Szolnok Megyei Néplap, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-12 / 35. szám
1985. FEBRUÁR 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Művészet és politika A (film)kocka el van vetve Sokba kerül a filmek csonkítása De legtöbbször csak a vállalat fizet Fotómontázs: Hargitai Lajos De legtöbbször csak a vállalat fizet Régen nem titok, hogy a hazai mozik géptermeiben némely esetben olyankor is csattog az olló, amikor történetesen nem szakad el vagy rongálódik meg egy kópia Bizonyos filmeket előszeretettel kurtítanak mozigépéBizonyára mindenkinek van már olyan élménye, hogy egy filmalkotásnak a premierjén vett részt, esetleg nem sokkal utána, majd néhány év múlva ismét megnézte a művet. Csakhogy akkor már bizonyos jeleneteket erősen megnyirbálva látott viszont. Felmerülhet ezek után a kérdés: a Mokép vajon milyen eszközökkel igyekszik gátat vetni a kópiák szándékos rongálásának? — A Mokép évekkel ezelőtt kiadott egy ilyen szabályzatot — nyugtat meg dr. Dajka Miklós, a Szolnok megyei Moziüzemi Vállalat igazgatója —, mégpedig Filmkölcsön- zesi és filmszállítási szerződés címmel. Ebben sok egyéo mellett azt is rögzítették, hogy milyen teendőket kell ellátnia a mozigépésznek egy-egy film átvételekor. Először is, minden filmmel érkezik egy kísérő könyvecske, amelyben szaknyelven berótt adatok mellett feltün— Éppen ezért gyakran előfordul, hogy öt moziban is lejátsszák egymás után a filmet — kapcsolódik be a beszélgetésbe Majorosné Drávái Mária igazgatóhelyettes —, de a csonkítás csak a hatodikban derül ki. A sok bába közt elvész a gyerek, és a fellángoló viták úgy zárulnak, hogy vagy az utolsóként vetítő gépész vagy — tettes híján — a Moziüzemi Vállalat saját zsebből fizeti a kárt. A filmek rongálódása egyébként nem mindig szánA napokban került a boltokba a kiskőrösi illetőségű Rolls együttes első önálló nagylemeze. A Beatrice örökségét, közönségét felvállaló zenekar neve csakhamar népszerű lett; rajongó- táboruk rövid idő alatt akkorára duzzadt, mint a Tisza egynémelyik szakasza. Diemokazettájuk már négy évvel ezelőtt közkézen forgott, de szövegeik, botrányaszeink. Hogy milyeneket ? Mivel túlnyomórészt férfi dolgozókról van szó, így hát mi sem természetesebb annál, mint hogy a női nemet ruhátlanul ábrázoló képkockák hiányoznak leggyakrabban a celluloid szalagokról. tetik a kritikus képkockák hosszúságát is. Ezt a centiméterben megadott szakaszt a szalagon külön piros csíkkal is megjelölik. Amikor a gépész kézhez kapja a tekercseket, köteles orsónként átvizsgálni azokat, és ha valahol eltérést tapasztal, azonnal jelentenie kell. Másodszor pedig, ha a szalag a kritikus képkockák valamelyikénél szakad el, akkor az esetet két tanú jelenlétében jegyzőkönyvezni kell, majd a kivágott részt beküldeni a felettes szervhez. Ezáltal elvileg kizárjuk a szándékos rongálás lehetőségét. Hogy miért esik meg mégis? A filmek vetítésére egy óra felkészülési időt rendel el a szabályzat. Ennek ellenére legtöbbször az szokott előfordulni, hogy a gépészek — zömmel mellékállásban dolgoznak — háromnegyed 6-kor esnek be az ajtón, és 6 órakor már vetítik is a filmet anélkül, hogy előtte végignézték volna. dékosság eredménye. Az ország mozitechnikája nem a legjobb szinten van; sok helyen még ma is 25—30 éves gépmatuzsálemekkel vetítenek. így nem csoda, ha a filmek karcolódnak, szakadnak. Ez részben mentség a gépészeknek, de sajnos igaz; jó néhány esetben nem a gépek okozzák a kópiák sérüléseit. Jánoshidán például a gépész 70 cm-es darabot dobott a szemétkosárba — nem tudván, milyen fontos aj anyag —, mert a film elszaik miatt az MHV-nál mindannyiszor elutasították próbálkozásaikat. A csoport 1982-ben felvette a Frakció nevet, amellyel zenei különállásukat kívánták hangsúlyozni, azonban ez sem vezetett eredményre. Nemrégen aztán — bizonyos változtatások után — megjelent a hőn óhajtott LP, rajta néhány jólfésült régi