Szolnok Megyei Néplap, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-25 / 121. szám

1985. MÁJUS 25.

9

Irodalom* művészet

Csukás István:

Az összemorzsolt diólevél

Felnyúlok a fára egy levélért, az előbb még persze, ezen nincs vita, de a benzingőzön s félúton átüt az összemorzsolt diólevél illata,

élem s képzelem szinte már egyszerre, ez a kettősség úgyis összemosódik, ha majd rólam s a diólevélről már csak a közönyös papír tudósít,

és szín és íz és illat szépen megszökik az egyszervolt szívdobogással, minden mozdulatom kereszteződik s mindig jelenlévő elmúlással,

így ez is, hogy felnyúlok egy levélért, bár e mozdulat önfeledten tiszta, s derűs egyensúlyként a fanyar illat a gyerekkorból hoz valamit vissza,

hajnalnyi hitet, álompárás kertet, darab eget bent, mely még karcolatlan, hogy jó a világ s élni gyönyörű benne, s míg élek, vagyok halhatatlan!

Mohácsi Regös Ferenc rajzai

e, Leinti — mondám egy

T

nap Lőrinc barátom mellé telepedve, ki a „Figaro”-!, olvasta a kioszkban —, hol vetted ezt a szép kalapot? A jámbor férfiú letette az újságot, leemelte kalapját: a fejéről, és ő maga is megnézte.

— Na — szólt —, megjárja no, Kolozsvárott vettem a kalapot.

— Hogy adod nekem?

Üji'a a „Figaro” olvasásába merült, s csak úgy gépiesen jegyzé meg:

— Rendelek neked egyet.

— Nem, pern — vágtam közbe, mert valóban megietszett a kalap könnyed és elegáns formája. — Nekem ez a kalap kell.

— öreg kalapot csak nem viselsz. Adj a fejedről mértéket, s még ma "írok a kalaposomnak. Jó lesz ?

— Nem ér semmit. Ennek már megvannak azok a bizonyos gyü- remlései, amelyek utolérhetetlenek. Egyszóval, éppen az álilása tetszik nekem, amit a viseltesség kölcsönöz neki. Engedd át a kalapot, Lenti... no, tedd meg már azt az örömet.

Addig-addig turbáltam az olvasásiban, hogy végre is elunta.

— Isten neki — szólt némi türelmetlenséggel —, látom már, nem hagysz olvasni. Hát neked adom a kalapot, ha...

— Parancsolj, kérlek!

— Ha egy újat veszel helyette. — Szívesen. Menjünk azonnal. Bementünk Skrivánhoz, s Lenci egy széles karimájú, fehér szalagos szürke kalapot keresett ki magának. Azaz nem nagyon kereste biz’ő. Mindjárt ráállott az elsőre, amelyik jó volt. Nincs őbenne semmi, de semmi abból, amit hiúságnak neveznek. Igaz is, hogy csúnya ember, s hanyag öltözködésű, aki nem adott az asszonyokra semmit, de meglehet, hogy csak azért, mert azok sem törték magukat utána.

(Megjegyzem azonban, hogy ez a jellemzés még a kolozsvári kalap előtti korból van véve.)

Másnap már a Skriván-féle szürke, új kalap alól olvasta a szokott órában a „Figaro”-!

Egy pajzán ötletem támadt, mikor megpillantottam. Mert hiába, hálátlan az ember, és a gonosz tettekre hajlandó. összebeszéltem Szabó Palival, ezzel a tréfákra mindig hajlandó rossz csonttal — s az a kész tervvel menten odatelepedett a Lőrinc asztalához.

— Miibe mélyedtél el úgy?

— A „Figaro”-t olvasom — mondá Lőrinc, föl sem pillantva a lapból.

— Ehyje, beh pompás kalapod van?

— Hogy mi? — makogta Lenci szórakozottan.

— Hol vetted ezt a kalapot? Lenci bosszankodva dobta félre a lapot, s ingerült, gyanús tekintetet vágott Szabó Pali felé.

— A kalapomról beszélsz? Hát mit akartok az én kalapommal, he!

(115 éve — 1910. május 28-án halt meg Mikszáth Kálmán)

S ennek a szelíd embernek fenyegető hangja volt e pillanatban

— Hát már az ember nem is olvashat a kalapja miatt? Hát mi az már ezekkei a kalapokkal? No. mit akarsz hát? — fakadt ki dühösen.

