem maszkom, siem jelmezem. Tudtam, hogy az átlagos polgári öltözék a legjobb munkaruha. A kontárok mindig kiadjusztálták magukat, s ezzel váltak feltűnővé. Pedig minden akkor dől el, amikor megszólal az ember. Beszélgettem a börtönben régi, úri szélhámosokkal. Nem szerettem őket. Nagyra voltak azzal, hogy ismerték az egykori arisztokráciát, számon tartották a híres kártyaadósságokat, váltóhamiBalia D. Károly: Súlyosan József Attila Balatonszárszón; amikor még visszafordult kockáim súlyosan súlyosan gurulnak kivetett magányos hontalan tárgyak csúcsukat élüket meg-megcsikordítva odasziszegnek a gömbölyű halálnak súlyosan húzom a húzom a síneket lábamra kötözött kátrányos talpfák mérföldre előttem mérfölddel mögöttem várva várt vonatom sziklának siklatták egeim riannak riannak súlyosan madarak hullnak a megfagyott földre eszmélő kutyája lompos hűségemnek hová keveredjen mely hideg küszöbre
