Szolnok Megyei Néplap, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-11 / 109. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. MÁJUS 11. I ArcKcpváziat I Vendéglősportré mai keretben Érettségi előtt az árokszállási „skólában” Kissé leegyszerűsítve úgy is mondhatnánk: a jászárokszállási Solymosi Ignác Gimnázium egyszerű demográfiai tényeknek köszönheti alapíttatását. A negyvenes évek második és az ötvenes évek első felében született gyerekek a hatvanas években érték el a középiskolás kort; lényegében véve ekkor tetőzött a középiskolákban a felszabadulás utáni első demográfiai hullám. Mint az országban sok helyütt, Szolnok megyében is középiskolák egész sora nyitotta meg kapuit, régi vagy új épületekben fogadva a diákokat. Vannak szakmák, melyekben az alaptalan legendák nem tartják sokáig magukat. Egy énekesről, aki fa- hangú és botfülű. csak az első fellépésig lehet elhitetni, hogy zseni. Egy vendéglátóst sem lehet rendkívüli hozzáértéssel „gyanúsítani”, ha hetente kell új panaszkönyvet nyitni — mi több, végül már nem is kell, mert nem lesz, aki írjon bele. A berekfürdői Park Étterem Horváth nénijét azonban olyan szakmai nimbusz övezi, melyet hatóságilag oda- ítéltni senkinek nem lehet. Ennek a megkülönböztetett tiszteletnek próbáltam utánajárni. A szolid, mindenképp jobb sorsra érdemes fürdőhely étterme kényelmesen nyújtózik még egyet: vasárnap, Pongrác napján ha az időjárás is úgy akarja, nyit a strand, kezdődik a szezon, és akkor egy-egy napszúrá- sos hétvégén minden eresztékében megfeszülve állja majd a fürdőzök ostromát. Az idény előtt még tágasnak tűnő étterem nem hoz zavarba fényűzésével. Szolidan elegáns, olyan, ahonnan nem nézik ki az estélyi ruhás vendéget, de az sem csodabogár, aki egy konszolidáltabb fürdőköpenyben tér be elfogyasztani az ebédjét. Míg a pincér szolgálatké szén Horváth néni keresésére indul, én elképzelem a riportalanyomat: idős asz- szony, fekete kendőben, ízes beszéddel, „tudja édeském', az úQ'y volt...” Aztán egy fiatalos külsejű asszony érkezik, magabiztos fellépésű, szellemes, villámgyors gondolkodású, és én végig arra ügyelek, hogy a „néni” véletlenül ki ne csússzon a számon. Amikor elmondom jövetelem célját, olyan érdekfeszítő elbeszélésbe kezd, hogy időnként elfelejtem: a műfaj törvényei szerint az 1 arcvonásaira” kell figyrjr nem. fgy is kerekedik azonban keretnek némi szakmai történelem. — Vendéglőscsaládból származom. A szüleimnek Győrben, a Deák körúton volt egy üzletük. Különösebb neve nem volt, úsv hívták, hogy a Takács-féle vendéglő. Jobbára egyál- ételeket főztünk: halászlevet, túrós csuszát, nyulat vadasán, zsemlyegombóccal. Akkor még kiment az ember a piacra, hajnalban megvette a vadnyulat. délben már ott párolgott a vendégek asztalán. Tényleg, most ez miért nincs így? — kérdi, és ezen egy kissé eltűnődik. Maid ezzel summázza: — ötvén év alatt nagyot változott a világ, lehet, hogy újabb emberöltő múltán már azt sem tudják, mi az a vadnyúl... — Térjünk vissza a Takács-féle vendéglőre: jól ment a boltjuk? — Nézze, különösebb elszámolás nem volt, családi alapon dolgoztunk, ha jutott mindenre, jól gazdálkodtunk, ha rosszul vittük az üzletet, csődbe mentünk. Szüretkor 200 