Szolnok Megyei Néplap, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-15 / 139. szám

1985. JÚNIUS 15. io Fiatalokról-fiataloknak Nem elég a zászlót lobogtatni Valóban felfelé pislognak a fiatalok? Az év elején megtartott sportegyesületi közgyűlések legmeglepőbb megállapítása az volt számomra, hogy csök­kent az elnökségekbe bevá­lasztott fiatalok szarna. Nem is tagadom, utána számoltam a statisztikának, mivel nem hittem, hogy az ifjúság sport­járól születő határozatok pergőtüzében előfordulhat e leszálló tendencia. Hiba a számításban nem volt. annál inkább a sportvezetői mun­ka népszerűsítésében. Mert hát mi mással lehetne ma­gyarázható ez az érdektelen­ség? Jó, valamiféle kegyes csa­lással. nyakatokért aránypár- * ral, követhetetlen egyenlet­rendszerrel talán kiszámolha­tó, hogy nőtt a rendszeresen mozgó, a pályákon hobbizó ifjak tábora. Mondom, tegyük fel, hogy ezt a végeredményt valahogy kiizzadjuk, de ak­kor is: ki fogja számukra megteremteni a feltételeket? Ki fogja verni a nagydobot? Ki fog vezényelni a verse­nyeken? Egyáltalán; meddig tartható az az állapot, hogy tettre kész nyugdíjasok intéz­zék, szervezzék, bonyolítsák azt a tevékenységet, amit ki­mondottan a fiatalok testére szabtak. Miután a kérdések­re jómagámnak nem tudtam választ adni, tanácsért Vass Lajoshoz, a KISZ megyei bi­zottságának titkárához for­dultam. örvendetes, hogy várt hivataloskodó magyaráz­kodás helyett még egy em­bert sikerült indulatba hozni. — Magyarázat van, de rögtön hozzá is teszem, egyik sem elfogadható — kezdi a válaszadást Vass Lajos. —* Induljunk ki abból, hogy a fiatalok égyrésze pályája ele­jén kezdő fizetéssel vállalko­zik a későbbi életének meg­alapozására. Építkezik, gmk­zik, gyermeket szül, egyszó­val állandó időzavarban van. Ezt a réteget ki is hagyhat­juk, ám még mindig nagyon sok csellengő, hányódó ifjú van, akinek értelmes felada­tot, céltudatos tevékenységet biztosíthatna a sportszervezői munka. Nekik viszont egyné­mely dolgok kedvüket szegik. Mondok egy példát: egyálta­lán nem terveztek túl meré­szen a tanácstagi választá­soknál, amikor a fiatalokra gondoltak, A gyakorlat során még az egyébként szerény arányt sem sikerült elérni, egyszóval a közélet frontjára való betörésre egyelőre vár­ni kell. A fiatalok tehát meg­szokják, hogy mindenről a felnőttek döntenek, így ami­kor nekik kellene cseleked­ni, csak pislognak fölfelé, az idősebbek utasítására várva. Félreértés ne essék, amit mondtam, azzal nem a gene­rációs ellentéteket kívánom szítani, hiszen az a vélemé­nyem, hogy egy posztra min­dig a legalkamasabb jelölt fusson be; akkor is, ha 128 éves, akkor is ha tinédzser korú. Dehát legyen ugyanígy vele más is: a fiatalok köz­életi aktivitását — benne a sportvezetesre való hajlamot is — semmiféle határozattal nem lehet megoldani, csak a mindennapi élet vonzó, jó példáival. — Azt hiszem, értem mi­re céloz. Ám labdarúgó-r/iér- kőzéseken így is több száz — több tucat? — fiatal lobog­tatja a zászlót, kiabálja re­kedtre magát. Közöttük nyil­ván számos olyan tettre kész fiú, leány akad, akinek sod­rása van; képes magával ra­gadni másokat, őket, hogyan lehetne megnyerni