— Ugyan, ugyan — csillapítgatta Szabó Pali —, hát mi bújt beléd? Bántottalak én, vagy mit? Szóltam én hozzád egy rossz szót?

— Mit bántod a kalapomat? 1

— Bántja a kutya... hisz inkább dicsérem. Soha még ilyen szép kalapot nem láttam. Csupa sikk. Van benne valami különös kellem.

Mikszáth Kálmán:

A

Lőrinc

kalapjai

— De kérlek — kiáltott fel. a kalapot megvetőleg -a márványasztalra csapva —, van ilyen Skriván- nál ezer is.

— Tudod mit, Lenci, add el nekem ezit a kalapot.

— Ne infiesztálj, kérlek, mert indulatba jövök. Hát nem mondtam, hogy ezer ilyen kalap van Sknivánnál. Hát nem tudsz Skri- vánhoz menni?

— Nem értesz te ahhoz, Lenti - kém. Ezek a gyüremlések... Becsületemre mondom, ezek teszik meg. Ez a csurgója, aztán ez a beütés a tetején.

— Hagyj békét efféle ostoba beszédekkel.

— Lenci, ha szeretsz, nem tagadod meg tőlem.

— Eredj Skrivánhoz!

— Édes, kedves Lentikéin — kö- nyörgött neki a gaz Pali —, a legszebb kalapot veszem meg neked érte Pórfinál.

— Jól van — hörgé a csodálatos kalapok tulajdonosa — menjünk, megtesizem még ez egyszer, de már sok, ami sók.

És fölemelte fenyegetően az ökleit.

Elmentek, és másnap megint új. mégpedig fekete, pörge, beszeget- len kalapban ült Lenci a locsogó szökőkút tájékán, egy törpe akác alatt.

Most már Palával ketten kerestünk valakit, aki tovább szője az ingerkedést. Meg js találtuk Ocskoványi Pista személyében.

Kissé gyámoltalan fiú, aki legfeljebb „öntudatlan eszköz”-nek használható.

Szabó Pali csak arra tanította ki, hogy Lőrinc roppant szenvedélyes kalapcserélő, s hízeleg neki, ha a, kalapjait dicsérik.

— Jó napot — köszönté a szerencsétlen Ocskoványii. — Ha megengedi?

moly partit lehetett játszani, az esetleges nyereményt, akkori szokás szerint stoppolt harisnyába gyűjteni, amit aztán büszkén pörgethetett az emberfia, különösen, ha akadt közte néhány csontgolyó is, netán egy-két „cirmos”, amely a legnagyobb értéket képviselte valamennyi között.

Rendszerint a fiú szaladt kaput nyitni. A nagynéni nehézkesen óvakodott a talajba süppedt téglákon, szuszogva lépett az előtérbe, jellegzetes pillantást vetvén a repedt ablaküvegre, s párkányon kókadozó cserepes virágokra.

— Csak a pusztulat — sóhajtotta.

— Egyedül nevelem ezt a büdös kölyköt, örülök, ha teletömöm a belét abból a pár fillérből — így anyám az ajtóban, kissé pironkodva.

Beljebb mentünk. Mi szobának neveztük, de ott volt a kpnyha is, persze függönnyel elválasztva, már ahogy ez a szomszédokban szintén szokás volt. A nagynéni helyet foglalt a fotelban, felcsippehtette, majd visszaejtette a kitüremlett afrikot takaró horgolt csipke térítőt.

— Gyalog tetszett jönni? — kérdezte anyám, zavarát leplezvén.

— Hosszú már az út nekem — válaszolta a nagynéni, s bizonyságképp szusszantott egyet. — Föl- szálltam a lányira.

Lányinak nevezte a villamost; ezt csak tőle hallotta a fiú. Figyelte, ahogy az öregasszony halványrózsaszínűre lakkozott körme lassan a, táska golyós csatijához közelít, kipattintja, s előkerül a szelet csokoládé — a csomagolópapíron egy gyár volt látható magas kéményekkel. Inota, állapította meg a fiú. Pedig ő a tejkaramellát szerette.

Köhécselés, krákogás zökkentette ki a gondolataiból: Kovács úr' állt mögötte munkáskabátban, fején kissé hátracsúszott «a kalap.

