Szolnok Megyei Néplap, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
8 Irodalom» művészet 1985. ÁPRILIS 6. tanácselnök már ebédelni indult, amikor Rózsa, a titkárnő Kiss Imrét jelentette neki. — Mit akar? Jöjjön egy óra múlva. Ebédelni nekem is kell. — Mondtam — védekezett Rózsa —, de nem tágít. Azt mondja, nagyon sürgős. — Hogy a hétszentséges... — kezdett volna egy hosszabb káromkodásba az elnök, de aztán gyorsan abbahagyta. Azzal is telik az idő. Sóhajtva legyintett, ami egyben azt is jelentette Rózsának, hogy beengedheti Kiss Imrét. — Neked meg mi .olyan sürgős...? — mordult a nagytermetű, magas fiatalemberre, amikor az belépett. — Már ebédelni se hagyjátok az embert? Kiss Imre szabadkozott, hogy ő igazán nem zavarna, de hát olyan ügyben jött, ami nem tűr halasztást. — Jó, jó... — intett a tanácselnök —, hagyjuk. Miről van szó, Imre? — Hát csak arról... — mondta Kiss Imre hogy a jövő hét«» lesz a nagyapámnak, akit szintén Kiss Imrének hívtak, az évfordulója .. A századik... Mert, hogy éppen száz esztendeje született... — Szép — mondta a tanácselnök —, igazán szép... Gratulálok. De már ne is haragudj, Imre, mi közünk nekünk ehhez? — Mert azt szeretném — mondta Kiss Imre —, ha ezt a nevezetes évfordulót megünnepelné a község. .. — Mit? Hogy? Miket beszélsz te itt? Nem értelek. Kiss Imre elmosolyodott, majd újra megismételte az egészet. Hozzátette még azt is, hogy nem nagy ünnepségre gondolt, csak amolyan kisebb műsorra » kultúrházban, és a nagyapja sírjának a megkoszorúzására. — De hát, hogy képzeled...? — A tanácselnök tanácstalanul bámult Kissi Imrére. — Miért ünnepelné meg a község a nagyapád születésének századik évfordulóját? — Miért? — Kiss Imre elmerengett egy pillanatra, aztán csöndesen jelentette ki. — Mert jó ember volt, dolgos, becsületes. — Nem kétlem — mondta a tanácselnök —, magam is ismertem még az öreget. De hát ilyen alapon másoknak is megünnepelhetnénk az évfordulóját... Nem gondolod? — Lehetséges — mondta Kiss Imre —, de azokkal törődjenek az övéik. Én csak azt tudom, hogy a nagyapám igazán megérdemelne egy kis ünnepséget. — No, álljunk csak meg, Imre, várj csak... — A tanácselnök töprengett. — Voltak valamilyen érdemei a nagyapádnak? — Milyen érdemekre gondol elnök elv társ? — Tudod te azt jól. Valami, ami a köm szempontjából fontos lehetett. — Nem hinném — mondta Kiss Imre —, a nagyapám nem volt politikus emlber. Iga a négy évig harcolt az első világháborúban, fogságba is esett... — És hányán még...! — sóhajtott a tanácselnök. — Na és utána a Tanácsköztársaságban...? — Nem vett ő részt semmiben — ingatta a fejét Kiss Imre —, csak dolgozott egész életében... De azt aztán nagyon tudott... Ügy kaszálni senki sem kaszált, mint ő, még az intéző is megdicsérte... Ezt megkérdezheti az apámtól... Gyerekként ő szedett markot neki. .. — Jó. jó elhiszem — mondta a tanácselnök —, de hát mások is tudtak kaszálni. — A jószághoz is nagyon értett. .. — mondta Kiss Imre —, és meg lehetett nézni milyen rendet tartott a portáján. Már túl volt a nyolcvanon, de nem restéit lehajolni egy szalmaszálért... — Ide figyelj, Imre — mondta bosszúsan a tanácselnök —, én ezeket nem vonom kétségbe. De értsd meg, ez nem ok arra, hogy megünnepeljük... Dicséretes, hogy te, az unokája, ezt akarod, de lásd be, ez lehetetlen. Ahhoz több kéne. .. Még jó, hogy utcát nem akarsz elneveztetni róla! — Pedig éppen lehetne — mondta Kiss Imre —, ott van, teszem azt, a Citromfa utca... Még a környéken sincs citromfa. Nem inkább megilletné a nagyapámat? — Na, jól van, Imre — mondta a tanácselnök —, fejezzük be. És verd ki ezt a gondolatot a