Szolnok Megyei Néplap, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
Nemzetközi körkép 1985. FEBRUÁR 9. Kelet-nyugati viszony A sorrend Mi lenne a helyes rangsor? Előbb a katonai problémákat rendezni Kelet és Nyugat között, aztán a politikai nézeteltéréseket, majd erősíteni a gazdasági szálakat? Vagy a kereskedelmet szükséges; előbb felpörgetni, amely azután ösztönzőleg hat a többi területre? Az igazság az, hogy ilyen élesen, ennyire mereven elválasztva sehol nem vetődik fel ez a kérdés, de azért foglalkoztatja a kormányokat. Nemrég az NSZK külügyminisztere fogalmazta meg ilyen formában ezirányú töprengéseit. Ha a múltat nézzük, kiderül, hogy a hangsúly változó. Hol az egyik, hol a másik terület kerül előtérbe, van, amikor az első siet az utóbbiak segítségére, máskor a harmadikba vetjük a reményt. Most éppen a ka-, tonai tárgyalások felé fordul a világ érdeklődése, teljes joggal, hiszen a március 12-én kezdődő szovjet— amerikai tárgyalásokon rendkívül fontos dolgok dőlhetnek el. Ha nem ülnének tárgyalóasztalhoz, ha a fegyverkezési verseny olyan fékjét vesztetten folytatódna, ahogyan az tavaly fenyegetett, aligha reménykedhetnénk politikai és gazdasági tavaszban. De ez nem jelenti azt, hogy a másik kettőre nem kell nagy figyelmet és gondot fordítani. Lám, a múlt néhány esztendőben a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok olyan — nem szalmaszál, hanem kötél — szerepét játszották, amelybe nemcsak bele lehetett kapaszkodni, hanem ténylegesein össze is kötötte a különböző társadalmi rendszerű államokat. De más következtetést is le lehet vonni a múlt néhány esztendőből és a jelenből. Nemcsak a két nagyhatalom ügye a keletnyugati kapcsolatok vizsgálata és javítása, hivatása van ebben a közepes nagyságú és a kis államoknak is. Pergessük csak vissza az elmúlt, néhány izgatott hónap történetét. A nyáron bukkant fel az új szovjet—amerikai találkozó lehetőségének első jele, s most nemrég állapodtak meg. Ezalatt rendkívül tevékenyek voltak a nyugat-európai kormányok. Melyik úgy, hogy új biztatást érzett a rakétatelem'tés halogatására, a másik úgy, mint Helmut Kohl és Margaret Thatcher, hogy elment Washingtonba és követelte az amerikai elnöktől; minden döntése előtt hallgassa meg őket is. Nem akarnak ezek a polgári kormányok elszakadni Washingtontól, de jól tudják, hogy katonai, politikai és gazdasági érdekeik nem. azonosak az Egyesült Államokéval. Talán azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy Nyugat-Európa egy s másban közelebb áll Kelet-Európához, mint Amerikához. Aggódnak az űrtervek miatt, és féltik azokat a kapcsolatokat, amelyek a múlt évtizedben kiépültek a földrész két fele között. A szocialista országok igyekezete mellett ez magyarázza, miért nem szakadtak meg a kapcsolatok a nyolcvanas évek elején. Ezen az alapon tanácskozott a közelmúltban miniszterelnök-helyettes vezetésével szovjet gazdasági küldöttség az NSZK-ban, és a nyugatnémet sajtó örömmel újságolta (a hetvenes évek óta nem volt erre példa), hogy húsz milliárdos megrendelésre számítanak. Európa sok mindent megőrzött abból, amit kelet-nyugati viszonylatban a hetvenes években létrehozott. A belga és a norvég miniszterelnök nem olyan régen Budapest vendége volt, az amerikai elnök leszerelési főtanácsadója is eljött, kormánya álláspontját velünk megismertetendő. Más fővárosokban mások látogattak és látogatnak. De nem is az egyes esetek az igazán jelentősek, hanem az a kapcsolatfenntartási akarat, amely végső soron azt fejezi ki, hogy fontosak vagyunk egymásnak. Nyilvánvaló hogy a fontossági sorrend első helyén a szovjet—amerikai viszony áll: ennek javítása mindig fellendíti az általános nemzetközi kapcsolatrendszert, romlása mindent nagyon megnehezít. De az enyhülés évei, miként a lehűlése, azt mutatják, hogy valamennyien tehetünk a jó ügyért. A sorrendtől függetlenül is, a három tényező valamelyikének a területén. Tatár Imre lobb későn mint soha... Békét kötni sose késő — no de 2000 esztendővel az események után? Bármi furcsa: Róma