hektó bort vettünk a következő őszön 250-et. Ez azt jelentette, nem voltunk ráfizetésesek, és „mérlegnek” ennyi is megtette. Megspóroltuk tehát az adminisztrációt, de nem csak ezzel lehetett versenyben maradni: az igazi haszon a pince volt. Szüret- tájt olcsón vettük a bort, szezonban a zöldséget, és magunknak tároltuk. Akinek nem volt tárolótere, és mindig a piacnak volt kiszolgáltatva, az tönkrement. Ez volt a nyereség, nem az, hogy vonal alatt mérte az ember az italt... — Hogyan lett a Takács lányból Horváth Györgyné? — A férjem Baján, a Központi Kávéházban volt főpincér. a fiam, Gyuri, Baján született. Hallottuk hírét, hogy Karcagon árulják a Klein-féle söntést, 1938- ban a városba költöznünk,. Csak a bolt bérleti díja húsz hold tilalmasi föld árának felelt meg, de megérte, mert jól ment az üzlet. Hamarosan megvettük az egész házat a karcagi Népbanktól/ ez 45 ezer pengő volt. 300 hektó bort adtak érte. A söntés mellett volt egy sörpalackozó, azt is mi üzemeltettük a férjemmel. Hat kisegítőt alkalmaztunk, valamennyien olyan emberek voltak, akiket soha nem kellett elszámoltatni. Azután nagjot változott a világ, és a változások elsodorták az üzletet. A férjem felment Pestre a Budavári Kávéházban lett pincér, én ped'.K a karcagi Vendéglátónál kerestem a kenyeret. Az uramnak jó neve volt a szakmában: A Gundelnál tanult. Amikor Németh László, az író, az esküvőjét tartotta az egyik Gundel lánnyal, ő szolgált fel. — Berekfürdőre miikor került a család? — A jelenlegi étterem héjén 1957-ben épült egy tágasabb kocsma. Az alapterülete 100 négyzetméter volt, a férjem lett a vezetője. Emlékszem az első széket én bontottam ki. Tizenöt asztalunk volt, és nyaranta 2 millió forintot forgalmaztunk. Most van egy 300 személyes éttermünk, 100 személyes kerthelyiségünk és egy 30 személyes paraszt- szobánk, ötven alkalmazottunk. A fiam a férjemnél tanulta a szakmát, de nem volt protekciója: egyszer, kevéssel zárás előtt, a gyerek leült a vendégek asztalához beszélgetni. Az apja levettette vele a fehér köpenyt. — Ma mennyit kell dolgozni egy idényben? — Nézze, ez rabszolga- munka. Korán rájöttem, hogy a szakmát előbb meg kell szeretni, aztán megszokni, végül csinálni, míg lábbal bírja az ember. Huszonegy év alatt egvetier szabadnapot vettem ki, amikor a pesti unokám megszületett. A többi unoka jól nevelt gyerek, mind ‘.élen ‘ott a világra. Ha beindul az idény, reggel ötkor kelünk, és éjjel egykor még it: vagyunk. Napközben Hegyesi- nével. a főszakáccsal 1 i- bontunk 18 félsertést, megsütjük, eladjuk. Havonta 1 millió forint konyhaforgalmat csinálunk. Tudja menynyit kell ezért talpalni? — önt kiwáló üzletasz- szonynak ismerik. Mit tenne itt másként? — Ha valaki azt gondolja, hogy én visszasírom a maszek életet, nagyon téved! Alapjaiban jól van ez így, ahogy van: régen az ember állandóan borotvaélen táncolt. Akinek jól ment, még többet akart. Akinek rosz- szul állt a szénája, az a csőd elől menekült. Egyszóval: vagy ezért vagy azért, de nem volt egy nyugodt éjszakája az embernek. Most lenne pénz, csak még ésszerűbben kellene forgatni. Itt van ez a csodálatos fürdőhely, ha millióim lennének, belefektetném. De nem jól van az úgy, ho°y külön kézben van a