Szolnok Megyei Néplap, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-13 / 86. szám

8

Irodalom» művészet

1985. ÁPRILIS 13.

lány fagylaltot evett. A fiú feketekávét kért, de még nem hozta meg a pincér.

— Ma, megmutatom neked Párizst — mondta a lány.

A fiú megvonta a vállát, nem felelt.

„Űgysem hagyom, hogy elrontsd a délutánt” — gondolta a lány. Magabiztos volt. Élvezette] szedegette kanalára á csokoládéfagylaltot, hosszasan elszopogatta, s csak akkor nyete le, amikor már teljesen szétolvadt a szájában. Nem rúzsozta a száját; vékony, izmos kis ajkai voltak.

— Itt az ideje, hogy végre megmutassam neked Párizst.

— Itt az ideje — mondta a fiú. A köszönés óta ez volt az első értelmes mondat, amit aznap délután mondott. — Itt az ideje, hogy megmutasd a lerombolt Bastille-t amelyet már nem lehet látni, a milói Vénuszt, amelyet még lehev látni meztelenül; az Eiffel-tornyot amelyet nemcsak látni lehet, de fel is lehet rá másmi, háromszáz- harminchárom méter magas, s le lehet róla ugrani.

A lány egy nagyobb fagylaltdarabot vett a kanalára.

— Nem kérsz? — Odatartotta a fiú szája elé. — Finom.

— Nem kérek. — Elfordította a fejét.

— A Notre-Dame-ot sem láttád még — mondta a lány. Kinyújtotta a nyelvét, úgy nyalogatta le a fagylaltot a kanálról.

— A Saint Chapelle-t sem. Napóleon szarkofágját sem, a Diadalívet sem, a. .. — Kifulladt.

— Na látod: meg kell mutatnom neked Párizst.

A pincér meghozta a feketekávét.

— Tessék parancolni. — Így mondta, kissé selypítve és furcsa, idegen hangsúlyozással. Fekete bőrű, alacsony férfi volt, vakítófehér zakóban.

— Tudod, hogy abesszin? — kérdezte súgva a lány, amikor a pincér arrább ment egy asztallal.

— Én inkább négernek nézem.

— Nem — a fejét rázta —, abesszin. Kicsi korában eladták a szülei rabszolgának. Egy olasz vetíts meg, s valami herceghez került. Várjál csak! Igen. Sforza hercegékhez.

— A mai Síforzák grófok, nem hercegek.

— Gróf vagy herceg: nem mindegy?! Rabszolga volt, ez a lényeg, eladták a szüléd. De aztán megszökött. Végigbarangolta egész Európát, s a végén itt ragadt nálunk. Nagyon megszerette Budapestet.

— Tudtommal Párizsban vagyunk.

— Majd leszünk.

A fiú hitetlenkedve nézett a lányra. Nem tudta eldönteni, hogy valóban igaz-e ez az abesszintör- témet, vagy ez is csak olyan kitalálás, mint a többi.

— De igazán! — bizonykodott a lány. — Ö mondta nekem, ő maga a múltkor, amikor annyit vártam rád.

— Mikor vártál te rám!

— Mikor? A múltkor, tudod, amikor... — Hosszú magyarázat következett a fiú polgazd szigorlatáról meg a fodrászról s egy méregzöld, Salome nevű új ruhaanyagról, amelyből olyan, de olyan szép nyári kiskosztümöt lehetne csináltatni. — Te, láttam Katin,

tudod. Bodor Katin, aki mindig az adjunktus körül nyüzsög: csuda klassz volt. Olyan a fénye, mint a hernyóselyemnek, és van tartása

— Párizsban lehet kapni? — kérdezte a fiú ártatlankodó iróniával. — Vagy magyar specialitás?

A lány beszívta a száját, a sze-1 me összeszűkült: majdnem kimondta. amit gondolt: „Te piszok!” A következő pillanatban már ismét, mosolygott.

Fábián Zoltán:

Utazás

Párizsba

— Siess, mindjárt indul a vonat! A Duna expresszel megyünk.

— A Duna expresszel? — Felhajtotta a maradék feketekávét.

— Kérlek.