polgármestere Karthágóba — a mai Tunisz elővárosába — látogatott, és ottani kollégájával együtt aláírta Róma és Karthágó békeszerződését. A gesztus jelképes, az érintettek mégis úgy vélik: a több mint két évezreddel megkésett békekötés is elősegítheti a népek közötti megértés, a béke és az együttműködés eszméjének erősítését. Népek közötti megértés? Akkoriban, két ' évezreddel ezelőtt mintha ez a fogalom nem létezett volna. Rómában sem gondoltak ilyesmire, amikor úgy döntöttek, eltörlik a föld színéről az engedetlen pun várost, amely babérjaikra tört, s amely két vesztes háború után újra szembefordult velük. A feltörekvő Róma sokkal inkább azt akarta megmutatni a világnak, hogy békekötés nélkül is be lehet fejezni egy háborút. Amikor három évi elkeseredett harc után a római seregek végre bevették Karthágót, és a harmadik pun háború gyakorlatilag véget ért, i. e. 146-ban a győztes főparancsnok további utasításokat kért Rómától. A szenátus teljesítette az akkor már három éve halott Marcus Porcius Cato óhaját. Cato, a nagy szónok, Karthágó esküdt ellensége, minden szenátusi beszédét így fejezte be: ..Ce- terum oenseo ...” — ..Egyébként azt tanácsolom. Karthágót el kell pusztítani”; Tizenhét napig égtek Karthágó romjai. Scipio. a győztes római hadvezér nem tudta visszatartani könnyeit — legalábbis a rómaiak oldalán harcoló Polübiosz görög történetíró ezt jegyezte föl. S azt is, hogy a főparancsnokot gyötörte a sejtelem: egyszer minden város, minden nemzet és minden kormány elpusztulhat, Trója és Karthágó után miért éppen Rómára várna más sors? A föníciaiak által 700 évvel korábban alapított Karthágó helyét a rómaiak a földdel tették egyenlővé, majd felszántották. a barázdákba sót hintettek és megátkozták, az ötvenezer túlélőt pedig rabszolgának hurcolták el. De az átok, hogy azon a helyen soha többé ne legyen település, nem teljesülte ök maguk, a rómaiak kezdtek még a század végén építkezni: nem tudtak ellenállni a terület nagyszerű fekvésének. Karthágó ma turistaparadicsom; fő vonzereje az időszámítás utáni 2. századi római fürdő romja. Sokan mégis az ősi pun város maradványait keresik, ám csalódniuk kell. Hiába: hiszen a ..íkarthágói béke” egyet jelentett a kíméletlen pusztítással. Ha a két polgármester a város romjait vissza nem is varázsolhatja, a békeszerződés aláírásával legalább felkiáltójellel felérő pontot tett erre a rég befejezett ügyre. Braxilla Szambalépésekkel a demokrácia felé A riói karnevál hangulatát idézték az elnökválasztás után a brazil főváros utcái. Az emberek táncolva, dalolva köszöntötték az ország újonnan megválasztott elnökét, Tancredo de Almeida Nevest. Egy húszéves, folyamat ért ekkor véget Brazília történelmében. Argentína és Uruguay után, úgy tűnik, Brazília is beáll La- tin-Amerika demokratizálódó országainak sorába. 1964. április elseje óta, amikor is jobboldali katonai puccs döntötte meg a polgári haladó kormányt, a hatalom egyfolytában, a hadseAz új elnök reg kezében volt. A húszéves uralom két időszakra bontható. Az első évtized a világméretű gazdasági fellendülés idejére esett, amit a kormányzat sikeresen hasznosított az ország gazdasági életének fellendítésében. Gyáróriások, hatalmas erőművek épültek, korszerű úthálózatot hoztak létre. Elkészült az ország belsejében az új, modern, tudományosan tervezett főváros, Brasilia is. Ám a „brazil csodának” is vége szakadt egyszer. A grandiózus tervek finanszírozására felvett kölcsönök összege minden képzeletet felülmúló magasságba szökött. A törlesztés egyre nagyobb terheket rótt az országra. Brazília államadóssága napjainkban 100 milliárd dollár körül mozog, az inflációs ráta megközelíti a 200 százalékot. A keresőképes lakosság 40 százaléka nem talál magának munkát, sokan nyomorszinten tengetik életüket. A gazdasági válság szülte elégedetlenség kényszerí- íette az egyenruhásokat a politikai nyitásra. Míg az első évtizedet a „rendcsinálás”, azaz a terror, az elnyomás jellemezte, a második szakasz az óvatos liberalizmus jegyében telt el. Joao Figueiredo