fürdő, külön gazdája van a szállónak és megint más tulajdonosa az étteremnek. Valamennyiünknek a táj szerencsés adottságából kellene megélnünk, azonban nem mindig akarunk egyet. Meg aztán nincs propagandája Berekfürdőnek: Bükfürdő, Hajdúszoboszló. Hévíz, vagy akár Abádszalók is nagyobb nyilvánosságot kap. mint mi. Pedig aki itt megfordul, az rendre visszatér. Az éttermünkbe például a bojtáravató ételért még Pestről is lejönnek. Csónakázótó kellene, teniszpálya. Ha egy idényben elszalasztunk valamit, azt többé nem tudjuk megfogni. Horváth Györgyné 66 éves. Hogy mikor megy nyugdíjba? A kérdésen jót derül, szeretné túldolgozni Hegyesinét, a főszakácsot, fiát Gyurit, a 47 éves üzletigazgatót. Hogy lesz-e utánpótlás az unokák között? — Erről szó sem lehet, nem ítélem őket gályarabságra. Legyenek csak egyszerű vendégek. Ez olyan szakma, amire születni kell. Félő azonban, hogy Horváth Györgynék — egyre ritkábban születnek. Palágyi Béla Jön a „második generáció” Csak emlékeztetőül: a hatvanas évek elején Kunmadarason, Öcsödön, Jászla- dányban, Jászjákóhalmán. Jászalsószentgyörgyön és Jászárokszálláson alapítottak gimnáziumot, s a „hullám” elvonultát mindössze egy — a jászárokszállási — élte túl, ráadásul úgy hogy mindvégig megmaradt a hagyományos értelemben vett gimnáziumnak. Az elnéptelenedés veszélye soha nem fenyegette — az 1966/67-es tanévtől kezdve minden évfolyamban két párhuzamos osztályt tudtak indítani, s az elmúlt években a tanulók száma is növekvő tendenciát mutatott; olyannyira, hogy a most folyó tanévben a legmaga- sab a tanulói létszám az iskola fennállása óta: 236 diák tanul az árokszállási középiskolában. S a következő tanévekben tulajdonképpen az igazi „második generáció” népesíti majd be az iskolát, hiszen többen lesznek köztük, akiknek már a szülei is itt végeztek. Mindez önmagában is bizonyítja, van presztízse a harmadik évtizedét élő árokszállási „skó- lának”. De a gimnázium rövid történetét lapozgatva, találhatunk meggyőző adatokat is. Az alapítás óta több, mint hétszázötvenen tettek sikeres vizsgát, s közülük kétszázhatvannál is többen jutottak be a felsőoktatási intézményekbe. A teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy ez az „érett — továbbtanult” arány mintegy 7 százalékkal fölötte van a megyei átlagnak. A megbízott igazgató, Pár Frigyesné az eredmények hátterét is vázolta: — A kezdet kezdetén elsősorban a jászárokszállási gyerekek tanultak nálunk tovább. Ma már több a bejáró diákunk (53 százalék), mint a helybeli. Jászberényből — egy teljes autóbusszal —, Jászdózsáról, Jászágóról és több Heves megyei településről, Gyöngyösiről (a legtöbben), Erkről, Zoránkról, Vá- mosgyörkről, Tarnaörsről, Visznekről, Gyöngyöstarján- ból jönnek a bejáróink. Mindehhez hadd tegyem hozzá, hogy a nálunk tanulók 85 százaléka fizikai dolgozók gyermeke, s a gyerekek általános iskolai felkészítése nem a legmagasabb szintű. Alapvető céljaink — ha úgy tetszik — szerények: arra törekszünk, hogy a diákjainkat az iskolában töltött négy esztendő alatt nyitott, önmagukkal szemben igényes emberekké neveljük. Nem áltatjuk magunkat: a kiemelkedő képességű gyerekek — és szüleik — nem ezt a gimnáziumot választják. Bár én azt