a sport- mozgalom számára? — Véleményem szerint a személyes meggyőzésnél nincs hatásosabb agitáció. A fiatalokat hívja össze egy kó­lára, kötetlen beszélgetésre az egyesület. Ismertessék a tennivalókat a szakosztályok­ban. az egyes sportágak szak- szövetségeiben és a meghí­vottak közül biztosan meg­maradnak néhányan. Ha az, aki kedvet érez a sportmoz­galomban végzett tevékeny­séghez, éppenséggel párttag, úgy testületi megbízatása le­het e foglalatosság. Akik be­váltak, azoknak a munkahe­lyi vezetőivel közölni lehet­ne levélben, milyen társadal­mi tennivalót ruháztak rájuk — de úgy gondolom nem kell az abc-vel kezdeni, hiszen ezzel valamennyi sportvezető tisztában van. Az alapelv: a sportmozgalom nincs abban a helyzetben, hogy parancso­kat osztogasson. A társadal­mi munkásokat olykor lele­ményes módon kell megnyer­ni az ügynek. Családi meghí­vással, lássa a házastárs is, milyen közösségbe csöppent és mivel tölti szabadidejét a. férj. — Mit túsz a KISZ azért, hogy a fiatalokat a sportpá­lya irányába fordítsa és kö­zülük megfelelő kádereket válasszon ki a sportvezetés számára? «. — Három évvel ezelőtt tár­gyalt a KISZ megyei bizott­sága erről a kérdésről, ön­kritikának is hangozhat ha azt mondom, hogy azóta nem történt semmi. Néhány he­lyen megalakultak az egye­sületi KISZ-szervezetek, ám túl sokan nem követték az úttörő példát. Valaki mond­hatná, egy labdarúgó-csapat, vagy egy vízilabda-kompá­nia naponta éppen annyi időt tölt együtt, hogy edzések vé­gén a játékosok kellően meg­unják egymást, mi szükség van tehát arra, hogy a KISZ színeiben újabb órákat ülé­sezzenek? Nos, ez egy túl­haladott álláspont: egy tag­gyűlés, akár három percig is tarthat, de akkor mind a 180 másodperc lényeges és fon­tos közlendőkkel legyen ki­töltve. — Mit tud tenni a KISZ azért, hogy a fiatalok spor­tolási lehetőséghez jussanak? Vegyünk egy példát, előáll egy srác és azt mondja; „Itt vagyunk húszán, szeretnénk focizni, pálya kellene, felsze­relés meg labda.”- Valamennyi munkahely­nek van ilyen célra pénze. Ha a KISZ-titkárhoz fordul­nak, ő megtudja mondani, hogy mennyi. Ha zsákutcába jutnak, keressenek meg min­ket, ígérem megtaláljuk a módját, hogy kinyomozzuk mire ment el az ifjúsági cé­lokra felhasználható összeg. Az ifjúsági parlamentek be­számolóiból persze minden­nek ki kell tűnni. Volt olyan üzem, ahol nem fogadták el a beszámolót, újat kellett ké­szíteni. Mi szívből örültünk, hogy valahol vétóztak. Ügy vélem azonban, hogy a fiata­lok a sportolás lehetőségéért nem feszegetik a jogszabá­lyok kereteit. A beszélgetés végére is ma­radt megválaszolatlan kér­dés, ám nem mondhatom, hogy nem lettem okosabb. A tanulság alighanem az, hogy a felelősség labdáját nincs értelme egymásnak dobálni, ennek ugyanis semmi köze sincs a sporthoz. Abból kell kiindulni, hogy a sport a fia­taloké. Azok viszont, akik az egyesületekben, szakosztá­lyokban, szakszövetségekben sportmunkát vállalnak, jobb esetben KISZ-koron túli fel­nőttek, méginkább cselekvés­re .képes nyugdíjasok. Egy­szóval, nem jól van ez így. A sportmozgalom tisztikara évről évre öregszik, a soro­kat fiatalokkal kellene fel­tölteni. És ebben a