Szolnok Megyei Néplap, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-22 / 145. szám
1985. JÚNIUS 22. Irodalom, művészet Donkó László: Nyár Érzem a héliumtűz illatát, idáig hozza ősi napszél, felizzítja a ház betonfalát, tűzoltó zápor elleng, cs&íc fél. Zölden lobognak fűzek, jegenyék, füstjük zöld jelet ír az égre, indítaná a Mátra hús szelét, vétót irádióz a Nyár: Dienes Eszter: Vadgesztenyék között Nélkülem múlt el fél utad Nélküled mentem fél utat... Barbár határok, vadgesztenyék között elmúló jövés-menés. Jó. hogy az út felére ,mégis ...! Egy gyümölcsággal megsímítalak. Ha itt ivagy, szám, szemem se érzi, ha elmégy, hiányod feldagad. Oskar Kokoschka: A koncert iófok. Az Éden bár terasza. Délután fél három. Ereje minden megfeszítésével süt a nap. Ez már az utószezon lenne, szeptember vége, amikor a balatoni fürdőhelyek elnéptelenednek, hajnalban bőrösödni kezd a víz, és a hotelportás olykor el is szunyókál a pult mögött, de idén a nyár valahogy nem akart véget érni, a primadonna a függöny leeresztése után tovább énekelt, s égve maradt a csillár a kitakarí- tatlan lakásban, a vénasszonyok nyarából az élemedett fruskák nyara lett, az üdülők kimentek az állomásra. majd csomagjaikat a peronon hagyva, újra visszatértek, éjszaka elsötétedett a tó, nappal meg szinte kitiszavirágzott a csillogástól, de nem tudott se igazán lehűlni. se fölmelegedni, az évszakok valamilyen vákuumában stagnált az idő. Hát én mit keresek itt? Éppen Siófokon? Épp az Éden bár teraszán? Délután fél háromkor? A nyár mintha bennem se akarna véget érni. Észrevettem, hogy verítékezés nélkül is izzadok, írógépemben megsárgul a papír, és reg- gelenkint nyitva felejtem a vízcsapot. Ezért jöttem le ide. Csak úgy, szinte találomra. Öt nap szabadságot adtam magamnak, hogy valami már történjék velem. Mint amikor egy vasgolyót eleresztenek, guruljon, amerre tud, vágja zsebre egy járókelő, ütközzön neki a másik golyónak, essen bele a ciszternába... Az Éden napsütötte fala mellett öregedő, kopasz, pucér felsőtestű, ékszerekkel bőven kidekorált férfi ül. Akár egy király, akiről a suszterinas éppen most kiabálta ki, hogy meztelen. De a nemzeti s a magánékszereket azért a testén hagyta. Hadd lássa így is mindenki, hogy ő a király. Szőnyegkirály vagy redőnykirály, vagy egyszerűen csak munka nélküli uralkodó. Mióta ül már itt? Talán május óta, amikor az Éden bárt megnyitották. És meddig marad? Talán az utolsó záróráig. Ha kétezerig tartana a nyár, föl se állna a helyéről. A hatvan-hatvanöt éves korában megállapodott. időtlenül öregedő férfi rövid kempingnadrágot visel, mellén őszen böndörödik a szőr, esetleg ondolálja is szőrzetét, s ahogy a lábát szétterpeszti, kicsit kibukkan a heréje, de a nadrágon, a szőrön és a herén kívül csak arany van rajta, aranylánc, arany karperec, arany karára. A kisujjain egy-egy arany brillgyűrű. Fülbevalója nincs. Valami világoskék folyadékot iszik, szalmaszállal, metszett pohárból. Ilyen színű italt még nem láttam. Ilyen ital talán nincs is. — Ti mit kértek? — Egy White Ladyt. — Egy puncstortát. Az őszi napkirály asztalánál két ifjabb férfi is melegíti a székeket, ők az alfezőrök. A főnök segédei. Az egyik csíkos fúrdőköpenyt viAz asszony leült a kisfiúval szembe, és figyelte, ahogy az ételt habzsolja. — Csináljak kakaót? — kérdezte ugrásra késizen. — Kakaót? — nézett csodálkozva az asszonyra Gyuri, miközben egy tétova morzsa leájult a szájából. — Szereted? Átkozott világ! Minden finomat szeretek, ha ideadják nekem! Gyuri a kérdésre megvonta a vállát, és szégyenlősen elmosolyodott. — Szeretem. A gyerek evett, az asszony jóllakott a nézésétől. Aztán a kíváncsisága tovább hajszolta. — Tulajdonképpen miért nem akartál hazamenni? Csak nem szöktél meg otthonról? — Anyu küldött el ma este, hogy keressem meg Béla bácsit, és nélküle haza ne merjek menni. Az asszony örült, hogy a gyerek feszültsége