fejedből. Emlékezzetek meg családon belül a nagyapádról, mert megérdemli. .. Csakugyan kedves, jó ember volt az öreg. — Nem lehetne mégis...? Esetleg ha a tanácsülésen is megemlítené az elnök elvtárs. ' — Ezt? Te nem vagy észnél! — A tanácselnök dühösen cigarettára gyújtott, majd két gyors szippantás után ezt mondta: — De tudod mit.:. ? Jól van. Megemlítem... Meg ón... Ne mondd, hogy ebben csak önhatalmúlag akarok dönteni. Kiss Imre köszönte, elégedetten távozott, a tanácselnök meg kissé megcsappant étvággyal indult haza ebédelni. „Még ilyet — gondol. Tóth-Máthé Miklós: Emlékerdő ta —, ennek a Kiss Imrének nincs ki a négy kereke. Meg kellene vizsgáltatni.. De azért a következő tanácsülésen szavának állt, és megemlítette a javaslatot. Már pusztán az érdekesség kedvéért is. — Ez képtelenség! — kiáltott fel Kovács Péter nyugalmazott tanár. — Ügy látszik, ennek a Kiss Imrének máig nem nőtt 'be a feje lágya. Emlékszem, már az iskolában is voltak bolond ötletei, de ez most mind közül a legbolondabb. Hogy képzelte? Ha megünnepelnénk a nagyapja centenáriumát, akkor mások is jönnének ilyen kérésekkel __És azokat is teljesíteni k éne... Nem. vitatom, hogy rendes, dolgosi, becsületes ember volt az öreg Kiss Imre, de ez még nem ok az ünnepségre. — Na, na... — mondta Szíjártó Kálmán —, azért nem ilyen egyértelmű ez az egésa Hát kit ünnepeljünk, ha nem azt, aki becsületesen élt és dolgozott? Elismerem persze, hogy nem úgy, mint a nagyokat, de azért néha azokra is kéne gondolni, akik a maguk egyszerűségében tették, amit tenniük kellett. — De hát ez még nem érdem — mondta a tanácselnök —, hanem kötelesség. Az öreg Kiss a kötelességét teljesítette, de annál nem többet... — Sokszor ez is lehet érdem — vitatkozott Szíjártó —, hiszen nézz csak körül, hányán fogják meg a munka könnyebb végét, vagy még azt sem. Hányán lébecolnak, ku- peckednek, mindig csak a maguk hasznát lesve... Ezekkel szemben bizony példa lehet az öreg Kiss, aki végigdolgozott egy életet, és kötve hiszem, hogy egyszer is kapott volna egy köszönömöt érte! A tanácsülés elhúzódott, ki így, ki úgy foglalt állást az ügyben, és az elnök érezte, hogy itt most önmagukat is megmérik az emberek. Hiszen még ő is eltöprengett azon. hogy vajon az unokája, ha egyszer majd... — Akkor hát mi legyen? — tette fel jó idő múltán a kérdést. — Csináljunk ünnepséget vagy nem? Csönd lett erre. Az emberek tudták, ha igennel szavaznak, akkor nincsi megállás. Jöhet a többi. Kovács, Nagy, Szabó... és mindazok, akik jó emléket, magasan szárba szökőt veteményeztek el a hozzátartozóikban. És ekkor felállt Csamói Vendel, a kultúrházigazgató. — Ügy tudom — mondta —, hogy egy díszkiutat akar a tanács a kultúrház előtti parkban. Ne az legyen ott, hanem egy szobor. — Szobor? — nézett rá a tanácselnök. —* Milyen szobor? — Az ismeretlen dolgozó szobra — mondta Csamói. — Ahogy lehet az ismeretlen katonának, úgy legyen az ismeretlen dolgozónak is. így nem csupán az öregnek, de a többi hozzá hasonlónak is emléket állítanánk. — Szép gondolat — mondta a tanácselnök —, nagyon szép... Csak egy a bökkenő Csamói elvtárs, hogy kivihetetlen. Nincsi rá pénz. A díszkútra sem. A mai nehéz gazdasági viszonyok között örülünk, ha a parkot rendbe tudjuk tartani... De azért valami mégis lehetséges... Egy emlékfa! Ahhoz mit szólnának az elvtár- sak? — Nekem tetszik az ötlet — mondta Szíjártó Kálmán —, talán még jobb is a szobornál... Egyszerűségében jelképesebb... ~ Az emlékfát egyhangúlag megszavazták a tanácstagok, és Kiss Imre századik szül'gíésnfepján el is ültették. A tanácselnök szép beszédben méltatta öreg Kiss Imre és a hozzá