sportirá­nyító testületeknek az ifjú­sági szervezettel kell együtt­működni. Ha belegondolunk, nem is olyan sok a bába, hogy el­veszne közöttük a gyerek ... Palágyi Béla ^Moszkvában rúgják a bőrt n IfIT Kupa Mezőtúron Éppen egy hónapja, hogy húsz csapat közül veretlenül nyerte el a VIT Kupa kispá­lyás labdarúgótorna fődíját a mezőtúri Magyar—Mongol Barátság Tsz fiataljaiból szerveződött csapat. Ezzel jo­got szereztek arra, hogy jú­lius végén a moszkvai VIT- en hazánkat képviseljék a kispályás labdarúgótornán, amelyre azok az országok küldik el csapataikat, ame­lyekben már rendeztek vi­lágifjúsági találkozót. A VIT Kupát elnyert csapat tagjai: Vas Ferenc, Kovács Antal, kapusok; Hegyi István, Ja­kab István, Czikkely András, Nemes István védők, Kovács Lajos, Sajtos Sándor, Zolnai István, Beregszászi Gábor csatárok. — Hogyan szerveződött a csapat? — Régóta együtt focizunk a városi bajnokságban, a TÖT Kupán, a Teszöv Kupán, hát a VIT Kupára is bene­veztünk. Eddig ez a legna­gyobb győzelmünk. Igen erős mezőnyt utasítottunk magunk mögé. hiszen a kiírás szerint a csapatokban NB I-es játé­kosok is helyet kaphattak — közöttünk nincs ilyen. Külön öröm, hogy mindössze két döntetlent értünk el, a többi csapatot legyőztük. Gárdánk a mezőtúri Magyar—Mongol Barátság Termelőszövetkezet fiatal műszaki dolgozóiból szerveződött. Teljesen . ama­tőrök vagyunk, igaz mind­egyikünk mögött tíz—tizenöt éves sportmúlt áll. Idehaza hetente játszunk a városi bajnokságban, a hét végén^ messzebbre is elutazunk. Szövetkezetünk jó kapcsola­tot épített ki a szlovákiai Losonc állami gazdaságával, úgyhogy évente rendezünk egy-egy egésznapos sportver­senyt Losoncon, illetve Me­zőtúron — tájékoztat Vas Ferenc műszaki főmérnök. — Hogyan jut ideje a csa­pat tagjainak bokros teendői, a család mellett az edzésre, a mérkőzésekre? —. Talán inkább úgy kel­lene feltenni a kérdést, ho­gyan jut mindezek mellett időnk a családra — mosolyog Czikkely András főenergeti­kus. — Őszintén szólva az asszonyok n«m mindig örül­nek a mi játékos kedvünk­nek, dehát kölyök korunktól együtt rúgjuk a bőrt. A spor­tot nehéz abbahagyni, hiszen kitűnően karbantartja az ember szervezetét. Sajnos, a mai tizenévesek, nem ennyire lelkesek; el-elmaradoznak, nem tudom ki fogja utánunk folytatni. Miben kereshető az ok? Talán § nevelésben, a mai élettempóban,, a család, a munkahely támasztotta, olykor feszítő követelmények­ben. — Mezőtúron teljesen amatőr alapon szervezték meg húsz csapat részvételé­vel a városi kispályás lab­darúgó-bajnokságot. Senki sem kap pénzt a játékért, semmilyen munkahelyi ked­vezményre nem számíthat, tehát valóban elmondható, hogy ß sport szeretete hívja össze a találkozókat. Valóban ennyire tiszta a dolog? — A városi bajnokságban igen — vágja rá Vas Ferenc. — Ugyanakkor a többi baj­nokságról már nem mondhat­nám el ugyanezt ilyen nyu­godtan. Legutóbb például a Teszöv Kupán úgy lettünk másodikok, hogy 160 percet játszottunk megállás nélkül, egyhuzamban. Profi labdarú­góktól nem várnak el ilyen teljesítményt. Hiába, így fo­rogta ki a sorsolás „szeren­cséje.” — Vas Ferenc, a Mezőtúri MAFC vezetőségének tagja; a kézilabda-szakosztály föl- lendítését várja tőle és segí­tőtársaitól a város, öt évre szól a megbízatása, most 31 éves. Vajon öt év múlva újra vállalja majd ezt a funkciót? — Kötelességemnek érzem.