Lementek a hídhoz. A híd alatt, az átjárófolyosón kellemes hűvös volt; nyirkos léghuzam csapta szembe őket.

A lány beleszagolt a levegőbe.

— Érzed? Duna-sza'ga van.

— Duna expressz: Duna-szag.

— Hiába is gúnyolódsz, érzem a Dunaszagot. Neked süket az orrod.

— Megfogta kétoldalt a szoknyáját, s legyezte magát.

— Éljen, éljen! — mondta a fiú.

— Szónoklat De ©aulle modorában.

— Párizsba megyünk, nemde?

A fiú vert volt, nem mert többet szólni.

A H ÉV-állomáson már benn állt a szerelvény. A zöld kocsikat átforrósította a nap, olyan meleg volt bennük, mint az atomreaktorok ólomcelláiban. Mentek egyik kocsiról a másikra, s a végén nem kaptak ülőhelyet: álltak Szentendréig.

— Duna expressz — mondta a fiú. Törölgebte nyakáról, homlokáról a verejtéket.

— Párizsért meg kell szenvedni, drágám.

Többet nem beszéltek az úton. Kattogott, döcögött velük a HÉV: egyszer-egys'zer egymásának ütőd- tek, máskor meg szétrántotta őket a hirtelen forduló.

— Ilyen zöld? — kérdezte a fiú, amikor Szentendrén leszálltak.

— Milyen?

— Ilyen? — És a kocsira mutatott, a kocsi oldalára, amelyről pattogzott az olajfoltos, porlepett zöld festék.

A lány komoly, figyelmes arccal tanulmányozgatni kezdte, megvárta, amíg az utasok elmennek a közelükből, akkor mondta:

— Nem. Nem ilyen szép.

Elnevették magukat.

— Te, te prücsök. Te nagy. fekete prücsök — mondta a fiú. Belemarkolt a lány lobogó szőke hajába.

A lány nézett rá furcsa, talányos szemmel, majd hirtelen azt mondta:

— Gyerünk, siessünk: vár Párizs! — Halkan mondta, suttogva, olyan titokzatosan, hogy néhány pillanatig valóban azt hitték: a Cité zegzugos utcáin indulnak el, fenn a csücskéből, ahol valamikor Justinianus császár reme'iéskedett: erre is, arra is a Szajna könnyű, szürke párája ült a tetőkre.

A sarki kocsmában énekeltek: Alma-ja .ía-jalatt. nyári piro- salma...

A tér kicsi volt és kedves. Sár- ~ga, zöld, kék és megint sárga meg sárga házak szorongtak rajta körös-körül. A közepén nagy, egy- tornyú barokk templom állt. Oldalfalán vörösmárványból faragott, empir ízlésű kapu.

— Itt a Notre-Dame — mondta a lány; a templomra mutatott.

— Ez itten a Csipcserova.

A lány nevetni kezdett.

— Igenis, kérem, ez itten a Csipcserova — magyarázta a fiú. mint egy idegenvezető. — Az ezerhétszázas évek második felében épült. Eredetileg görög szertariású szerb templom volt. Szent Miklós tiszteletére emelték, akit mi csak Mikulásnak ismerünk.

— Nem Csipcserova.

— Keletelt, barokk templom. Vastag, súlyos oldalfalait lebegő csehüveg boltozat íveli át.

— íveli át? A falait?

— Köti össze. — Kezdett ingerült lenni.

— Nem tudsz franciául, és szerbül akarsz beszélni.

— Igenis: Csipcserova!

A lány hozzábújt szorosan.

— Csiprovacska, drágám. Csip- ro-vacs-ka.

A fiú érezte keze fején a lány rásimuló mellét; sután megismételte:

— Csip-ro-vaCs-ka.

' — Uhüm — bólintott a lány. — így jó, így már jó.

— Gyönyörű. Gyönyörű templom.

— Jó, olyan jó hűvös a kezed, olyan finom hűvös.

A fiú bal karjával magához szorította a lányt, és csókolni kezdte. Csókolta körbe-körbe az arcát, a szemét, a fülét és vékony ajkú, kis, izmos száját. Nem tudta volna abbahagyni.

A lány lassan kibontakozott az ölelésből, megkérdezte:

— Nos, mösziő, hogy tetszik Párizs?