szám és mellette természetesen az újak. Aki kakaót. Kisújszálláson is vágtak ki nemrégen egy filmből, sőt, az egyik szolnoki moziban az Angi Vera című magyar filmalkotást rövidítették meg. Az okozott kár; 40 ezer forint. Őszintén szólva, nem értem, hogy mire használják a kisméretű kivágott képkockákat, hiszen ezekről fotót másolni csak meglehetősen bonyolult eljárással lehet. Egyébként elárulhatom, évente 2—3 esetben tudunk a megfelelő módon eljárni. Ilyenkor keményen fizet az elkövető. Kinek éri meg ? — Bárki utána számolhat; a gépésznek akár egy perces. — szinte csak rövid snittekből álló — film elkészítéséhez is 720 kockára lenne szüksége. Ekkora mennyiséget jó pár évig kell gyűjteni úgy, hogy közben mindig megússza a felelősségrevo- nást. A gyakoribb az, hogy a vétkes gépész vagy a Moziüzemi Vállalat fizet, ha a visszaérkezett filmben dokumentálatlan hiányosságokat észlelnek a fővárosi központ szakemberei. Egyetlen képkocka ára 300 forint, a kivágott szalagok hosszának ellenértéke pedig olykor ezie- sekre rúg. Az olló alá került, önző módon elorozott képkockák miatt szegényesebbé válik egy-egy filmalkotás. El kell ismernünk, a Mokép számlájára befolyó, szándékos csonkításból fakadó összegek teljesen jogosak. Mindaddig így is lesz, amíg akár fő-, akár mellékállásban dolgozó gépészeink nem felelősségteljesen végzik munkájukat. Továbbá azt sem árt figyelembe venni, hogy a jövőben az átlagosan 15 százalékosra tervezett jegyáremelkedéssel párhuzamosan a mozilátogató közönségnek megnövekszenek az elvárásai, igényei a minőségi vetítés és a csonkítatlan filmek iránt. Jurkovics János L emezfigyelö zettáról, koncertről ismerte csupán az együttes muzsikáját; meglepődve tapasztalhatja, hogy ezúttal egy lényeg|esen igényesebb, '.felnőttebb” zenei anyagot hallhat a korongon. A nagyfokú szakmai műgonddal elkészített lemez hangszerelése tömör, főleg szintetizátor-varázslatokra épül (Lombikbébi). Olyan dalok hangzanak el, amelyekről hiányoznak a más együtteseknél megszokott fergeteges gitárszólók, dübörgő ritmusok, mégis odafigyelésre késztetnek. Blues, rock és új hullámos elemek eklektikája jellemzi a lemezt, amely zenében nem kínál valami újat, legfeljebb csak érdekeset. A szövegek viszont egy árnyalattal többet mondanak a zenei megoldásoknál: a Budapest felett című szám hangulata és a Jólét sokatmondó textusa elgondolkodtató, az Elfogynak szavaim című betét pedig kifejezetten költői. A „lemezérett” Rolls együttes bemutatkozása a korábbi rossz kritikák ellenére (vagy éppen hatására?) jól sikerült: méltán sorolhatnak be a vidéki nagylemez-tulajdonosok közé. II magyar Kultúrában mindig is volt hagyománya a művészet politikai szerepvállalásának. Nagy művészeink — nem lévén a korábbi századok folyamán önálló értelmiség, „szakosodott” politikusi réteg, vagy csak viszonylag csekély számú, főként a nemesség legfelső köreiből verbuválódó — gyakorta tevékenykedtek politikusként is. Janus Pannonius, Zrínyi Miklós, Petőfi, Eötvös József — és sorolhatnánk hosszan — képviselik ezt a hagyományt. A huszadik század is szaporítja a példákat: Ady, József Attila költészete a legmélyebben át van itatva politikai tartalommal; így vagy úgy: beleszólt a politika alakulásába. Móricz, Németh László, Illyés Gyula, Váci Mihály — politikai megbízatást teljesítve, vagy anélkül — népünk legfontosabb kérdéseivel foglalkoztak. Nem csoda, hogy szinte követelménnyé vált, eszménnyé növekedett a társadalmi közvéleményben a politizáló művész. Ami azonban magával hozta, hogy a politikai mondanivaló lett olykor a művek megítélésének legfontosabb szempontja. így gyengébb művész is aránytalanul kedvezőbb „osztályzatot” szerezhetett: a tehetséget, az elmélyültséget, a valóságismeretet politikai jelszavak, programok igyekeztek „pótolni”. Közrejátszott ebben a felszabadulás után a politika néhány torz vonása, a dogmatizmus időszakában (1949—1953) a művészi