- E — Miért kevés a sok? Még most sem elég, hát még tíz évvel ezelőtt Aki Szolnok megye iskolai sportéletében járatos, nem kis elégedettséggel nyugtázza hogy az elmúlt évek során mily gyakran kellett ünnepi tudósítást írni, olvasni tor­naterem-átadás örvendetes eseményéről. A mészszagú, vadonatúj létesítmények sora azt sugallja, hogy az iskolai sportban tán már meg is előztük korunkat. Sajnos, az alaposabb szemlélődés arról győzi meg az embert, hogy a megszaporázott lépésekkel csak az ijesztő elmaradásun­kat tudtuk csökkenteni. A Minisztertanács 1979-ben el­fogadott egy munkaprogra­mot, amelynek témája a test­nevelés és sportélet fejleszté­se volt. Ennek nyomán a Mű­velődési Minisztérium hosz­Rúdugrás — gerendával Félreértés ne essék: e so­rok írója nem akarja a „bez­zeg az én időmiben” jegyében felidézni diákköri élményeit. Mindössze arról van szó, hogy tényleg jól érezte ma­gát abban a kis gimnázium­ban, amikor a testnevelő ta­nár szólította sorompóba. Sőt, néha hétfő reggelen­ként. fizikaórán is — amúgy a „hosszú kések éjszakáján” — amikor Sz, tanár úr szét­nézett a III. bében, és meg­kérdezte: „Mit játszottak tegnap a fiúk”. Mire K. A a szőrös lábú kapus tisztelettu­dóan jelentette: „Három fá­val nyertünk tanár úr, a Jó­zsi három gólt lőtt, összeho­zott négy hetest, de ebből kettőt N. J. kihagyott. A bí­ró különben végig ellenünk fújt.” „A lányok?” — „Ki­kaptunk, tanár úr” — mond­ta Lenke, vagy Ella, a bal­szélső, vagy a balátlövő. A folytatásban a tanár úr megtudakolta a félidei ered­ményeket. a következő hazai meccs időpontját és az ellen­felet, majd elővette „hosszú késeit”, a naplót és a jegy­zettömbjét, s egy villámdol­gozat erejéig hat diák hama­rosan helyet foglalhatott a számukra fenntartott padok­ban. A megoldásra szánt pél­da valahogy így kezdődött. „Az ifjúsági mérkőzéseken használt kézilabda súlya X gramm. G„ aki a hétméte­rest lövi 57 kilogramm az új magyar lexikonnal a hó­na alatt...” És a fizika példát — vala­hogy — megoldottuk és a kö­vetkező vasárnap Szalay ta­nár úr — az angol, a magyar, az orosz tanár, valamint Jusztika néni a menza fő­szakácsa társaságában, vagy kétszáz diákkal megerősítve — úgy buzdította a csapatot, hogy lehetetlen volt lélekte- lenül játszani. És egy másik alkalommal a törökszentmik­lósi Székács atlétikusan ki­fogástalanul fölkészített — és példásan sportszerű — fiai­val kézilabdáztunk és nyer­tünk és bejutottunk az Or­szágos Ifjúsági Kupa terü­leti döntőjébe, és megjelent az eredmény az újságban. És nem volt abban semmi különös, hogy hetente két testnevelés óra volt, plusz három edzés, plusz amikor a pálya üres volt mindenki annyit játszhatott, amennyit akart, plusz, ha maradt még egy kis ideje, kerékpárra ült és elment Martfűre, Szolnok­ra kézilabda-, vagy focimecs- cset nézni. Közben persze készültünk az órákra és be­neveztünk az osztályok kö­zött zajló futball-, kézi- és Ikcisár labda-bajnokságra, a nagyon „jegyzett” iskolai at­létikai