hiszem, nem minden tekintetben hátrány, hogy „kis” iskola vagyunk. Sokká/ inkább érezzük viszont azt, hogy Jászárokszál- lás a megye szélén van és magának a községnek a lehetőségei sem a legjobbak egy diák számára, akár kulturális létesítményekre, akár a közösségi, szórakoztató „kínálatra” gondolok. Van azonban egy súlyosabb gondunk is, ami szintén a település kedvezőtlen fekvésével magyarázható. Sajnos évek óta hiányos a tantestület — pillanatnyilag tizenkétten tanítunk és négy óraadót alkalmazunk, képzelheti mi van, ha egyszerre kéUhárom kartüárs megbetegszik; szolgálati lakással meghirdettünk egy magyar—német és egy magyar—orosz szakos állást — egyelőre reménykedünk. Egy biztos: a kollégák túlórázása nem tekinthető végleges megoldásnak. — ön az igazgatói teendők ellátása mellett hány órát tart hetente? — Pontosan 30-at, több mint a kétszeresét a kötelezőnek. Akiknek fontos! „Friss hangú”, s az iskola belső életéről meglehetősen jó tájékoztatást adó írás az 1984. decemberében tartott diákparlament jegyzőkönyve. Ebből idézünk: „Az oktató-nevelő munkát segítő tárgyi feltételeink szépen fejlődtek az elmúlt időszakban. 1982-ben megtörtént a régi kazánok teljes cseréje, jelenleg a tornaterem tetőzetét javítják, az el- 'múlfi nyáron teljes festést, mázolást, parkettacsiszolást és lakkozást végeztettünk. Jelentős összeget fordítottunk a sportpálya karbantartására, amelyhez ti is hozzájárultatok társadalmi munkával... Az elmúlt három év alatt közel 900 kötettel gyarapodott a könyvállomány (jelenleg köri\lbe- lül) 10 ezer Sötét van. ... Évről évre, ha szerény mértékben is, nő a tanulmányi ösztöndíjkeretünk. Jelenleg 120 ezer forint az éves összeg. Huszonnyolc tanuló kap ösztöndíjat, akik ezt kiemelkedő tanulmányi eredményük, határozott továbbtanulási szándékuk alapján érdemelték ki.” (Részletek az igazgatói beszámolóból). „Zsenge kultúros koromban nagy irodalmi vetélkedőkről, mozgalmas klubokról, színvonalas iskolaújságról és rádióról álmodtam. ... Jó, tudom, hogy nemcsak az iskolai élet van, meg sok a bejáró és ezer egyéb gond is felmerül, de ez nem ok mindenre...” (Csömör Mária, tanuló hozzászólásából). „Mint tudjuk, minisztertanácsi határozat született az ifjúság kulturális ellátásáról és a turizmusról. A lehetőségek községünkben elég szegények (disco). A helyzeten az osztályok által szervezett színház, és múzeumlátogatások, a tartalmas programú tanulmányi kirándulások segítenek.” Mondhatja bárki: meglehetősen „átlagos dolgokról” esett szó az árokszállási diákok parlamentjén. Így igaz: a kívülálló számára nem túl izgalmas téma egy tatarozás, egy könyvtárfejlesztés, egy ösztöndíjfelosztási rend. Ám annak a diáknak és tanárnak, aki az 1923-ban épült iskolában tölti mindennapját, annak, aki az elegáns és gazdag könyvtár könyveit lapozgatja, s annak a tehetséges gyereknek (és szüleinek), akinek nyugodt körülményeket biztosít a tanulmányi ösztöndíj — korántsem „átlagos dolgok” ezek. „ T ehetséggon dozás” Talán megtévesztő lehet, hogy föntebb többször is leírtuk a „szerény” szót, vagy valamilyen szinonimáját a Solymosi Ignác Gimnáziummal kapcsolatban. Ami persze nem zárja ki, hogy van mire büszkének lenni annak, aki ebbe az iskolába jár. A