tábornokelnök engedélyezte a pártok működését, kivéve a Brazil Kommunista Pártot. A kis lépések politikájának következő fázisaként az egyenruhások elnökválasztást jelentettek be. A szavazás közvetett módja mellett döntöttek, így látták biztosítva a megfelelő utód győzelmét. Ám ezzel a döntésükkel Brazília eddigi legnagyobb méretű tömegmegmozdulását váltották ki. Az emberek az utcákra vonultak és tüntetve követelték a közvetlen elnökválasztás jogát. Habár ezt nem sikerült elérniük, a katonák várakozásai sem jöttek be. Szerepet játszott ebben az is, hogy a kormánypárt elnök jelölt je, Paulo Maiul', Sao Paulo volt kormányzója lett. A karrierizmussal, korrupcióval gyanúsítható politikus nem örvend nagy népszerűségnek hazájában. Jelölésekor a kormánypártból tiltakozásként kivált egy hatvanfős csoport, és az ellenzékhez csatlakozott. Az ellenzéki Demokratikus Mozgalom Pártjának jelöltje nagyobb támogatásra számíthatott, amit a választás be is bizonyított. A 686 elektor közül 480 adta szavazatát a 74 éves Tancredo Nevesre. Az önmagát „keFenyegető árnyak a Távol-Kelete Az újságolvasónak bizonyára feltűnt, az utóbbi időben mennyire megszaporodtak az amerikai, a japán, a kínai és a dél-koreai vezetőknek egymás országa fővárosában tett kölcsönös látogatásai. Gyakoriak az olyan kétoldalú eszmecserék, egyeztető tárgyalások, amikor a főszereplők hadügyminiszterek, vezérkari főnökök vagy egyéb fontos pozícióban lévő katonai személyiségek. A hírügynökségi jelentésekből, még inkább az események hátterét kutató elemzésekből egyre kézzelfoghatóbban kitapintható, hogy a távol-keleti, s a hozzá csatlakozó hatalmas csendes-óceáni térségben valami olyan történik, ami az általános biztonság szempontjából egyáltalán nem megnyugtató. A tágabb összefüggések megértéséhez mindenekelőtt azt kell kiemelnünk, hogy a nemzetközi imperializmus három erőközpontja — az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán — az alapvető célok tekintetében összehangolt terveket dolgozott ki a Szovjetunió és szövetségeseinek „bekerítésére”, az ellenük bevethető politikai, gazdasági és katonai tartalékaik maximális mozgósítására. Az erőknek ebben a széles körű, mondhatni globális stratégiai-hadászati felvonultatásában — helyzeténél, lehetőségeinél és súlyánál fogva — az USA játsza a főszerepet, és minden módon igyekszik biztosítani magának a másik két erőközpont feltétlen támogatását. Amiként a nyugat-európai rakétatelepítés, ugyanúgy az ázsiai és a csendes-óceáni térfélben megfigyelhető katonai előkészületek is azt bizonyítják, hogy a Reagan- kormányzat minden lépését a szocialista közösséggel szembeni „totális konfrontáció” tételei határozzák meg. Ezeket a tételeket a meginduló szovjet—amerikai tárgyalások sem változtatják meg, miután Washingtonnak feltett szándéka, hogy a „nyugati front” mellett egy „keleti frontot” is megnyit. Az NSZK-ban megjelenő Europäische Wehrkunde című katonai szaklap az ázsiai és a csendes-óceáni biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozva, 1984 márciusában a következőket írta; az Egyesült Államok — nemcsak Európában, hanem a Távol-Keleten is A második világháborús „New Jersey” nevű amerikai csatahajót korszerűsítették és a csendes-óceáni 7. flottához vezényelték. A szolgálatba állítás ceremóniáján ott volt Reagan elnök is gyorsított ütemben építi ki az első csapás méréséhez szükséges hadszíntéri berendezéseit, támaszpontjait, s vonultatja fel hadműveleti csoportosításait. „A Japántól Dél-Koreán át Tajvanig és a Fülöp-szigetekág, az ASEAN-országoktól Ausztráliáig és Üj-Zélandig, a Csendes-óceán déli övezetétől — a mikronéziai szigetvilágtól — az Indiaióceánig húzódó hatalmas térségben a Pentagon a katonai bázisok sűrű láncolatával veszi körül a kommunista tömböt” — olvashatjuk a folyóiratban. És ezekről a Szovjetuniót ugyanúgy fenyegethetik, mint a népi Koreát, Vietnamot, vagy a Washingtonnak nem tetsző politikát folytató független, el nem kötelezett államokat. Mostanában mind többször hallani olyan amerikai hangokat, hogy az