Szolnok Megyei Néplap, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
8 1985. ÁPRILIS 30. gy okoskodtam akkoriban, hogy az lehet a legnagyszerűbb ember, aki a legjobban tudja megcsinálni azt, amit meg akar csinálni. Mert minden csak ezen múlik. Hogy mit és miről beszélgetünk, az nem jelent semmit. És ezzel a hitemmel, ha valamihez hozzákezdtem, ha csak egy mód volt rá, azt végig is csináltam, s erőmhöz képest a lehető legjobban. Parancsok egyszerű végrehajtása kibírhatatlan teher volt a számomra. Éreztem, hogy minden dologban van valami élet, amihez érdemes' hozzáférkőzni, s ami azért, hogy fáradunk vele, megfizet nekünk valamivel. Ha ez a viszony köztem és a munkám között nem tudott kifejlődni,' ott csak a dac s talán valami előttem is ismeretlen virtus volt az, ami tartotta bennem az erőt. Tovább, azért is tovább, s még szí- vósabban bele, hogy minél előbb túl legyünk rajta. A műhelyben a fúrás volt a legnehezebb és legbutább munka. Az otromba gép meggyötörte a testemet. s ha a többi inasok bántani akartak, mint valami kínzószerszám elé, állítottak oda az otromba kerék elé. * — Rajta, húzd meg! — mordult rám hol az egyik, hoi a másik. — Rajta! Reggel hatkor elkezdődött ez a kálvária, és tartott egészen estig. Sokszor napokon keresztül. Rostákat szereltünk egy morva asztalosnak, és az öntött csapágyakat kellett nagyobb fúrókkal utána- iprni. Nem volt valami ponttos munka, és éppen azért lehetett mellette ezt a gyötrő játékot végigcsinálni. Az öntött lyukak gödrösek és sízögletesek voltak, a fúró részegen táncolt benne, az egész gépet ide-oda rángatta. S a másik inas ördöngős ábrá- zattal szorította a felső csavart, és szakadatlanul ordított: — Rajta, húzd meg! Rajta! Nem bírtam tovább, nem volt annyi erőm, hogy ujjaimmal a hajtónyeiet átfogjam. — Húzd, húzd, te gigerli! — üvöltötte a másik. — A gimnázium, az jó volt, mi? De ez nem ízlik?! Most egész lelkemből utáltam ezeket a gyerekeket. Elvadult ut- cakölykök, otromlba parasztkamaszok voltak, akiket félig állatokká formált az élet, s akik még mindig nem tudták megbocsátani nekem, hogy akaratomon kívül iskolába jártam, s a ruhámon gombok, s a lábamon cipők voltak. Ha panaszkodni mertem, durván kiröhögtek, s mint valami szemetet, rám zúdították egész embertelenségüket. Ha káromkodtam, akkor az arcomba ütöttek, ha sírni mertem, akkor lefogtak, és majdnem halálra csiklandoztak. Egyszer, mint valami keresztény rabszolgát, megimádkoztattak, s én éreztem, hogy az embertelenségnek ezt a cselekedetét sohasem fogom tudni elfelejteni. Reggeltől fúrtunk, s már későn délután volt, mikor valamelyiknek eszébe jutott a kínzásnak ez az újabb módja. A felső csavar .szakadatlanul dolgozott, s a kerék már kiszaggatta az inamat és összetörje a lelkemet. Keservesen sírtam. — Térdelj le! — mondta a fúróvezető. Szédültem, erőlködtem. — Térdelj le. és imádkozz! Emberfeletti erővel küzdöttem. Nem akartam megadni magam. Milyen jó lett volna, ha még erőm lett volna hozzá, hogy a másikkal szembeugorjak. ha megszoríthattam volna a torkát, ha megfásult Kassák Lajos: Egy ember élete ujjaim között széttörhettem volna az egész komisz életét. De ehhez már nem volt. erőm. Tudtam, ha fellázadok, egy ütéssel visszalök magától, s akkor minden rosszabb lesz. — Imádkozz, mert beledögleszt- lek! — mondta a másik, és láttam az égő szemeit, amint