végre oldódik. Tulajdonképpen mindegy, hogy miért nyugszik meg az ember, de a legjobb az, amikor a másikban oldódik a feszültség, és ebben visszatalálhat önmagára is. — Tetszik tudni — kezdte a kisfiú —, a Béla bácsi anyu ismerőse. Nekem mindég csokit szók’ hozni. Bármi legyen is, mindég el szoktak küldeni otthonról, hogy menjek a térre játszani. Ott meg a lan- galéták fociznak, és rajtam röhögnek. Azért, mert teljesen béna vagyok. — Aha — mondta az asszony, bár semmit nem értett a gyerek szavaiból, újra megkérdezte — hogyan is állunk ezzel a Béla bácsiddal? — Hát anyunak egy ismerőse. Nekem mindig csodi jó dolgot hoz. Aztán meg, amikor kiörvendezem magamat az ajándékokba, azt mondja Béla bá, hogy menjek le a térre. Ott jó, mert van egy-két haverovics, meg a Julika, aki még mindig imád homokvárat építeni, miközben rajtunk röhög az egész park. Mindegy. Este hazamegyek, és Béla bá. meg anyu mindég ösz- sze vannak veszve. — összevesztek, nem? — szól közbe az asszony, aki még a gyerekek megaláztatásainál is jobban utálja a szenvedő igealak germán változatát — Ügy, ahogy tetszett mondani. De Béla bácsi még többet iszik, mint az anyu. És olyankor durva. Egyszer meg is vert. — Ugyan miért? — Akkor az volt a baj, hogy bezárt a sarki közért, és nem tudtam hozni bort. Áztat mondta nekem Béla bácsi, hogy lusta vagyok, és hazudok neki, hogy a közért nincs nyitva. — Most merre akartad keresni ezt a Béla bácsit? — Hát. először a pipás vendéglőben, ha nincs ott, a kávésnéni megmondja, hogy merre mehetett, szóval majdcsak... — Értelek — bólintott szomorúan az asszony, ési átment a szobába megágyazni. A fiú feszülten figyelte az asz- szony neszezését, aztán figyelme lankadni kezdett. A lepedő surro- gása, a párna puffogása elkábította, régi nyugalmakat idézett benne. Apja erős mozdulatát, ahogy kivarázsolta az összecsukható ágyat! Az udvar csöndjét, ahogy nekiveselkedhetett, és belepisseg- hette a sok gyomrába lőlyölt üdítőt. Aztán jött a csend, és észrevétlenül takarta be a kisfiút. Amikor a konyhába vissizament az aszony, a gyerek ráborulva a konyha asztalára, mélyen aludt. Reggel az asszony becsöngetett a gyerek áltai megadott címre. A kilincsbe kapaszkodva bávatagon nézett rájuk egy nő, majd tekintete lassan lebillent a remegő gyerekre. — Ügy! Szóval méltóztatott hazajönni a gerófúr?! Már megint hol az anyád kínjában kujtorogtál, mi?! — és az asszony kezéből kitépve a gyereket, lazán bepofozta a füstös előszoba végébe. Ezután a hajába túrt, majd akadozva, resze- lős. kopott hangon folytatta: — Na, mit akar még? Most mit áll itt, mint egy piarista ellenálló? He?! Ez a kölök az enyém, érti? Ennek a hálátlannak ez a szokása. Mindég meglóg! És hazudik. Mer. hogy én lököm el a háziul-, és — de hát mi az ist’ bámul rám?! — és az asszony orra előtt bevágta az ajtót. összeállította; Rékasy Ildikó sei. A másiknak piros kardigán van a nyaka köré hurkolva. A félmeztelen úriember kinyúl ültőhelyéből, és az elsuhanó presz- szóslánynak egyszerűen a farát ragadja meg, a jobb fenékpárnáját, gyűrűs kisujjú jobb kezével: — Mucika, egy White Ladyt meg - egy puncstortát, és nekem a szokásost ... Galsai Pongrác: Aranyember Én a gazdagságot könnyen elviselem, még legpimaszabb változatában is. úgy látszik, nem vagyok forradalmár alkat, a jómódú embert természeti jelenségnek is tartom, mint a mennydörgést vagy a lidéreet, erre születni kell. s különben láttam már igavonó jószágot élősdivé átalakulni, a történelmi példák pedig azt bizonyítják, hogy nemcsak a lókupeckedésből lehet meggazdagodni... A kisasszony meghozza a White Ladyt, a puncstortát és az újabb pohár kék színű folyadékot. — Százhatvanezer volt a bankban — meséli most az ékszeres úriember. — Gondoltam, megütöm. Utóvégre vagy zsugázunk, vagy malmozunk... Nekem összesen hétszáznyolcvan forint szorong a zsebemben, meg valami apró, nem számoltam meg, újabban a filléreket el sem fogadom, nem szeretek a zsebemből perselyt csinálni. — És képzeljétek, a Béla bácsinak megint mázlija volt — folytatta a félmeztelen, ékszeres .