hitelű politizálás — mondjuk Juhász Ferenc, Nagy László, korai verseiben — azonos szintre helyeződött a hangzatos de selejtes, giccsgya- nús sematizmussal (regények, filmek sorát említhet- nők). A Magyar Szocialista Munkáspárt kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy a művészet semmi mással nem pótolható szerepet játszik a társadalomban. Következésképpen politikai szólamokkal sem helyettesíthető. Novellák, regények, szobrok, táblaképek, filmek, alkotása helyett lehet ugyan ideig-óráig nyilatkozatokkal, nem művészi jellegű „üzenetekkel” kelteni figyelmet — esetleg Nyugaton, irántunk nem túlságosan barátságos fórumokon — de tartós állapotként nem fogadható el. (Pedig — sajnos — van erre is példa.) Sánta Ferenc Húsz órája — regényformában s Fábri Zoltán pompás filmváltozatában, — Cseres Tibor Hideg napok című regénye, s a belőle készült Kovács Andrásaim, Varga Imre köztéri szobrai, Ruszt József színházi rendezései mindenekelőtt műalkotásként „politizálnak”. Kifejeznek egy harmóniára törekvő jelenlétet, egy olyan magatartást, amely a hibákkal szemben örök küzdelmet hirdet, új utakat keres, miközben a hagyományok vállalható részét is hasznosítja. Az ember esélyeit fogalmazza meg a művész e magatartás jegyében papíron, filmszalagon, kőbe vésve, színpadon. Más tehát a politika, s más a művészet. Természetesen, a művésznek — mint állampolgárnak — .jogában áll közvetlenül is politizálni, ő is választó és választható ugyanúgy, mint sok százezren. S vannak is művészi műfajok — irodalmi szociográfiák, dokumentumfilmek stb. — amelyek közvetlenebbül fejeznek ki politikai tartalmat. De a politikai tényező túlhajtása a művészi alkotás folyamatában, a művészi magatartásban ugyanúgy hiba, mint a politikától, a politizálástól való teljes elfordulás, a politika, „a hatalom” elvetése, megbélyegzése, misztikus erővé növesztése (mindezekre szintén akad példa manapság is). Holott céljában a művészet s a politika találkozik: az embert, a társadalmat szolgálja mindkettő. Létezik persze a politikának, a politika irányításának egy olyan területe, amely a művészettel, a művészekkel szoros kapcsolatban van. Ez a művészetpolitika, amelyről az MSZMP Központi Bizottságának a párt XII. kongresszusára kiadott irányelvei így fogalmaznak: „A párt művészetpolitikájának fő célja, hogy megteremtse a művészet alapvető társadalmi feladatainak teljesítéséhez szükséges feltételeket. Változatlanul alapélvünk az alkotás szabadságának biztosítása, a művészi kezdeményezések, kísérletezések támogatása, az alkotóműhelyek önálló, felelős működésének segítése”. Az MSZMP szövetségi politikájának fontos része a művészetpolitika: az alkotók partnerei kell, hogy legyenek a politikai vezetésnek az ország legfontosabb ügyeinek, a társadalmi célok és feladatok megítélésében, és megfordítva: a művészet, a művészek igényeit a politikai vezetés még a gazdaság nehéz időszakában is figyelembe kell, hogy vegye (most épül az új Nemzeti Színház; Szabó István Oscar-díjas filmje, a Mephisto épp e korszak nagy teljesítménye — bár igaz: koprodukcióban készült). Kritikus és önkritikus dokumentumban tekintették át a művészetpolitika irányítói 1984 őszén az MSZMP művészetpolitikájának időszerű kérdéseit. A cél: minél nagyobb társadalmi nyilvánosságot az értékes művészi törekvéseknek, figyelembe véve, hogy a hetvenes— nyolcvanas évek fordulóján új jelenségek — károsak és hasznosak —, új hangsúlyok mutatkoznak a művészet területén. „Egyelőre szinte teljesen kívül maradtak a művészetek látókörén olyan, széles tömegeket érintő társadalmi mozgások, témák, mint például a paraszti-falusi életforma gyökeres átalakulása, a nagy társadalmi átrétegeződések egyéni sorsokat fordító, értékrendeket, erkölcsi normákat romboló és építő, emberformáló hatása; a szocialista demokrácia továbbfejlesztésének mai konfliktusai” — olvashatjuk egyebek között, az említett dokumentumban, az