diadalmasan belém szúrja azokat. Tehetetlenül térdre ereszkedtem. — Miatyánk, ki vagy a meny- nyekben! — röhögte. — No! Mi- atyárik... összeszorított fogaim fájdalmasan fölszakadtak: — Nem! Nem! A másik ingerlőén és könyörtelenül újrakezdte: — Miatyánk, ki vagy a meny- nyekben... Mint akit összemorzsoltak valami láthatatlan kezek, megadtam magam: — Mi a-a-tyánk — nyöszörögtem utána. — Hajtsd! Azért csak hajtsd! Ez jó olaj lesz rá! Ki vagy a mennyekben... A többiek ott álltak körülöttem. Mintha cirkuszt láttak volna, öröm és sötétség volt az arcukban. — Ki-i vagy a mennyekben... — No, tovább, tovább! A többiek ordítottak: — Gyű, te! Ne, gyű! Tovább, gebécske, tovább! — Sze-en-tel-tes-sék meg a te szent ne-e-ved. — Jöjjön el a te-e or-szágod, le-e-gyen meg a te akaratod. — Miképpen a mennyben, azon- képpen itt a földön is. Bocsásd meg a mi vétkeinket. — Miképpen mi ig me-e-egbo- csátunk az ellenünk vétkezőknek! — És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. .. A-amen. A kerék lassan fölengedett, és visszajött a lélegzetem. — No, jól van! — mondta a másik, és egészen meg volt nyugodva. — Most mehetsz... Rozsda, gyere hajtani! Ha most látott volna az anyám, meghalt, volna szegény az én nagy emberi fájdalmamtól. Egész testem csuromvíz volt az izzadtságtól, a kezeim súlyosak voltak, s menetközben, mintha a földön húztam volna őket (...) Még alig voltam fél éve a műhelyben. már ismertem az összes szerszámokat, és nagyon örültem neki, ha valahol rám bízták valaminek az elvégzését.. Az volt a legnagyobb örömöm, ha valamin komolyan és odaadással dolgozhattam. Még nem voltam ura sem az anyagnak, sem a tulajdon kezeimnek, de ebben a birkózásban már benne éreztem a jövő lehetőségeit. Egy napon a mester odahívott magához, s azt mondta: — Nesze, itt van egy darab vas, reszelj belőle egy laposfejű csavart, és vágd rá a menetet, hogy ebbe a mut.terba belemenjen. Majd meglátjuk, tudsz-e már valamit? Nehéz megpróbáltatások napja volt ez. Dolgoztam és izzadtam, és ha egy-egy pillanatban boldog is voltam a sikeres munkától, órák hosszat aztán kábultam gyötörtek a kétségek. Ebéd után két cigarettáért másik vasdarabot kértem a Józsitól. Az elsőt, nem tudtam, miért, elvágta a csavarvágó. — Szedd ki a forgácsot a fogak közül — mondta Józsi — és akkor jó lesz. Űjra nekifeküdtem a munkának. Az egész műhely a lármájával, a küszködő, káromkodó inasaival együtt elveszett számomra. Úgy éreztem, egy kis szigeten vagyok egyedül a satuval, a szerszámaimmal, s a készülő csavarommal. Mindent a lehető legpontosabban iparkodtam megcsinálni, s tisztán tartottam a környezetemet. Hét órára készen lettem. Szép, fényes fejű csavar volt az, amit kireszeltem, és könnyen járt. a mutterban. — Vidd be az öreghez! — mondta a Józsi. — Elég jól megcsináltad. A mester innen is, onnan is gondosan nézegette: — Egyedül csináltad? — Igen. — Biztosan emlékszel rá? — Egészen magam csináltam! — Jól van, most menj a dolgodra. Ha iparkodni akarsz, akkor lesz belőled valami. indent szépnek és vidáman elevennek láttak a szemeim. A mester sovány, hosz- szú alakja anélkül, hogy észrevettem volna, ott előttem felhúsosodott, s mintha mosolygott volna rám a fáradt, három szál bajusza. Éreztem, hogy enyém a világ, és nincsenek napok és csillagok, amik nagyszerűbbek a lakatosmesterségnél. (Részlet a regényből) Zelk Zoltán: Kőtörők Alkonyattájt, hazafelé már a nagy völgybe értem; a bányában, a kőtörő parasztokat néztem. Számolgattam, hányszor lendül egy perc alatt karjuk, hányszor sebzi a fölcsapó kősörét az arcuk? Húszszor tán... e$y óra alatt fzerkétszázszor.,. Alkonyodik. S ők dolgoznak reggel hét ,órától. Ezerkétszáz ... Hány ezer is tizenkétszer annyi? Eltűnődtem: tudhatnak-e ők még simogatni, puha kézzel érinteni asszony, gyermek-arcot? Vagy úgy megszokta karjuk már a sújtást, a harcot, hogy csak ütnének örökkön... Álltam még tűnődve. Puha zápor — este ömlött a fákra, a völgybe. (A költő kiadatlan verse 1937.) Bede Anna: Legények Gurul a Hold a falukon. Legények mennek az úton. Ropog az útfél. Nagy a hó! Fejükön kucsma, dagadó. összekarolnak. Jó komák! A csizmájuk a hóba vág. Szemük a kékes földre néz, mert a magasból ■ hó pihéz. Ha lányos háznál visz az út, hej, fel is harsan a daluk! Hadd tuja meg a házban mind, hogy ki dalol most odakint! Aztán tovább megy a sereg. Az úti fákról hó pereg, gurul a Hold a falukon, s álmélkodik a dalukon. Palotás Dezső: Nem tudom már, melyikünk lehetett, aki. megemelte Picuri csuklóját, és azt mondta neki: „Túl vastag a bokád, kincsem”. Arra viszont nagyon pontosan emlékszem, hogy Picuri ez alkalommal kissé csodálkozva szemlélte fent említett testrészét, nézegette jobb- ról-balról, elölről-hátulról, majd egyetértőlég és kissé szégyenkezve bólogatott. Meg kell említenem, hogy a csülke valóban túlméretezett volt, viszont tökéletesen arányos is, ha figyelembe vesszük, hogy ő maga kilenvennyolc kilót nyomott, és egy csöppet sem volt kövér. Figyelemre méltó még, hogy Picuri barátunk nem vette zokon a henye és némiképp sértő anatopiz- must, illetve fel sem ötlött benne, hogy azt állították róla: elöl is hátsó lábakat visel, és hogy tulajdonképpen meg kellene sértődnie. Olyan volt, mint egy'újfundlandi kutya: erős, nagy, félelmetes, nagyon jóindulatú, és éppen olyan értelmes is. No meg bájosan műveletlen, amit viszont ki is vett volna zokon egy ilyen tehetséges festőtől? Mert kétségtelenül nagyon tehetséges volt. Ennek ellenkezőjéről még az sem tudott senkit meggyőzni, ha néha elmagyarázta képeit, vulgó: egetverő marhaságoTréfa kát mondott valóban csodálatos vásznairól. Jámborságával természetesén gyakran visszaéltünk; állandó volt a kísértés, hogy felültessük, falhoz állítsuk, csúfot űzzünk belőle. Eme tevékenységünk savát-borsát az adta, hogy ha netalán sikerülne feldühíteni, szétmorzsoi bármelyikünket — megnyugtató biztonságot pedig abból merítettünk, hogy tudtuk: soha nem bántana senkit egy sületlen viccért. És — gondoljuk meg! — közben még szeretni is lehetett, hiszen egyszerre nézhettük le és csodálhattuk; lehet-e többet elvárni egy baráttól?. Egyszer láttuk csak megvillanni a szemét, amikor azt mondtam neki: „Tudod, mi vagy te? Egy heteroszexuális !” Megfeszült az állkapcsa, nyelt néhányat, aztán odavágta: „Te vagy heteroszexuális!” — és meg- bántattan elfordult. Természetesen ezek után nem hagytuk békén, és addig kínoztuk, faggattuk, amíg új jongva felismerhettük: Picuri szűz! E felismerésből egyenesen következett gálád tervünk. Öntudatlan eszköz volt a Kiss-lány, városunk csodája, gyönyörű szőkeség, megközelíthetetlen, mint Artemisz; egy dobermanja is volt e szerepkörhöz. Magam is próbálkoztam Pablo Picasso: Női fej profilban Paul Cézanne; Fürd őzök