— Hagyd most a butáskodást!

— Nincs megelégedve, mösziő?

— Ne kínozz már! Ne őrjíts!

lány elhallgatott, a vörösmárvány kaput nézte a templom vaskos sárga falában.

— Mit akarsz? — kérdezte később.

— Mit akarok!

— Hány éved van még hátra? Kettő? Nekem? Három. Mit akarsz?

— Mindegy. Akármit.

— Be akarsz költözni egy kapualjba vagy egy csónakházba a Római-parton? Ezt akarod?

— Nem. Tudod, hogy nem ezt akarom.

— Na látod — mondta a lány most már szelíden. Odahajolt a fiú füléhez. — Gyere, megmutatom a Diadalívet és a Saint Chapelle-t; ezt még nem láttad. Gyere gyorsan! ®yere-e! — Megfogta a fiú kezét, és húzta maga után.

Csukás István:

Ha rólad, már másként

A törpe paradicsom a

cserépben — mint szép nagy könnycseppek ha potyognának, fölébe képzelt női arc vonását, tiéd?, kémlelem; milyen

rövidzárlat

éget e szórakozott, könnyed

ötlet

áramkörébe, s mit kezdjek a

sírás

hasonlattal/, hisz ha rólad, már másként

írnék, hogy kigyulladjon a

papíros,

s el kéne, bátran, dobni ezt a verset,

melyben csak fel-felvillan,

mint a nyári

sötét ég alján szerelmem s

szerelmed,

s egészen újat kéne

kitalálni —

de jó így is, hogy messziről

villámlik,

időnk van, elmondani,

a halálig.

Molnár Imre:

Egy szöszke patakhoz

Zengő, kanyargó, szökdelő

patak,

kristály-kalárist habzó

hetyke ér,

ne kínálgasd oly könnyen

magadat

a szélnek, mert felébred s táncrakér.

Izzó korbácsot hord,

öröm-vihart,

gyönyörbe fojt az őrjöngés szele,

a bú jég-sziklás barlangjába

hajt,

amely könny-cseppkövekkel van tele.

Táncos futásod, kotyogó habod vurösen vérző sivatagba jut, medred szikessé csókolja

a láz.

Amíg lehet, ne verd fel a

szelet,

végez veled, ha nyomodba

ered,

s akkor számára sincs

szabadulás.

Grabócz Gábor:

Kő kövön nem marad

A pince megtelt. Még a kazántetőn is literes Kőbányaiak tor- nyosodtak — összesen húsz üveg. K ovid in kából nyolc, barackból négy flaska várta a szomjas torkokat. A rokonság és a munkatársaik keményebb felét hétvégére toborozta össze Nyű Rezső, a 6-os számú MÉH-telep vezetője. A házat is jószerivel velük húzatta föl pár éve a Tündérszikla tövében. A hátsó kerítés bebetonozására már nem futotta az erejükből. Nem a cement hiányzott, az jócskán maradt a nagy munkából, s jutott is belőle a járda? a kocsifeljáró, a pergola lebetonozására.

A kerítésügyet nem lehetett tovább halogatni. Nyű úr tűrhetetlennek tartotta ezt a hátsó fás, köves, bokros, ellenőrizhetetlen macska- ési ebfolyosót, meg szerette is a tiszta s oly igénytelen betont. Legszívesebben az egész kertet szürke betontengerré változtatta volna.

„Bocika jutalmat kap novemberben, Pisti örül az ingyenpiának, a sógornak meg majd visszadolgozom” — tisztázta magában a jól bevált brigádösszetételt Nyű úr.

Bocika, a bikányi Bocsó Sándor hűséges, bekoptatott lábtörlő, és ha kell sziklát is morzsol. Pisi azaz Pisti is régi MÉH-es segédmunkás, és még régebbi alkoholista. Innen a beceneve: gyakorta bevizel. Ha vendégdolgozni megy csak ennyit motyog felfogadójának: „Én elalszom a cementen...” A sógor meg sörtüzeléssel jól bírja, nem egykönnyen fullad le. A sóder feketefuvart a szomszéd rendelte meg.