— Akad itt néhány használható holmi — kezdte nehézkesen —, törölköző, lábas, fél bődön zsír... A feleségem mondta, hogy kérdezzem meg a fiatalurat, igényt tart-e rá.

— Minden a maguké — mondta a fiú megkönnyebbülten; lekerül válláról a gond.

Kovács úr hátraszólt, mire göm- bölyded, apró szemű asszony nyomult be az ajtón, s biztos kézzel válogatni kezdett a lomok között; az edényeket és a ruhaneműt külön tette. Végezetül lerántotta a huzatot az ágyneműről. S ahogy az a kövezetre hullott, kifordult belőle egy befőttesgumival összefogott csomag: pénz volt benne, tízezer forint.

Legalább tudok csináltatni egy koszorút, gondolta a fiú.

A temetés előtti nap délutánját, akárcsak a legtöbbet, egyedül töltötte a szobájában. Sakkozni próbált, csak Úgy könyvből, de gondolatai elkalandoztak; a pénzen járt az esze. töprengett, mire költse a váratlan örökséget =— több mint hatezer forintja maradt még a formaságok elintézése' után.

Estefelé megfürdött, beillatosította a hónaálját, s felvette egyetlen zakóját. Indulás előtt egy pillanatig töprengett: illő-e szórakozóhelyre mennie, mikor másnap temetik a nagynénjét? Végül úgy döntött, hogy akármilyen lepusztult vendéglőbe nem, viszont egy finom, diszkrét helyre mindenképpen. A város előkelő szállodájának a bárját választotta.

A bejáratnál mindjárt kifizettették vele egy fizikai dolgozó egynapi munkabérét — belépőjegyért. De nem bánta. A nagynénje megérdemli, ftogy méltó módon búcsúzzék tőle.

A bárhelység felé menet süppe- dős szőnyeget érzett a talpa alatt, és ez tovább növelte elégedettségét. A terem, ahová jutott, ellentétben számos hasonló nevű s rendeltetésű hellyel, tágas volt, a légkondicionáló berendezés zajtalanul és -hatásosan működött. A bárpultnál választott helyet, az egyik legdrágább italt kérte — csak nem fog holmi pálinkát, vagy unicumot vedelni ezen az estén?

Lányok vették körül, színezett hajúak és hangosak; megütötte a fülét a beszélgetés: ..A fiam már nagy legény, maholnap megnősül, remélem belevaló feleséget választ, akivel majd felesben dolgozunk ...” * Rekedt hangú nevetés volt a válasz.

A fiú is felröhögött, és italt rendelt a lányoknak. A lányok még közelebb húzódtak hozzá, a fülébe suttogtak, ő csak csóválta a fejét, azután újabb meg újabb italokat rendelt; emlékezett még, colt a zenekar előtt, s a zongorista nogy záróra tájban egyedül tán- ídőnként felé emelte a konyakot, amit ő kért neki, és ami minden bizonnyal színezett víz, vagy tea volt...

Hazafelé a villamosmegállóban

— taxira már nem maradt pénze

— nyugtázta: sikerült hát nyakára hágni az örökségnek, oly módon, amiért talán csak egyetlen ember nem vetné meg.

Ha még élne.

* * *

A fiú másnap reggel magányosan állt a ravatal végénél. Illő idő ♦éltével megjelent a pap egy sötét ruhás férfi társaságában. A pap elhadarta a beszédet, a férfi megfázta a tömjénszórót, azzal félrevonultak, hogy átadják a teret a szállítóknak; vállukra emelték a koporsót, kivitték, s becsúsztatták a várakozó kocsiba. A koszorút a kocsi tetejére helyezték, és elindultak.

Ködös, őszi . idő volt, az eső is szemerkélt; a pap szaporán szedte lépteit, a kocsi sebesebben haladt a kopár bokrok, fák alagútján. A fiú. amint felnézett., már tudta, mi fog történni: a kocsi áthalad majd az egyik mélyen csüngő ág alatt, az ág beleakad a koszorúba, s a koszorú a selyemszalaggal —, melyen az ő neve olvasható — leesik a kocsiról, talán éppen a sárba ...

És rajta kívül senki sem lesz, aki lehajolna érje.

— S leült melléje a székre.

— Hogy van, hogy? Kellner, egy kapucínert! Apropó, hol volt ön a nyáron ?