MSZMP KB mellett működő Művelődéspolitikai Munkaközösség állásfoglalásában. Hem utasítgató konkrét témát előíró megállapítások ezek, hanem művész és közönségé alkotó és befogadó kölcsönös erőfeszítését, egymás iránti érdeklődését és megértését sürgető gondolatok. A mai művészet alkotásai gyakorta igényelnek nagyobb türelmet, műveltséget, odaadást, mint a klasszikusok. Szavazzunk hát bizalmat számukra, hiszen rólunk, a kortársakról, a ma élő, kortárs művészek mondhatnak igazán fontosat és találót. Művészet és politika, művészetpolitika helyes viszonyának kialakulását, ennek megőrzését, ápolását leginkább egy ilyen — kölcsönös — felismerés szolgálhatja. Kőháti Zsolt S Ma reggel a gyerekek szokatlanul csendben fogadtak. Mikor az osztályba léptem, mind olyan várakozó kíváncsisággal tekintettek rám, mintha féltve őrzött titkukat féltették volna tőlem. Éppen a naplóbeírással bíbelődtem, midőn különös morgásra lettem figyelmes. Szemüvegem a homlokomra toltam, s a hang irányába néztem. A gyerekek ijedten követték a tekintetemet. Megdöbbenve láttam, hogy a legutolsó pad mellett egy hatalmas farkaskutya ül... De már áll is fel mellette Bordás Jani, aki állva alig volt nagyobb az ülő kutyánál. — Enyém a Burkus — szólt alig hallhatóan. >< láttam rajta, attól fél. hogv kikergetem az osztályból a kutyájával együtt. — Hogy került ez ide? — kérdeztem szigorúan, s óvatosan felálltam. — Ma a kutyáról tanulunk. s úgy gondoltam ... Igaza volt Janinak. Ma tényleg a kutyáról tanultunk. Az is igaz, hogy amikor a virágokról tanulunk, én magam mondom, hogy hozzanak virágokat. Ebből gondolta Bordás Jani. hogy ha az állatokról tanulunk, majd állatot lehet hozni. Legközelebb a tananyag a tehénről szól, bizonyára beállít valaki a Riskával... No nem .. Még az a szerencse, hogy oroszlán nincs a faluban. — De hogyan képzeled, hogy ezzel a hatalmas kutyával ... És ha megharap valakit? — Nem harap meg senkit, mert itt már mindenkit ismer, csak a tanító bácsit nem ismeri. — Akkor engem megharaphat? Kutya az osztályban — Meg — mondja Jani, s nyomatékül még bólint is. — De csak ha ráuszítanám a tanító bácsira. Gyerekkoromban egyszer megharapott egy kutya. Pedig az nem is volt ilyen hatalmas. — Mit tegyek hát, hogy engem is megismerjen? — Tessék szépen szólni hozzá! Majd én megmondom neki. hogy jóbarát a tanító bácsi. Akkor biztosan nem bántja. — Hát mondd meg neki! Jani közelebb hajolt a kutya füléhez, és súgott neki valamit. Burkus felállott, Először szétnézett, mire Jani megsimogatta a feíét. Aztán elindult a padok között a katedra felé. Ütközben. ahol elhaladt, minden gyerek megsimogatta. s szólt hozzá: — Burkus jó kiskutya! ... Szép kutya vagy!... Ügyes kutya vagy!... Bátor kutya vagv!... És még annyi jelzőt kitaláltak, hogy érdemes lett volna mindjárt nyelvtanórát tartani. Mire hozzám ért, nekem csak az jutott az eszembe: — Nagy marha kutya vagy, Burkus! Valahogy nem tetszhetett neki az én dicséretem, mert megállt előttem, szétnyitotta a száját, megmutatta hatalmas tépőfogait, majd olyan ijesztően vak- kantott. hogy azonnal az asztal mögé menekültem. — Ne tessék megijedni tőle! — kiáltotta hátulról Jani, s előreszaladt. — Tessék megsimogatni! Átfogta Burkus fejét, aztán megint suttogott valamit a fülébe. — Ne tessék félni, tanító bácsi!... Most már biztos, hogy nem bántja. Előmerészkedtem az asztal mögül, megsimogattam a kutya fejét, mire ő ne- kidörgölődött a lábamnak. Jani boldogan tekintett rám. — Most már megismerte a tanító bácsit is! A gyerekek felúj jong'ak, némelyik tapsolt örömében. Burkus pedig leült az asztalom mellé a dobogóra. szembefordult az osztállyal. s érdeklődéssel hallgatta a gyerekek feleleteit. Olykor még vak- kantott is, talán elismerése jeléül. Aztán az én magyarázatom következett a kutyáról. Ez számára nem volt olyan érdekes, nagyokat ásított közben. Kunráth Sándor Különleges jelölés A sok bába közt...