Szombat reggel Bocika csöngetett elsőnek, aztán a sógor hahózott át a páncélkapun. Pisinek még jódarabig nyomát sem látták.

A bemelegítő felesek után Nyű úr kiadta a parancsot:

— Mindent kiirtani! Fa. bokor, szikla nem maradhat! Az öklömnyi köveket majd a betonba keverjük!

És csattogni kezdett a fejsze, csákány, kapa, Irtanivalóban nem volt hiány. Végtére egy zöldellő természetes kerítéssel kellett leszámolniuk. A Nap égi pályáján való emelkedésével nőtt a sörfogyasztási, vele meg a bősz erő. A zsengébb kőrisfákat egy mozdulatra csavarintotta ki Bocika rémes fújtatások közepette. A mere- dező, földes gyökerek közt még a járataikból kiforgatott, menekülő giliszták js összegabalyodtak ijedtükben.

— Füstszünet! — csillogtatta meg Nyű úr kátrányfényű hangját.

Az ásó-, kapanyél koppanásával egy időben tompa puffanás és halk nyöszörgés szűrődött föl a kert aljából. Pisi érkezett meg a kerítésen át. Miután a csöngőt hiába nyomta, kiabálni meg már nem tudott, úgy döntött, a kerítésen át veszi be a házat. Szerencsére nem esett nagyot.

— Megjöttem. Főnök — vigyorgott öröklila képéve] Nyű úr rö- könyödött arcába.

Egy feles meg egy sör nyomán visszatért belé a/, élet.

Nyű úr csikkét gyűrögetve már kis ideje keményen fixírozta a te1

lekhatáron lombosodó. üde tölgyet, mikor hátrabotorkált a kiegészült triász.

— Na, sógor, kikapod-e ezt a venyigét? — pöccintette Sopianae- csutkáját Nyű úr a barna kérgű fa lábához.

Bocika a kihívást automatikusan magára vette, nyomban gyűr- kőzni és fújtatni kezdett:

— Kirántom én, mint nagyapám odvas szemfogát a töröcskei kovács. . .!

A bodros levelek másfél óra múlva egy tömegben puffantak a földön ágastul, törzsestül a triász mámoros éljenzésétől kísérve.

— Sört! — üvöltött Nyű úr, és alkarjával egy huzintással leseperte homlokáról a sós cseppeket. — Pisikém, te majd csak ebéd után!

— böffentett lecuppantva szájáról az üveget a nyakalókra liftező ádámcsutkával sandító fiúra.

Pisi besomfordált a mélyülő árokba, s engedelmesen kapargat- ni kezdte a köveket.

Ahogy haladtak lefele. egyre több volt. a kő. „Affene. ..! A redves.. .! Hogy az a.. .1 A joó...!”

— a hasonló szócsonkok spriccelitek az egyre forrósodó levegőbe.

— Ez a dög rikoltozott hát minden hajnalban?! — lökött félre

lapátjával Nyű úr egy csupasz, kék húsú rigófiókát. — Most lármázzatok, há-háá...!

— Főnök, összeértek gyomromban a mutatók! — jelentette ki kenetteljesen Bocika. — Ezzel a fél hegyoldallal — koppantott csákányával a mellette levő hatalmas mészkődarabra — teli hassal könnyebben elbánok.

Nyű úr beterelte a társaságot, s megindult a meghitt csámcsogás, hörpölés, gurgulázás. A házigazda elmélyülten böförészelt, és eközben kérges agyában megpecsételődött a kősziklamontsrum sorsa:

— Szétütöm!! Segítesz-e, sógor?

A sógor heves fejrázásában kis

híján félrenyelte a bekapott szalonnát, így hát hang helyett csak gülüszeme meredt beszédesen.

— Na. akkor te tartod a vésőt, én meg ütöm.

■ így is lett. Ebéd után a vöröslő fejű triász kigörgette fészkéből a megtermett követ. Nyű úr meg a sublótnyi kemény anyag előtt megvetve lábát parancsot adott:

— Támaszd neki!

Mint jéghegyen a légy, olybá tűnt az öles kőhöz nyomott kurta véső. Szétverniük nem sikerült, ellenben a sógort leszerelte egy hegyes kőszilánk, mely a szemébe pattant.

Nagy István: Számadó