megyei tanulmányi versenyekre minden évben eljut 2—3 tanuló, az elmúlt években sikereket értek el a diáknapok bemutatóin, a sportélet minősége szintén elismerésre méltó. A 236 tanuló közül különböző sportágakban — a sízéstől a labdarúgásig — negyvenhatan sportolnak versenyszerűen. S van egy — ha úgy tetszik — érdekessége is az iskolai testnevelésnek. Jászárokszálláson van a megyében az egyetlen testenvelési és sportszervezési fakultáció. — Mire jó ez? — kérdeztük André Béla testnevelőt, aki a KISZ-tanácsadó tanári teendőket is ellátja. — Azok, akik ezt a fakultációt végzik, vagy testnevelés szakra jelentkeznek tanárképzőbe, vagy óvó-, illetve tanítóképzőben tanulnak tovább. Ök közvetve veszik hasznát az itt tanultaknak. Akik nem tanulnak tovább — és azt hiszem ez „hiánypótló” funkció — munkába állásuk után hasznosíthatják ismereteiket. Győző Tiborné történelem—földrajz szakos tanárnő harmadik osztályos tanítványa, Legény Éva április 20- án megnyerte a felszabadulás 40. évfordulója tiszteletére rendezett megyei történelemvetélkedőt. Az egyik szünet végén beszélgettünk. — Izgalmas, érdekes verseny volt — mondja —, s persze nagyon örülök, hogy én nyertem meg. Éva eddigi bizonyítványai meglehetősen egyhangú képet mutatnak. — csupa jeles. Helyénvaló tehát a kérdés: — Mi szeretne lenni? — Pontosan nem döntöttem még, de az biztos, hogy történelemmel szeretnék foglalkozni. Tovább, tovább, tovább ... A negyedikesek — sportnyelven szólva — az „utolsó menetre” készülődnek. Épp azon a napon, amikor ezek a sorok megjelennek „elballagnak”, a jövő héten írásbeliznek, júniusban szóbeliznek és azután „tovább, tovább, tovább.” Ki, hová, miért? Szedmák Márta: — Az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karára jelentkeztem. Általános iskolás korom óta tervezgetem, hogy valamikor jogász leszek. Persze közben voltak nekem is „lázálmaim”, hogy rendezőnek jelentkezem, meg ilyesmi, de aztán „kinőttem” belőle. Csintalan Erika: — A nővérem is itt érettségizett — programozó matematikus lett. Jó lenne követni őt: Debrecenbe jelentkeztem a KLTE-re. Csömör Mária: — Mindig pedagógus szerettem volna lenni — a jászberényi tanítóképzőbe küldtem el a jelentkezési lapomat. Antal Magdolna: — A földrajz és a népművelés érdekel elsősorban. Ilyen párosítással csak a nyíregyházi tanárképző főiskolára lehetett jelentkezni. * * * Dr. Wirth Agnes, a jászárokszállási Nagyközségi Tanács vb-titkára is a Solymosi Ignác Gimnáziumban érettségizett, majd Pesten jogot végzett. Tanácsi vezetőként, s „öregdiákként” is mértékadó véleménye van a gimnáziumról: — Nem tudok jobb kifejezést: ebben az iskolában jó értelemben vett családias légkörben folyik a nevelés. A diák nem vész el a tömegben. Józanul, az esélyeket jól felmérve irányítják, készítik elő a gyerekeket. Épp ezért elenyészően kicsi a kudarcot valló tanulók száma. Hallottam már így nevezni: „falusi gimnázium”. Így igaz, de van becsülete, illő rangja. Vágner János Mindig élményszámba megy az a nagy népi’ összejövetel, amelyet tiszafüredi piac néven ismer a közvélemény, legfiatalabb városunk vásárcsarnokában, illetve a környékén. „Ez magának nem tetszik? ide nézzen, micsoda jó anyag! Nem rosszabb az újnál sem!”