úriember. Robbantottam a bankot. Ilyenkor a Béla bácsi, ugyebár, sürgősen revansot ad... Tegnap magamhoz vettem negyvenezret, egyétek meg, mind bedobtam a partiba, el is vesztettem az utolsó grandig. igaz, nem nagyon akartam már játszani. . . Erre Fürtöske. az az állat nekem támadt, hogy menjek .a búsba ilyen piti összeggel, adjam a feleségemnek kosztpénzre, aki százhatvanezret besöpör, annak legyen bátorsága veszíteni, meg igy meg úgy ... Hát mit szóltok? Ilyen állat!... Még három napom van hátra, az IBUSZ-szobót előre kifizettem, ebből a hétszáznyolcvan-valameny- nyiből kell kihúznom a hét végéig... — Szióka-mióka! Puszi, puszi... Sokat késtem? Szénfekete hajú. kakaóbarnára sült, fehér inges lány lendül be a teraszra, inge combtőig ér, mint hajdan az orosz muzsikoké, alatta csak bikinit visel, őrá is jutott néhány arany, a derekán feszülő bőröv például aranyozott, s Béla bácsival ellentétben fülbevalót is visel, de az nem feltűnő, van egyéb néznivaló rajta, most áthajol az asztalon, keblei úgy rezegnek a fehér ingben, mint amikor a labda a góldobás pillanatában pattogva betáncol a kosárba, mozdulata áthajol a poharak fölött, csókot nyom Béla bácsi tar koponyájára, szép. puhán ívelt, meleg szájával arra a gusztustalan bőrfelületre, majd helyet foglal a negyedik széken ... — Mizujs? — kérdezi. — Képzeld, kis szilaj Aranygolyóm — mondja a kopasznak —, egész délelőtt windszörföztem ... Remek volt... Te nem akarod egyszer kipróbálni? ... Az öregedő napkirály felel valamit. De erre már nem tudok figyelni. Én, aki oly higgadtan hallgattam végig Béla bácsi elbeszélését a rendőr után kiáltó zsugapartikról, a százhatvanezres bankról meg a negyvenezres revansról, most hirtelen méregbe jövök, agyereim összeszűkülnek, lobogni kezdek, mint egy vörös zászló... Méghogy szilaj Aranygolyó! Ez a vén naplopó, ez a tar gnóm, ez a rö- vidnadrágos varangyosbéka? És hogy nem akarja-e egyszer kipróbálni ?Micsodát? A széllovasozást? A hajlékony, kecses száguldást a Balaton tükrén? Ez? Ez a pókhasú fezőr? Ez az emberi nem szégyene? Ez a testi szerencsétlenség? ... Hát hiába, az ilyennek jut minden! A legvakítóbb nők is! A fiatalság, a gyönyörűen ívelt szájak, labda- keblek. feszülő csípők!... Ez a lány ma este bebújik az ágyába, a paplana alá, a rövid nadrágjába... Itt ül az öreg roué egy helyben, egész nap, és mégis mindig történik vele valami, öröm, élvezet, kaland, meglepetés... „Dögölj meg! — gondolom. — Rakjanak bilincset a karpereces csuklódra! Fulladj meg a következő korty világoskék kotyvaléktól!... ” — Isteni ez a nap! — mondja a lány, székét a nap felé, az én irányomba igazítja, lábát keresztbe veti, és elhenyél. — Béluska, rendelj nekem egy hideg sört... Hátat vetek a napnak. A lány meg velem szemben, fehér ingben, bikiniben, keresztbe vetett lábakkal. És pillantásom ekkor a térdére esik. Na. nézd csak! Ki hitte volna? Milyen csontos térdei vannak! Csúnya, száraz, ellenszenves térdei. Mint egy folyosókövön csúszkáló takarítónőnek. Vagy egy aszfalto- zónak . .. Ezt a szép, fiatal lányt hogyan büntethette a természet ilyen formátlan térdekkel? ... gondolattól egészen megkönnyebbülök. Valósággal jókedvem lesz. Utóvégre van még három szép őszi napom, hétszáznyolcvan-vala- mennyi forint, majdnem egy ezres, szűkén elég lesz, Isten nem ver bottal, a nap adja az árnyékot is, az egész világot nem lehet fölfalni, minden jó, ha jó a vége, és most már nyugodtan nézek a jövőbe... Henri Matisse: Női mellkép lezárt szemekkel Bella István: Két fiú Rozsnevetésű az egyik, a másik foúzamosolygás, sírásuk lárnyát, ha vedlik, gyémántol zöldgyíkmosolygás, a jmese akkor se hagyja ei őket, ha kihal az ének: ha fejük (mélyre lehajtva kaszára, kenyérre megérnek.