hasonlók érdemeit, akiknek emléke már nem csupán szeretteik szívében, de ezentúl a község ültette emlékfában is tovább növekedik. Este díszvacsora volt a kultúrházban. utána bál. A vezetőség egy külön asztalnál elénekelte öreg Kiss kedvenc nótáját. ztán telt az idő, és a parkban itt is, ott is emlékfák nőttek ki a földből. Mert hiába hangoztatta a tanácselnök, hogy az emlékfa közös, az emberek ebbe nem törődtek bele. Legyen az csak az öreg Kissé, és kapjanak mások is. Ültettek hát a Kovácsok, a Nagyok, a Szabók, és. mind a többiek. így lett ez emlékfából emlékerdő. ahol vasárnaponként sétálgatni lehet, és hallgatni a levelek csöndes neszezé- sét. És eltűnődni a születésen meg a halálon, és azon, ami e kettő között van. Serfőző Simon: Nem az vagyok A jércével ikapirgáló öcskös, aki voltam, nem ismerne rám. ha találkoznék vele, s akire alig hasonlítok már. Nem az vagyok, aki esténként a kéményfarkincás konyhában álmoskodtam valamikor, s akit nyulak hívtak játszani a meleg dűlőre, bekiabáltak az ajtón. S aki még sokáig várt vissza a küszöb-magaslaton. Látta néha a messze fel-fellobogó arcom, amerröl visszahívni engem, jölágaskodtak a szélben, vágtattak volna nyihogva utánam a földek. Gálámbosi László: Húsvét Szivárvány fény árad. Lobognak a sátrak. Csöngettyűznek a vőfények. Zászlót bont Vasárnap. Torlódik a násznép. Nyírfahídon átlép. Kösöntyűkkel a barkósok bundája szikrázzék! Násznagyuk kucsmája fölött aranypáva. Tulipános kerekekre hull Húsvét rózsája. Hajolok, kedves, Hozzád. Tükrös nap az orcád. A gyűrűket kagylós tálból Ujjúnkra forgatják. Bényei József: . Pelenkák Szél játszik tarka tavasszal, fölkapja, s fföllegre dobja. Darazsak táncába fullad április orgonabokra: i Hajnali havasesőben tél pörög: visszaüzenget. Délben már korai barkák babák arcára peregnek. Lépeget pöttömnyi idő, tipegve padba -fogözik, s lengeti pelenka—tisztán április zöld lobogóit. Gyárfás Endre: Egyszerű Nyárfák ecsetjei mázolják az eget. A festék lecsöppent: ez itt a tó. Szeretlek. Azt hiszem, ma egyszerű lehet szeretni s egyszerű e földgolyó. Mondd, volt-e, van-e szebb, mint tavasszal a kert, ha inekidörgölőzik a nemző napsugárnak? A bensejében áram dorombol és öröm, hogy ömaga előtt minden titkot kitárhat. Szeretlek, elhiszed? Mert mi sem lenne könnyebb, mint gyűlölet s közöny odvába bújni be. De vállalom a kertet, és vállalom a földet. Veled oly egyszerű. Oly egyszerű, ugye? Mester Attila: Előtted állva A homok tűhegyes kristályai karcolják itt az idő üvegét, szabdalják korszakolják metszenek belőle arcokat, mutatnak szerbnek oláhnak magyarnak is a szó jogán, a földet termővé fakasztó fogcsikorító szerelem jogán. Homok — hazám. Hullámzó dombok szoknyaszélibe kapaszkodó kis tfalvaiddal együtt fohászkodom egy cseppért. mely megáztatja a magot, s egy szóért, ami pontos, én amit előtted állva is kimondhatok. Április 11-én ünnepük a szép versek barátai a költészet napját. Ebből az alkalomból közöljük fenti összeállításunkat. Újhegyi János: A mama utazik A Mama útilázban ég, „nagyfiával” — aki néhány évvel elmúlt negyven — csomagol az alföldi felújított, korszerűsített parasztház nagyszobájában. A szovjet Baltikumba készül, egy Debrecenben szervezett BARÁTSÁG elnevezésű különvonattal. A nagyfiú hivatalos kiküldetésben már járt ott, apró tanácsokkal látja el az anyját. „Nem kell bundát és csizmát vinned, nem Szibériába mentek. Október van, az ottani klíma a miénkhez hasonló, talán csak egy kicsit párásabb a' levegő a tenger miatt. A gyógyszerekről ne feledkezz meg!" A Mama beteg. Vagy csak elfáradt ember. A nagyfiú szeretné hinni az utóbbit. Szív- és