Egyesült Államok — mérlegelve Nyugat-Európa „hanyatlását” — katonapolitikájának súlypontját az Atlanti- cceánról a Csendes-óceánra helyezi át és ez — mint mondják — szinte felér egy „korszakváltással”. Ha ebben a megfogalmazásban van is némi túlzás, hiszen az USA számára Nyugat- Európa, mint a szocialista közösség elleni közvetlen „harcérintkezési hídfő”. • nem veszítette el jelentőségét, az aligha vitatható, hogy az Egyesült Államok keleti, tehát a Csendesóceánnal érintkező {jártján nagy lendülettel fejlődő ipari óriások most jobban érdekeltek az ázsiai orientációban. Ez az irányváltás kifejezésre jut a ReaganÜnnep Rio de JaneiTóban resztény-szociális reformernek” nevező Nevest mérsékelt politikusként tartják számon. Egyik nyilatkozatában sietett biztosítani a katonákat, hogy nem fogja az argentin példát követni. azaz nem szándékozik tőlük számon kérni a diktatúra évei alatt elkövetett cselekedeteiket. Politikai programjában egy demokratikus Brazília megteremtését ígérte, 1986-ig össze akarja hívni az alkotmányo- zó nemzetgyűlést. Tervbe vette az összes párt legalizálását. Legsürgősebb feladatnak az infláció megfékezését, új munkahelyek létesítését, a hatalmas adósságtömeg csökkentését tartja. Hogy mennyit sikerül megvalósítani Brazília új elnökének elképzeléseiből, ezt a jövő mutatja meg. Összeállította: Majnár József adminisztráció általános politikájában is. Az amerikai—japán—dél- . koreai katonai „háromszög”, és ennek Kína esetleges-bevonásával való négyszögesítése pillanatnyilag a washingtoni hatalmi törekvések tengelyében áll. Reagan elnöknek Kínában, Japánban és Dél-Koreában tett látogatása, Weinberger hadügyminiszter tokiói és szöuli vendégeskedése, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottsága elnökének legutóbbi pekingi tárgyalása, a japán hadügyminiszter tervezett kínai utazása, Naka- szone japán kormányfő nemrégiben véget ért csendesóceáni körútja egyaránt azt tanúsítja, hogy valamiféle nagyobb szövetkezés körvonalai vannak kibontakozóban ebben a térségben. Az ASEAN-országok (Indonézia, Malaysia, a Fülöp-szi- getek, Szingapúr és Thaiföld) egyelőre nem kötelezték el magukat egy kifejezetten katonai szövetség gondolata mellett, jóllehet Thaiföld és a Fülöp-szigetek közelebb áll Washingtonhoz, mint a többi tagország. Az anti kommunista koalíció összekovácsolásában eddig Japán és Dél-Korea ment el a legmesszebbre, s ez a sokoldalú kapcsolatban, s az ottani amerikai katonai jelenlét nagyságában mérhető le a legjobban. Naka- szone japán miniszterelnök például kijelentette: a szigetországot „elsüllyeszthe- tetlen repülőgépanyahajó- vá” alakítják át, és Tokió magára vállalja a Japánt körülvevő ezer tengeri mérföldé« körzet „ellenőrzését”, válság esetén pedig a Szovjetunió csendes-óceáni flottája kifutásának megakadályozását a közeli tengerszorosok lezárásával. Japán ugyanakkor — az 1987-ig terjedő ötéves haderőfejlesztési programjában — lázas sietséggel fejleszti az „ön- védeljni erőket”, és 65 milliárd dollárnak megfelelő összegeket költ majd katonai célokra. Emellett az 1983-ban alakított közös amerikai—japán katonai bizottság keretében az eddiginél is aktívabb részt vállal a fegyverkezés, a legkorszerűbb technológiák átadásának koordinálásában. Ami pedig Dél-Koreát illeti, az ott állomásozó 30 ezer főnyi amerikai csapatokat az 1980-as évek végéig további modern fegyverzettel szerelik fel, s a jelenlegi 600— 700 darabos nukleáris készletüket Pershing—2-es rakétákkal és robotrepülögépek- kel egészítik ki. Az Egyesült Államoknak az ország határaitól távol állomásozó második legnagyobb csoportosítását, a csendes-óceáni parancsnokság (a PACOM) alárendeltségébe tartozó közel 150 ezer főnyi haderőt (ehhez tartozik a 7. amerikai flotta is), ugyancsak új rakéta-atom- eszközökkel látják el. Szovjet értékelések szerint a Távol-Kelet — ha a fegyverkezésnek ez a tendenciája folytatódik — egy „korlátozott” atorhháború potenciális hadszínterévé válhat annak minden súlyos következményével együtt. Serfőző László alezredes