— Sehol — dünnyögte Lőrinc, ki ma feltűnően viselte magát, sokat kacsingatott a fel- s alá hullámzó hölgyekre, s bizonyosi kacér- sággal feszelgett székén, ami azelőtt éppen nem volt szokása. A „Figaro”-t. is csak úgy ímmel-ám- rnai olvasta.

— Forró időnk van — szólt ismét Ocskoványi, megtörülgetve izzadó homlokát.

— Uhm... no... meglehetős — válaszolta Lőrinc kedvetlenül, az őt jellemző mogorvasággal.

— Hanem milyen szép kalapja van önnek...

Lőrinc úr szemét elfutotta a vér, felugrott, mint a megsebzett vad.

— Uram — kiáltá hevesen —, mit akar ön, a kalapommal?

— Én — hebegte’ Ocskoványi elsápadva — se-semmit, kérem... Meg akarnám ma-magamnak öntől sze-szerezni.

— Ön is! — kacagott föl mély keserűséggel. — Hát énnekem már most el kell bújdosnom ebből az országból a kalapjaim miatt? Hát mii ez, mondja meg nekem, mi ez?

Csapkodott, hadonászott és káromkodott féktelen dühvei.

Nagy, idomtalan orrcjmpái lüktettek, mint a kovácsműhelyek fúvói.

— Hát hajadon fővel járjak én már? Üldözött vad legyek, bujdossam önök miatt a!z erdőkben^ emberi szem ahol ne lásson?

A szegény Ocskoványi Miska sóbálvánnyá ijedt. Tudta is ő, mit vétett!

— De ké-kérem, uram.

— Ne kérjen semmit, ne szóljon semmit — ömlött a Lened szájából a méltatlankodás áradata. — ön egy ostoba, hiú fiatalember, punktum.

— Uram, uram, türtőztesse magát.

— Igenis, nem fogom magam türtőztetni, igenis, ön egy hiú, fiatal bolond.

— De...

— Semmi de, mert tudja meg ön, fiatalember — s itt a penészszín girbegurba arca gúnyos, becsmérlő kifejezést öltött, szemgödrei kiida- gadtak —, hogy ön nem az első ilyenféle ember. El kell beszélnem önnek a dolgot.

— Miféle dolgot?

Lenci láthatólag lehűlt ezalatt, a szürke szemeivel elkezdett békülé- kenyen pislogni. Észrevette, hogy ingerült beszédje és gesztusai fel- költötték a szomszédos asztalak figyelmét, nagy szőrösi kezét tehát gyorsan a szája elé tette, és halkan mondá:

— Tudja meg ön, fiatalember, hogy ez már a1 harmadik kalap a fejemen három nap óta.

— Ah!

— ön bizonyára ismeri Pélyi Gyurit. Ez az ember meglát a fejemen egy kalapot tegnapelőtt és addig kínoz, míg eladom neki. Azt "hitte a bolond, hogy az ő fején is úgy fog állni, mint az enyémen... Látta benne? Mondhatom, pocsékul néz ki. Jól van, odaadtam neki. Megvesz nekem érte Skriván- nál egy más kalapot négy forintért, s uram fi a, abba meg Szabó Pali bolondult bele tegnap. S itt van ni, ma meg ön vesz üldözőbe a kalapomért...

— Nem tudtam, pram, bocsássa meg.. szavamra mondom, nem tudtam — mentegetőzik a megriadt fiú.

— No hát, tudja meg most, fiatalember, és ne költekezzék ostoba hiúságból. Lássa, ilyen kalap van száz is, akár Skrivánnál, akár Pórfinál. .. higgye meg. mind ilyenek.. hiszen kérem, az egész város ilyeneket visel, de ne csináljanak maguknak illúziókat — mert azok csak az én fejemen veszik ki magukat ilyen szépeknek.

naptól a Lőrinc természete egészen átváltozott. Az egykori igénytelen, szerény és munkás ember hetykén sétálgat a Váci utcán, s bizonyos kacér- siággal nézegeti magát a

kirakatokban.

Minden héten vesz egv új kalapot, s azt, tanult gráciával viseli a fején. Mintha mondaná a járókelőknek: „Hej. emberek. látjátok ezt a kalapot a fejemen.”

Látjuk bizony, de nemcsak az ő fején. Sok, sok ember hord nálunk ilyet irodalomban, politikában és egyebütt.

Összeállította: Kekasy Ildikó