bajnokságra, a téli — kora tavaszi ínséges hónapok­ban pedig a mezei futóbaj­nokságra. Soha nem lehet például elfelejteni F. Palit, aki pontszám-szükség okán rúdugrásba is benevezett, s mert a szertár egyet­len bambuszrúdját nem vi­hette haza, egy kisebbfajta gerendával gyakorolt a Ti- sza-parton. (A versenyen 175 centimétert ugrott, de az el­rugaszkodás előtt mindig el­hajította a rudat.) Meglehet, nem lettünk kü­lönösebben edzettek testne­velő tanárunk (iskolánk, KISZ-szervezetünk) különbö­ző rendezvényei által, bizo­nyos viszont, hogy a testne­velőnkkel, (edzőnkkel) együtt eszünkbe jutnak Sz. tanár úr fizikaórái is, s minden olyas­mi, ami közösségi élmények színterévé tette kis alma ma­terünket. — v. jj. — s zú távú tervet készített a hi­ányzó sportlétesítmények pótlására. Ezt a programot komolyan és lelkiismeretesen igyekeztek végrehajtani. Az elmúlt fél évtizedben Szolnok megyében 14 általá­nos és egy középiskola jutott tornateremhez. Tehát akkor minden rendben van? Közel sem, hiszen a fnegye 114 ál­talános iskolája közül mind­össze 54 rendelkezik megfe­lelő méretű — 162 négyzet- méternél nagyobb — torna­teremmel. A többiek? Teszik a dolgukat ahogy tudják; té­len szüikségtomaszobáiban, kondicionálóteremben, vagy községi művelődési házban. Itt tehát még egy nagy neki­rugaszkodásra lesz szükség — ha majd az állam kasszája ezt megengedi. A megye középiskoláiban már akár derűsnek is nevez­hetjük a helyzetet, hiszen 27 oktatási intézmény közül 25- ben van fedél alatt az isko­lai sport. Hogy még ez is ke­vés? Valóban; különösen le­hangoló a helyzet a szolnoki Gépipari Szakközépiskolá­ban és a Verseghy Gimná­ziumban. Az előbbiben 15X8- as méret szab korlátot a sportolási kedvnek, a Ver­seghy tornaterme pedig egy­szerűen életveszélyessé vált. minden bizonnyal a két isko­la rangja garancia arra, hogy a szükségállapotok megszűn­jenek. Az iskolai sportélet mosto­hagyermekei a szakimiunikós- képző intézetek. A megye 15 intézete közül mindössze 7 mondhatja magát szabvány tornaterem gazdájának. Sem­milyen fedett létesítménye nincs a 604. sz. Ipari Szak­munkásképző Intézetnek és az Egészségügyi Szakiskolá­nak. Néhányan általános is­kolákkal társbérletben hasz­nálnak egy-egy tornatermet, míg a szolnoki 633. sz. iskola több mint ezer tanulójára egy tornaszoba jut, de ugyan­erre panaszkodhatnak a kö­zel félezres lélekszámú kun- hegyesi Ipari és Mezőgazda- sági Szakmunkásképző Inté­zet vezetői is. A megye négy felsőfokú tanintézete fedett létesít­ménnyel rendelkezik. Még akkor is így van ez, ha közü­lük csak a Killián György Repülő Műszaki Főiskola hallgatói érezhetik magúkat kényelmes sportcsarnokban. Jászberényben egy 10X20 méteres alapterületű, a Ke­reskedelmi és Vendéglátó­ipari Főiskola kihelyezett ta­gozatán egy 12X22 méteres küzdőterű terem igyekszik felvállalni a testnevelési órák, no és a szabadidős sportver­senyek tömegigényeit. Miért kevés a sok? Azért, mert legújabb történelmünk­ben korszakok telnek el anélkül, hogy komolyan szó­ba kerültek volna építendő sportlétesítmények. A múlt mulasztásaiért pedig ma kell fizetni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom