Szolnok Megyei Néplap, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-27 / 98. szám
Irodalom, művészet 1985. ÁPRILIS 27. Gáli István: A hadnagy az autóhoz sietett, és beszólt: — Tessék, Busó elvtárs. Ez a választék. Kikászálódott az ülésről, a derekát egyengette. Kezelt a zömök századossal, akinek zsíros haja kilógott az elnyűtt tányérsapka alól, arca feketére cserzett. Tartózkodó zavartan fogadta a képviselőt, mert nem tudta, mit mondjon, tisztelegjen-e, végül széttárta a karját, és megismételte, amit^ a hadnagytól hallott. — Tessék, ez a választék — és megnyalta cserepes száját. Busó Mátyás fekete ruhájában, amiben az ülésszakra Pestre utazott, nagyon tekintélyesnek érezte magát. A pesti tiszt mellé húzódott, akit inkább magához illőnek érzett. Három internált állt előtte. Ha igaz, nála mindegyikük többet ért a gazdálkodáshoz, és mégis ő dönt. — Hány holdon gazdálkodott? — kérdezte ötletszerűen az elsőtől, és csak arra ügyelt, hogy a megszólítást elkerülje. A ritkás hajú férfi lesütötte a szemét. — Ezerhat-ezernyolcszáz holdon. Kétszáz hold bérlet — tette hozzá gyorsan, mintha ez a többlet bajba keverhetné még most is. — Maga hány holdon? — Nyolcszáz — böffentette a második, egy kopasz, kidülledt szemű. Ez ellenszenves volt, a következőre nézett. — Hát ha úgy vesszük — kezdte a harmadik egy kis ironikus felhanggal —, én kétszázhuszon- egyezer-négyszázötvenegy holdon. — Ne marhuljunk, ember! — mordult közbe a táborparancsnok. De a magas, nagy csontú internált nyugodtan a szemükbe nézett. (Részlet) — Én az Eszterházy hercegség hitbizományának gazdasági központjában dolgoztam. És a kegyelmes úrnak ekkora birtoka volt Magyarországon. Ausztriában és Morvában is lehetett — combjához szorította a pléhtányért — valamennyi. — Irodista volt? — nézte gyanakodva. — Nem éppen. Az apám is fő- gazdász. — Milyen iskolája van? — Akadémia. — Kicsit gondolkozott, aztán hozzátette: — Német oklevelem van. Azaz volt. Mert hát a háborúban ... Legyintett, erre a százados rászólt. — Álljon vigyázzban! Ha ezt nem hallja, talán nem tud ilyen hamar dönteni. — Éz jó lesz. — Vitára készen nézett a hadnagyra, de az bele- egyezően bólintott. Amíg a papírokat intézték odabent, a tisztek cigarettázva álltak a kocsi mellett. Nem beszéltek többet a választásról, nézték a kondérok elé kígyózó sort. A százados újra hívni kezdte őket, hogy jöjjenek be az irodára, ne röstell- jenek leülni egy kicsit, a madár se jár erre, örül, ha embert lát, nem tudta, amikor a falusi rendőrségtől idekérte* magát, hogy ilyen szolgálat ez, szinte rabnak érzi magát ő is — végül valami pálinkát emlegetett, ami odabent van az asztalfiókban. De a hadnagy parancsra hivatkozott, hogy azonnal fordulniuk kell vissza. Busó Mátyás bólogatott, aztán elröstell- te magát, és bebújt a kocsiba. Igazán ihattak volna egyet a századossal, ha ennyire kéri. Előkerült az emberük a batyujával, kezében egy darab kenyér, amit reggeli helyett kapott. Papírjait az írnok a hadnagynak adta át. Busú Mátyás az ablakon dugta ki a kezét, hogy mégse váljon el búcsú nélkül a tábor parancsnokától — és fellélegzett, amikor kiértek az országúira. — Mondja csak, hogy lehet az — kérdezte új útitársától —, hogy a műtrágyától, aminek táplálnia köllene a növényt, lerozsdult a palánta levele? — Ez most vizsgáztatás? — A fenét! Ez a mi vizsgánk volt, amin elbuktunk. — Több mindent kellene tudnom ahhoz, hogy megmondjam, mit szórta^ szét? Nitrogén-, foszfát- vagy mésztartalmú keveréket? — Mégiscsak bizonyítani akarta tudását. — Az / is fontos, hogy megfelelő időben jusson a földre. Van, amit ha reggeli harmatra szórnak, és nem a tövéhez, hanem a levélzetre, elpusztítja a növényt. — Óvatosan csipkelődve megint megkérdezte. — Hányasra feleltem? — Jól, nagyon jól — derült Busó Mátyás, mert védence egyre jobban tetszett. Nem szívbajos ez, nem! — Be se mutatkoztunk, lássa, Busó Mátyás vagyok. A férfi fanyarkásan mosolyogva nyújtotta a kezét. — Braun Miksa, én is béemes vagyok. — Azelőtt nálunk a fél falut Braunnak hívták. Sváb? — Az is. Az én családomban minden van. Az apám, pedig már hetven volt, a harmincas években kivándorolt emiatt Chilébe. Én marha! — maradtam. — Az elöl ülő tisztre sandított. — A fasizmusra mondom, ugye. Busó Mátyás göcögött, és suty- tyomban társára hunyorított. Nagyon megvidámodott, hogy ilyen jól sikerült az útjuk. Gáli István — olyan fiatalon ment el, s olyan keveset teljesített mindabból, amit tervezett... Hogy azonban mégis korszakjelző író, az nem a véletlen, a v,ak- szerencse dolga, az a tehetsegéé; van aki egy betű-óceánnyi életművel is csak pislákol, ha az utókor visszanéz a múlt sötétjébe, s'van, aki akkor is ragyog, ha keveset is engedett neki az élet. Az 1931-ben született Gáli István ilyen tehetség, nem könnyű író, de mert minden idegszálával a korban élt, annak a kornak a krónikása lebt, amely szülte —, s az nem volt akármilyen időszak. Történelmi korszakváltások, megtorpanások és újrakezdések, élet- és sorsváltások korszaka az övé, és ennek az élménynek megírója, irodalmi újrateremtője ő. Költőként kezdte, mint annyian a magyar irodalomban. 1954-ben megjelent Garabonciás diák című verses népmesefeldolgozásai meg is érnék az újrakiadást. Akkor is, ha ő már azok megjelenésekor is elsősorban prózaírónak tudta magát. Pályakezdő éveiben Pécsett élt, és először katonakorának határőr-élményeit írta meg, de az ötvenes évek szerkesztői sok okból visszariadtak ezek problémáitól, hiszen nem napfénysugárzású diadalokról szóló történetek voltak, hanem igencsak valóság szülte írások. Gáli az osztrák szélen volt határőr keOLV ÁSSUK ÚJRA -EGYÜTT! mény időkben és a valóság lenyomata, a felszedett élmény oly erősen ivódott bele, mint más íróba a kamaszkora. Állítólag Csorba Győző javasolta neki — érezvén a tehetséget a huszon- egynéhány éves emberben —, írjon verseket. Irt, írta, de abbahagyta. Fontosabb vplt neki a Magos család története, egy bányászcsalád világa, fontosabbak Tatabánya legendái, a felszabadulás emberi emlékei. S közben, mert irodalomból nem lehet megélni, rádiódramaturg: ír is rádiójátékot, komédiát — nem egyet. A Magos család persze, ahogy a Rohanók című novellájában maga is megírja, az ö családja, a sűrítés, alakítás, változtatás ama követelményével, ami az igazi írót az egyszeri élmény megírásától az irodalom igazáig kényszeríti. A Patkánylyuk című 1961- ben megjelent kisregény után a következő évben napvilágra került efbeszélésciklus, a Kétpárevezős szerelem hozta meg neki az országos elismerést. A Szépirodalmi Könyvkiadó hazánk felszabadulásának 25. évfordulójára regénypályázatot írt ki. A díjnyertes művek egyike lett Gáli István regénye A napimádó. Az igazi siker azonban nem az lett, hanem a ménesgazda. Az író a művet nem egyszerre írta, egyes részeit már korábban is publikálta, de a Csapda, és Az öreg után ez lett legsikeresebb, és tegyük hozzá legigazibb regénye — ez utóbbit természetesen csak műfaji értelemben értve. A ménesgazda is a határon játszódik, mint a hcutárőrélmény kései része, de egészében az ötvenes évek pontos korrajza, a megtámadott emberek, a volt méneskari tisztek támadó reakciójának és tragédiájának története. Ez a keret, és közben egy határmenti falu hétköznapi életét látjuk, á termelőszövetkezeti életformaváltás gubancait. Mindazt, amit ma már úgy látunk, értelmezünk, mint a Rajk-per utáni korszak elhibázott politikájának vidéki lecsapódásait. A regény belső cselekményvilága töretlen tragédiát ábrázol: egy fiatal falusi kommunista reménytelen küzdelmét és halálát a kettős szorításban. Igaz hittel él benne az új világ megteremtésének vágya, de nem ttud mit kezdeni a „felülről” jött „keményebben elvtárs ’ szemlélettel, és segíteni szeretne a régieknek, akik nem fogadják el a kinyújtott kezet, hiszen az egész világ mást üzen, mint ennek a szerencsétlen, jószándékú kis kommunistának a vergődése. A könyvből 1978-ban Kovács András rendezett nagy hatású filmet. Sz. M. Irodalmi oldalpárunk képeit Fazekas Magdolna és Meggyes László rajzaiból válogattuk. Hatvani Dániel; Elbontott tanya nászágy helyén páré nő meteor-törmelékből félig kiálló baltanyél ragyog egér-fészek szétszáradt bakancsban egyre tágasabb repedés a vertfalon nyeli az idő zöld italát im a feledés orgiája régen becsukott szemek verésében véres tejben varangybőrben hátrafelé hajított tojás héjában hajnalban a kútágas elindul összeszedni az ég ezüst-filléreit csörgeti a hold kihűlt tepsijében vacsora-köcsög kukoricamáié porlik a csillagközi sugárzásban szél fúj a barom-tél szájából sámánok csontja sípol Egon Erwin Kisch: Mende asszony hagyatéka Marja Pauline Mende asszonynak, így mesélik az idősebb lipcseiek, a Marienstrasse 4. szám alatt volt háza. Bizonnyal előkelő intézmény volt ez a ház, figyelemr be véve még a bőséges összehasonlítási alapot is, mely Lipcsét a világ szemében híressé teszi. A nyilván-való háznak, melyet Maria Pauline asszony vitt, a város legfinomabb urai voltak a vendégei, s az itt mintegy otthonos hölgyeknek is az volt a híre, hogy a tökéletes szórakoztatás művésznői. A ház patrónája mind az urak, mind e hölgyek rendkívüli megbecsülésének örvendett — saját házában; tudomásul kellett vennie azonban, hogy a barátság s a tisztelet megnyilvánulásai azon pillanatban elhaltak, mihelyt nyilvánosan mutatkozott. A színház, melyben páholyt bérelt volna, visszaküldte a pénzét, és ugyanígy fordítottak hátat neki, valahányszor társas összejöveteleken kívánt volna megjelenni. Holott igazán semmit nem írhattak a rovására — adóját mindenkor pontosan fizette, a rendőrséggel mind szolgálati, mind egyéb vonatkozásban, a legkellemesebb viszonyt ápolta, a lányokhoz pedig. akiknek mesterségét gyalázatosnak ítélte, semmi egyéb nem fűzte, mint hogy házában lakni s szeretni hagyta őket, amiért nemhogy külön fizetséget kért volna tőlük, de még az ő fizetségüket is őrizte! Miért hát, ó miért vetették meg őt a lipcseiek? Mármost hogy ama vágy munkált-e benne, hogy legalább holta után elégtételt kapjon e méltánytalanságokért, méghozzá jókorát, vagy a lipcsei férfivilág képmutatása háborította fel, s ezért akart látványos, örök időkre szóló és megalázó bosszút állni tagjain — e kérdésre a városháza aktái nem adnak választ. Liftese városának ezen ügyiratai csak arról számolnak be, hogy Maria Pauline Mende asszony (sz. Thieriot, özvegye Ferdinand Wilhelm Mende úrnak) A méneszazda