érrendszeri panaszai vannak, amellett iziíletes, időváltozáskor bicegve jár. Minden étkezéskor maroknyi gyógyszert vesz magához, enélkül már item megy. Nem csoda, a köz- egészségügyben telt el az élete. Előbb a falu szülésznője volt, majd amikor az ötvenes évek végén megtiltották az otthoni szülést, átképezte magát körzeti ápolónővé, így ment nyugdíjba, néhány évvel ezelőtt, 58 éves korában. De nem nyugodott, rögtön jelentkezett munkára a tanácsnál, öregek szociális gondozását vállalta. A Mama sorba adogatta a fiának a ruhaneműket, melyeket az gondosan elhelyez a már kissé megkopott Vulkanfiber koffer mélyén. Ez a koffer már kiszolgálta a nagyfiút, húszéves, megjárta Pestet, nemegyszer, ez volt az ő úti- ládája az egyetemi évek alatt. Számtalanszor kérte az anyját, hogy vegyen másikat, vagy vesz ő neki szebbet, modernet, de az anya babonásan ragaszkodik az ócskasághoz. „Jó ez még, mondogatja, a zárja is tökéletes, kemény a fedele, nem törik össze benne semmi.” A nagyfiú megadó mosollyal hallgatja az érveket, s abban reménykedik, hogy talán kibírja ezt az utat is a vén bútordarab. A Mama nem először utazik. Hogy is kezdődött ez az utazási vágy, mikor? Ennek ma már történelmi távlata van. A Mama tanyasi parasztlány volt, férfit meghazudtoló nehéz fizikai munkát végzett a néhány holdas földjükön. Aztán 1937-ben férjhez ment, de mivel az elemi iskolában az elsők között volt, hajtotta a vágy a továbbtanulásra. *1944-ben, Nagyváradon elvégezte a Bábaképzőt. 45 után mégsem kezdhette el rögtön a szülésznői munkát. A férje, addig nincstelen napszámos cseléd, elképesztő mohósággal, évszázados kiéhezett- séggel vetette bele magát a föld- és vagyonszerzésbe, nem eredmény nélkül. 49-re már a juttatott három hold föld mellé kilencet szerzett. Az anyának a földön kellett dolgoznia, mert a nagyfiú mellett még két lányról is (az egyik az apa első házasságából jött) gondoskodnia kellett a szülőknek. Majd jöttek a fekete évek, a „birtokot” /államosították 1949- ben, s az anyának állást kellett vállalnia a debreceni klinikán. Az ötvenes évek közepén foglalhatta csak el a hozzá méltó állást. A Mama szoknyákat, blúzokat mutogatott, a nagyfiától kérdi: „Mit gondolsz, megy ez ehhez? Mit gondolsz, nem túl fiatalos ez a kardigán? Mit gondolsz, kises- télyit vigyek-e? Hátha lesz valami alkalom, amikor felvehetem." A niagyűlú mosolyogva bólogat, és válogat anyja ruhatáraiban. „Igen, igen, mondja, csak nem kell túlzásba vinni.” Az anyja váratlanul megcsókolja fiát: „Tudtam, hogy rád számíthatok!” A nagyfiúnak egy pillanatra elszorul a szíve, a nővérére gondol, neki is itt kellene lennie most. Csakhát megromlott a viszony az anya és a lánya között, két éve immáron. Éppen az anya utazásai miatt (meg más egyebek miatt is) szakadt meg köztük a kapcsolat. Pedig egy faluban élnek, alig kőhaj ításnyira egymástól. Más világban él anya és lánya: az előbbié a teljes nyitott élet, az utóbbié a tökéletes, zárt magány — bár családban él. Folytatódik a csomagolás, a pillanatnyi érzelmi rövidzárlat után a nagyfiú keze újból megmozdul. A Mama 1970-ben vált el a férjétől. Nem bírta már. A lányok férjhez menteik, a nagyfiú elvégezte az egyetemet. A Mama úgy érezte, mindent megtett a gyermekeiért. Az apa, a férje miután teljesen kirekesztette magát a társadalomból, ordasfarkassá vált, magányossá. A földjét végleg „elvették” a második téesz-szerve- zéskor, de nem adta fel: a téesz- ben nem vállalt munkát, kizárták, ezután alkalmi fuvarozásokból (meg egyebekből) élt, és semmit nem adott haza jóformán. És ekkor az anya fellázadt, beadta a válópert. A válás sámán ment,
